Gyurkovics Tibor

Az Istenlátta part

    „Vágtass velem, vasút! lebegj el, lenge gálya!”
    Életemben talán ezt a Baudelaire-sort idéztem a legtöbbet magamban. Nem tudom, miért.
    Így folytatódik:
    „El innen, el, ahol könnyünkből lesz a sár!”

    Amikor a Lipótmezőn dolgoztam, s alagsori szobácskámban üldögéltem meghajlott hátú betegemmel szemben, mindegyiknek ezt a baudelaire-két láttam a szemében. Menekülést. Ebből az életből, ebből az „én”-ből. Férfibetegek, nőbetegek voltak. Nyomorultak és reménykedők, délcegek is. Tovább remegett a sor:
    „Úgy-e, így sír szíved gyakorta, Óh, Agáta? / Sok itt a bűn, a baj, s a jaj, el, messze már! / Vágtass velem, vasút, lebegj el, lenge gálya!”

    Azt mesélte az egyik nőbeteg, szép, szívarcú fiatalasszony: – Eleinte én is új tájakért utaztam… Végtelen mohó voltam, minden utat megragadtam, ami elébem állott… Kacskaringós, hegyre törtető, vidám, füttyös utakat, szerettem élni, tanár úr, tetszik tudni?
    Tudom, mondtam neki, de nem tudtam. Ezeket az ember csak magától tudja, s magam fiatal voltam, őrületes energiával, csak játszottam a megértőt, a bölcset.
    – Mohón, mindent megismerni, elolvasni, bejárni, megfogni, megtapasztalni… tudja, a nők még a festményeket is megfogják, megszagolják, hogy miből vannak. Én is… – folytatta. – Nagyon jól éltünk a férjemmel, pénzünk is volt, vitt, mentem, szálltam, lebegtem. Rómába? Assisibe. Még Ronchamp-ban is voltunk, tudja, ahol Le Corbusier kápolnája mered a dombon, a nagy gombahéjazattal a tetején, mint fölfordított barna csónak, belül az arabos lőrésekkel, mint egy arab erőd… ha beszikrázik a nap, villog a templom belseje, a Szűzanya úgy van elhelyezve a homlokzaton belül, hogy mikor megvilágítja a nap, végigvágódik hatalmas árnyéka egészen a torony belsejéig, ami vörösre van belülről festve, mint egy gótikus barlangtest… micsoda gyönyörűség! Hajnalban voltunk ott, a kövérkés francia pap öblös baritonja énekelte a mély misét… az a középkorú asszony meg karba font kezekkel ministrált, ott nem a tenyerüket teszik össze imára, a testüket… Zúgott az idő, mint a belső orgona… Mit is akartam mondani, tanár úr?
    – Hogy sokat utazott…
    – És fejben is! Könyvek százai! Kamaszkoromban is bújtam a könyveket… Magamra akartam találni? Flaubert, Dante, Villon, Hemingway… legjobban Dosztojevszkijt szerettem, meg Faulknert. Talán Faulknert még jobban… Tanár úr… A hang és tébolyt tetszett olvasni? Az egyik részben leírja, amit a fogyatékos gyerek él át fejben – hisz minden a fejben van… az a világirodalom csúcsa. Mit is akartam mondani?
    – Hány ezer helyen volt lélekben is…
    – Ez az! Őrület. Mert belül még több dolog van. Ahogy Babits írja: „Azt hittem rég beteltem / s ma vágyam újra rág: / mily végtelen a lelkem / s mily véges vagy, világ!” Hiába, igen, na. A festményekről már nem is beszélek. Mikor élőben láttam száztíz Van Gogh-ot Amszterdamban! Na, mindegy. Tudja, tanár úr, az utazásban az énünket akarjuk kicserélni. Mások akarunk lenni. El akarjuk cserélni magunkat. Mint Rimbaud tette, végül is, Afrikában. „Halál, vén kapitány! horgonyt fel! itt az óra… / Így akarunk, amíg agyunk perzselve gyúl, / Örvénybe szállani, mindegy: Pokolba, Égbe, / Csak az Ismeretlen ölén várjon az Új.” Nem igaz, tanár úr?

    – Rhodoszon ezt a verset írtam tavaly: „Itt járt Nagy Sándor, Szent Pál, Cicero, / hányszor feneklett itt meg a hajó, / eltört az árboc, deszka-borda, ó, / és mennyi borzalom volt, mennyi jó, / dereng a hajnal, kitárul Rhodosz / hatalmas öble, már csak a Kolossz / két térde közt kell átbújni suhanva / s megérkezünk az Istenlátta partra…” – Jó vers? – nézett rám kacéran. – Tanár úr! Végül is mindenki a gyerekkorába utazik. Oda akar. Nem gondolja? Baudelaire is meg én is. Maga is, csak nem meri bevallani. Tartja magát a fehér köpenyben. Lazítson. „Kitől elveszik a tanyát, / az emberekbe menekül…” Ezt is én írtam. Utazni kell, bárhova. És az sok gond. „Nem is igaz, amit írnak, / utazáshoz kell harminc nap, / míg az ember megérkezik, / felöltözik, levetkezik, / díványon ül, törülközik, / aztán az erkélyre kiáll / s néz a kertbe, mint a király.” Haza akarok menni, tanár úr. Vagy maradjak itt? Gondolja meg! Azt mondják, gyönyörű mellem van. Ahogy gondolja.