Kárpáti Kamil

Levél az Accademia d’Ungheria tetőszobrai közül

1
Sába, ha látna ebben a percben az otthoni falka: vakulna!
Itt, e szelídebb margón, Róma magánközegében,
hol kanyarul lent, mélyben a húgyszagú Giulia utca,
itt ülök, s ültöm e kőfejek arca előtt: hihetetlen
trükk, „becsapása” hazámnak! Azám! „Feje hullt kosarunkba –
mégse tekertük jól a fejét ki, ha itt bújik ágyba!” –
nézik e külhoni csöpp anyaföldet a jóakaróim.
Nézik, a Borrominik mind hogy körülállnak, s együtt az
esteledő Rómát kitaláljuk: ők Bernini-angyalt,
combja közé becsapó lámpák aranyával elúszva,
én – Caravaggio hiábavaló olajába ivódva –
századom arcát. (Sok ez a jóból Dalmadyéknak.)


2

Ház csigalépcseje ha emel majd, puha lépteid egyre
fölverik álmukat s orrtalan arcuk lánymosolyát e-
lőcsalogatja nehéz kőszívükből örömöd, s te, épp mint
énvelem, úgy teszel: átsüt a bőrödön hajnali lényed,
s mint puha pólyakötés sebesültre, simulsz meleg öllel.
Sába, ha látna e loggián a horda!
                                                     Kisujjbegyed íze
sem az övék! E szoborsor társad az alkonyulásban:
éveim elröpülését kőszemük égmögi síkon
kísérték, s az időtlen ereszére ülve vigyáznak.

Augusztus nappali holdjához

1

Ázik, s a reggel hűvöse kéklik nappali hold telt
arca mögül rám. Kék, te koporsószínű gyerekszem,
fúrod a hátam! Fordulok, s épp én hemperedek víg
inda-futókon át a kerítés lécei közt: rét
paplana úsztat. – Hé! Hova iszkolsz?! – rántana visszább
zord temető-kép, hol csak a sír reng, Halka Gyurin döng,
s kőbe ütődőn sír a lapát, mint vert kutya kínja.
Így tünedeznél, hajnali Hold, fönt. Rág közepedből
kéken a fénylés. Már olyan tört vagy, mint poharamban
fogyva fehérlik kálcium ostyám. Ó, zsugorodsz csak,
s old, kiharapdál, semmibe szöktet nappali gond. Tán
Sába nyakán lelt s ajka kinyíló ágyselyem-csücskén
– játszi szökőkút – rámzizegő must, éjszagos illat
foszlana éggé?!…


2

                             Fürdeni két kád – öble családi –
várja a jöttét. Láttuk az éjjel, fönt, a tetőnkről:
ül a sötét Farnese kövén túl, s tér delején át
csapva sirályok mély fenekükről angyali nyájként
húztak az égen.
                             Ő ha fehérlő csipkebugyistól
ázna ölükben, gyöngybuborékból pendelye tisztán
fénylene bőrén, mint csupa apró mécses a rétig.
Láttuk a loggián! S épp a te fényed, Hold, borított rá
zsákot: alácsent hűs aranyoddal testnyomot, izzót,
majd ahol ő nyújt tíz susogó lábujjt – nyomatát, vágy,
hadd szimatolhasd –, míg maga nincs itt.
Inda-futókán át a kerítés résein ismét szökni a paplan-
rét közepéig hátha lehet, mint rég, temetőből,
s talpa nyomában, Hold, kiharapdált arcod egész lesz.