Fischer Lajos

A város

    A háború után még mienk is volt a város, a város ott a Mecsek alján, a középkori székesegyház nehéz négy tornyával, a Széchenyi tér a török kort idéző templomával, a gimnázium tömbje, a Király utca, a nagyállomás, a barokk kor hangulatát árasztó sárga épületek, s messze fent a város mögött a Mecsek szürkés zöldje. Fent a hegyen a fenyők zöld árnyéka, bokrok, erdei virágok, s messze lent a város és a házak tarkasága mint egy ceruzarajz feküdt a tájon. Nekünk, kollégistáknak csodálatos világot jelentett a hegy. Csend volt még ott a magasban, a meleg köveken gyíkok sütkéreztek, néha egy-egy gyalogos tűnt fel az úton, néha lovas kocsi zörgött el a köves úton, lent a város, s fent úgy tűnt, mintha hallatszana az idő múlása az illatos csendben.
    A városban lovas kocsik zörögtek a szűk utcákban, a halálra kínzott lovak kapadozva csúsztak a fényes macskaköveken a nehéz szeneskocsik előtt. Fekete képű kocsisok verték a lovakat, az éles bőrkígyók véres csíkokat hagytak a lovakon, csattogtak az ostorok, s a kocsik lassan, nyikorogva haladtak, az utcák mindig meredekebbek lettek, a kocsisok keményen verték a lovakat. Sokszor álltunk a kocsik mellé, toltuk, nyomtuk a nehéz társzekereket, izzadság marta szemünket, de nem hagytuk a nehéz kocsikat, a lovak kínlódását akartuk enyhíteni, hisz ők is hozzánk tartoztak, ahogy hozzánk tartoztak a kutyák az udvarokban és a kertekben. Már vártak bennünket, figyeltek a tőlünk kapott nevekre, és hozzánk tartozott Éva néni, a gesztenyés. Minden ősszel jött valahonnan, ott állt a sarkon, beterítette a környéket meleg gesztenyeillattal.
    – Megjött, Éva néni?
    – Meg, meg, fiúk. Megvagytok? Hogy megnőttél a nyáron, Karcsi!
    Ismert bennünket, s szeptember végén már lestük Éva nénit. Hozzánk tartoztak az utcák és a kis könyvesbolt a sok érdekes olcsó könyvvel, hozzánk tartozott a sok diák, szerzetes tanáraink, aztán Dezső úr, a testes portás nagy kopasz fejével, szürke nadrágjában, kis mellényével, s hozzánk tartozott a sétatér a székesegyház előtt, az ősi gesztenyefák, a padok, a padokon olvastak, halkan beszélgettek, etették a galambokat, a székesegyház felől tompán ütött az óra, a zúzalékkal beszórt úton sétáltak. Jó volt ott ülni az öreg fák árnyékában. Régmúlt korok szóltak hozzánk. A Római Birodalom ókeresztény üzenetét őrizték a katakombák ott a székesegyház előtt, s a székesegyház kövei Szent Istvánra és a középkorra emlékeztettek. Vasárnap délelőtt az énekiskola fiúkórusa a püspöki misén magasba szárnyaló harmóniává alakította a napok hétköznapiságát. Bach, Händel, Mozart, Schubert, Rossini, Verdi, Haydn, Kodály zenéje csengett, zengett és zúgott, az iskolákban Horatiust, Vergiliust, Cicerót, Tacitust tanultunk, holt nyelveken olvastuk holt szerzők sorait, s most egyszerre élni kezdett a latin szó, a lelkekből szakadt a könyörgés, s diadalmasan szállt a glória a magasba az évezredek folyamán megtisztult latin nyelv szárnyán. Isten és ember kapcsolatában ismét élt a nyelv: Gloria in excelsis Deo. / Et in terra pax hominibus bonae voluntatis. / Laudamus te. Benedicimus te. Adoramus te…
    Hosszú idő után megint a városban vagyok. A város mögött a Mecsek, a székesegyház tornyai is látszanak, a Belvárosban az ismert régi épületek, a templom, a gimnázium tömbje, a téren galambok, mint akkor, sok évvel ezelőtt, s én mégis nehezen érzem a várost. Egész utcákat bontottak le, egész utcákat hordtak el. Mindenütt új lakónegyedek, új épületek, szállodák, áruházak, nyüzsgés, hangoskodás.
    Megállok a gimnázium előtt. Úgy érzem, a kapun volt tanáraim jönnek mindjárt reverendában, ismerősen.
    – Nicsak, nicsak – jön majd felém mosolyogva osztályfőnököm. De hiába várok! Volt tanáraink már rég nem járnak erre. Tárva a kapu. Benézek. Fiatalember ül az ismert portásfülkében. Melegítőben ül az íróasztal mögött, felém int.
    – Hová, hová, papa? Nem nyugdíjasklub, papa! Meg vagyok értve? El vagyunk tévedve, papa!
    – Tudom, tudom.
    – És akkor?
    – Szeretném megnézni a régi iskolát.
    – Réginek régi, de nem annyira, hogy félbehagyjam az evést.
    Az íróasztalon papír, s azon hurka, kenyér és paprika.
    – Azért nem hagyom félbe az evést, hogy megmutassam az iskolát.
    – Kiismerem magam. Nyolc évig tanultam itt.
    – Nyolc év, papa? Hihetetlenül sok idő! Én csak két hónapja vagyok itt, de tele a hócipőm! Ígértek ezek fűt-fát. És mikor volt itt diák?
    – Negyven éve.
    – Negyven éve? Aztán itt felejtett valamit utolsó órán a padban, és most elgyütt érte. Jó, jó, papa, sétáljon egyet. Remélem, nekem nem kell olyan hosszú időt itt töltenem. Tele van a hócipőm ezzel az egylettel!
    Még utánam szól, de már nem értem. Az osztályunkat keresem. Itt lettünk felsősök. Ebben a teremben. Németórákon már nemcsak a nyelvet tanultuk, mi már német irodalmat olvastunk, Klopstock, Lessing, Schiller, Goethe, Kleist és Heine műveit olvastuk; mintha most is hallanám a szomorú-kedves német népdalt: Wenn ich ein Vöglein wäre / und auch zwei Flüglein hätt, / flög ich zu dir.
    Igen, igen. Hol vagytok, fiúk? Hol maradtatok? Gondolatban veletek éneklem a dalt. A hosszú folyosó csendjébe hallgatok, aztán csendesen dúdolok tovább: Weil s aber nicht kann sein, / weil s aber nicht kann sein, / bleib ich all hier.
    Csak a tolongás a városban. Minden hangos, rikító színek, amerikai tánczene. Ki érti ezt az angol hangoskodást? Vagy csak a lárma kell?
    „A művelt ember nem hangoskodik az utcán” – mondta az osztályfőnökünk mindig. A Ferencesek utcáját és a Fő utcát sétautcává alakították. Kávézók, kis éttermek, fagylaltbárok, zene és fekete kávé. Meleg virsli és sör, finom illatok, drága divatcikkek a csillogó kirakatokban, és mindenhol idegen arcok, idegen emberek.
    Ülök még az asztalnál. Sétálóutca. Fehér asztalkák, fehér székek, minden új, minden szép és minden hangos. Lassan iszom a kávémat. Feketekávé tejszínnel. Egyedül ülök az asztalnál. Nyomorúságos magányosan a tömegben. Ez a város már nem az én városom, már nem a mi városunk…