Szövegalkotó mentőakciók

    „Grimm János éppen a Kálváriahegyen volt. Minden húsvétra ő hozza rendbe a stációkat, kimeszeli őket, pótolja, ahol lepergett a vakolat. Néha elnézegeti a kis kőfülkékben a képeket, és az aláírt szöveget silabizálja. Különösen egy stáció gondolkodtatja el mindig, most pont azt meszeli: Krisztus másodszor esik el a kereszttel. Hiszen az első elesés után még mindenki feláll, a harmadik után még ő, a töviskoronás, a véresre korbácsolt is csak feltámadni tudott. De honnan veszi az erőt a másodikhoz?” – kérdezi magától Ircsik Vilmos Jaj, akinek nincs otthona című, a Kollázs 2000 Stúdió gondozásában s a Collage könyvek elnevezésű sorozatban megjelent szövegfüzérének egyik vissza-visszatérő alakja, akit olyan családba vetett a sorsa, amelynek tagjai saját viszontagságos életük és a történelem kegyetlensége folytán sokszor elestek a maguk keresztjével: Grimm János maga ássa ki apját a rázúduló sziklatömbök alól a kicsiny, németajkú lakosság benépesítette falu, Pille kőfejtőjében, anyja és két lánygyermeke a szeme láttára vesznek oda egy második világháborús bombatámadásban, s a világégés után meghirdetett, jóvátehetetlenül embertelen intézkedések nyomán feleségével ő is a kitelepített „svábok” közé kerül, hogy megszenvedje a kettős kirekesztés minden kínját és keservét – átélve azt, hogy korrupt hivatalnokok összeállította, semmitmondó és értelmetlen listákra kerülve előbb kitaszítsák saját otthonából és saját szülőföldjéről, majd pedig Németországban is idegenkedve, gonosz előítéletektől vezettetve tekintsenek rá, alantas munkákra kényszerítve és „Ungarische Zigeuner”-t kiáltva rá, ha valamiben nem felel meg a vele szemben megfogalmazott elvárásoknak.
    Grimm János sorsa egyáltalán nem ütközik ki Pille többi lakosának sorsa közül: ez a kicsiny település, amelybe a püspöki birtok gazdái – miután elűzték onnan a nyakas pillei kálvinistákat – még 1730-ban hívták a Grimmek őseit, a bajor és frank telepeseket, a második világháború után sok-sok kényszerű sürgés-forgást, költözködést szenvedett el. Itt is listákra írták, majd innen is kitelepíttették az ilyen-olyan okokból eltávolítható magyarországi németeket, s ide is útnak indították a „lakosságcsere” eredményeként Csehszlovákiát elhagyni kényszerülő felvidéki magyarok egyik csoportját. Ircsik Vilmos prózájának színtere, Pille tehát tökéletes példája annak, hogy a közép-európai népek együttélésébe mindig is beleszól a történelem, de annak is, hogy a politikusok hozta rossz, az etnikumközi feszültségeket mesterségesen szító döntések olykor nem tudnak akkora kárt okozni, mint amekkorára a kívülálló szemlélő számíthatna. Azok az emberek ugyanis, akik benne élnek ezekben a konfliktusokban, józan belátásuknak és sok nemzedéken át kikristályosodott, szenvedések árán megszerzett bölcsességüknek köszönhetően többnyire felül tudnak emelkedni indulataikon és sérelmeiken.
    A kétnyelvű családban született, első szavait még „Goethe anyanyelvén próbálgató” Ircsik Vilmos azoknak a nevében szól tehát, akik elesnek, de aztán feltápászkodnak a kereszttel: s abból merítenek erőt a küzdelmükhöz, hogy békésen, lázongás nélkül elfogadják mindazokat a próbatételeket, amelyeket rájuk mért az élet. S Pilléről szólva sok ilyen sorsválasztást mutathat be a szerző, aki az egyes döntések természetét felfedezve rávilágít a kollektív döntések logikájára is: „Ha eddig a megbékélés szó a kelleténél többször fordult elő, szándékosan történt. Szándékosan kerültem az olyan hazug frázisokat, mint beilleszkedés, alkalmazkodás. Ezeknek az embereknek nem kellett alkalmazkodniuk egymáshoz. Meg kellett békélniük a sorsukkal, önmagukkal, hogy egymással is megbékélhessenek. Ami ezután történt, azt, írásom szelleméhez híven, a nyelvből vett hasonlattal leginkább hasonulásnak lehetne nevezni. Részleges és teljes hasonulásnak. A németek teljesen hasonultak, a felvidékiek részlegesen. Amazok nyelvüket és kultúrájukat is elveszítették, emezek csak az utóbbit. És mindketten asszimilálódtak. Felszívódtak egy hatalomba, melynek kitolható és behúzható karmokban végződő puha mancsa behatolt a pannon barlangrendszer eme nyúlványába is.”
    Ircsik Vilmos kisregénye több szövegréteget halmoz egymásra: ugyanúgy magában foglal történelmi visszatekintéseket, néprajzi jellegű leírásokat és szociografikus elemzéseket, mint szépirodalmi igényességgel kidolgozott és a mű egészén belül szinte önálló életet élő betéttörténeteket: például a Grimm-család életét nyomon követő cselekményszálat, amely az Amerikába „kitántorgó” szegényektől a Németországba kitelepített Grimmekig kíséri figyelemmel a keresztjükkel eleső majd újra meg újra felegyenesedő embereket vagy a Grimm János házába beköltöztetett felvidéki Mikó János sorsválasztását bemutató szövegrészt, amelyben Pille első vegyes házasságának, a Felvidékről kitelepített kálvinista fiatalember és a német származású, katolikus Keller Náncsi egybekelésének gyönyörű énekszóval kísért képeit tárja elénk a mű. A különböző szövegrétegek egymásra halmozása azonban még ezzel sem ér véget: a személyes érintettségét sohasem tagadó Ircsik Vilmos öt „intermezzót” is a kisregénybe épít, amelyekben a pillei sorsokkal és identitásmintákkal olykor csak áttételesen összekapcsolódó emlékképeit is felelevenítheti – hogy ezzel a szövegbe lopakodó intimitással és a kisregény cselekményét fellazító mozaikszerű szerkesztésmóddal egyszersmind modern alkotássá is avassa művét. Azt a művet, amelynek legfőbb érdekessége ezzel együtt és ennek ellenére mégsem az élményanyag megformálásában, hanem az Ircsik Vilmos megválasztotta írói magatartásban, a szószólói szerep vállalásában figyelhető meg. A kisregény legelején, Pille történelmi múltjának felvillantásakor ismeri el az író először, mennyire megdöbbentette, amikor azt látta, milyen keveset tudnak saját históriai távlataikról könyve leendő főszereplői. „Talán ekkor fogant meg bennem először, hogy sorsuk fórumért, nyilvánosságért kiált – írja. – Aki nem tudja elmondani igazát, annak szószólóra van szüksége.” S ehhez a szószólói attitűdhöz aztán mindvégig hű marad: ez az írói szerep az, amely a többféle hangvételt magába foglaló, mozaikszerű darabkákból összeállított szövegfüzért egységessé tudja tenni – hiszen ha arról van szó, hogy valaki szót emel egy közösség érdekében, akkor nem csupán szíve joga, hanem elemi kötelessége is, hogy minden létező módon, minden történelmi adatot, néprajzi hagyományt és személyes emléket felhozzon, „szóba hozzon” pártfogoltjai érdekében. S Ircsik Vilmos regényében erről, csakis erről van szó: hiszen amikor szemlét tart hősei, a „karthauziak halnémaságára kárhoztatott” s ezért még saját tragédiáik elpanaszolásától is tartózkodó emberek felett, akkor is a szószólói szerep vállalásának szükségességéhez érkezik meg regénye utolsó, immár szomorú, de egyben büszke pátoszt is sugárzó mondataival: „Ott lenn a faluban pedig az emberek, a karthauziak halnémaságára kárhoztatott emberek. A pillei kálvinista magyarok, a Hegyiek, a Kerkápolyok, Laczkók, Semjének, akiknek emlékét a fa- és kőkeresztes temető egyik szögletében már csak a besüppedt, szív alakú sírkövek őrzik, a történelem ingajáratába sodródott németek, a Grimmek, Müllerek, Kellerek, Frankok, Noék, a hazában honjukat nem lelő felvidékiek, az Eperjessyek, Mikók, Koleszárok, Juhászok. Boldog vagyok, hogy szólni tudtam róluk.”
    Különböző szövegrétegeket, mozaikszerűen egymás mellé helyezett kisprózákat foglal össze Kovács katáng Ferenc A napok maradéka című, az Új Mandátum Kiadó gondozásában, s az Emberhalász könyvek elnevezésű sorozatban megjelent művének kompozíciója is: s éppenséggel az Oslóban élő, interaktív multimédiát oktató és a posztmodern szövegművek hatása alatt álló, fordítóként és a norvég–magyar kulturális kapcsolatok szervezőjeként is hírnevet szerzett írótól sem idegen az értékmentés ideája – olyannyira nem az, hogy harminchárom darabból összeállított kötetének legfőbb szövegszervező elve a személyes emlékek egybegyűjtésének és megőrzésének vágya. A szövegalkotás szabályos mentőakcióvá fejlődő kényszere Kovács katáng Ferencnél is magától értetődően vezet odáig, hogy különböző hangulatú, tematikájú és stílusú írásokat gyűjtsön egybe: a nagyszüleinek idejét megidéző, nyírségi kisvárosok hangulatai közé megérkező, hagyományos formavilágú szövegek mellett rendre ott találhatóak a személyes kisugárzásával mindig is példaadó Apa alakját megrajzoló, a gyermekkor világába kalauzoló vagy a lázadó, nonkonformista életet élő fiatalok polgárpukkasztó szeszélyei közé vezető szövegek. Az egyes szám első személyben írt, interpunkció nélkül szétáradó textúrák mellett a saját alakmást megalkotó, egyes szám harmadik személyben megfogalmazott novellák – a történetmondás mellett a hangulatfestés, az elmélkedés mellett az anekdotázás. „Az emlékek utolérnek, ha gyors a képzelet, s ha nem fagy meg az Oslóig vezető hosszú úton” – írja a szerző, aki mindent megtesz azért, hogy az őt rendre utolérő, s aztán megdöbbentően különböző formájú és hangulatú prózákban összesűrűsödő emlékek megtalálják a maguk helyét a kötetben.
    Hogy miként? Egyrészt a számmisztika segítségéhez folyamodva: az élete első harminchárom évét Magyarországon töltő szerző harminchárom szövegben, harminchárom különös hangulatfutamban idézi fel saját és családja legendáriumát – az időrendet folyamatosan felborítva, de az évek és az írások számának egybeesésével mégis egyfajta rend kialakítására törekedve. Másrészt írói alakmása, Guszti mágikus cselekvésekre irányuló hajlamának igen érzékletes megrajzolásával: az örökösen szavakat gyűjtő, történeteket fogalmazó s átélt hangulatait folyton megmenteni, az örökkévalóságnak átadni igyekvő alteregó szerepeltetésével egyre határozottabban megerősíti bennünk azt az érzést, hogy ő maga is ezt a mágikus hatású cselekvést végzi el kötetét egyberendezve. S számára is az az egyetlen értékmérő elv, mint Guszti számára, aki egy féktelen ivászatba torkolló körjárat végén „mániákusan ismételgeti magában azt a pár sort, amit még sikerült kimenteni a kocsmából, elrejteni a kijózanító valóság elől”. Egyelőre nincs kedve leírni, történetbe foglalni a söntésnél a fülébe furakodó „hangfoszlányokat”, „ellesett mondatokat” – de tudja, hogy nem az írás, a szövegalkotás aktusa az igazán döntő jelentőségű folyamat – hanem az élmények megválogatása és megőrzése. „Ami holnapra is megmarad, az lesz az igazi – gondolja Guszti –, és varázsütésre elalszik.”
    Ami évtizedek múltán is megmarad, az az igazi – véli valószínűleg Kovács katáng Ferenc, kinek számára, miként hőse számára is, nem az élmények megörökítésének technikája az igazán lényeges: az oslói egyetem multimédia-oktatójaként ugyanis tudván tudhatja, hogy nem az adatsorok megjelenítése, hanem megőrzése az igazán kardinális kérdés. Ha vannak sorok, amelyeket sikerült kimenteni, „elrejteni a kijózanító valóság elől”, akkor ezeket a sorokat már a mentőakció puszta sikeressége is egységbe tudja foglalni, függetlenül azoktól az egymástól esetleg határozottan különböző formai megoldásoktól és stiláris eszközöktől, amelyeket az adott emlékek a megírás aktusa során végül megköveteltek maguknak – legalábbis ez a meggyőződés sugárzik a „napok maradékából” építkező kötet összeállításának logikájából. Abból a kötetből, amelynek legfőbb rendező elvét a leginkább a tizennegyedik írás egyik hangulatfutama tárja elénk, amelyben a halottak emlékét őrző gyertyagyújtásra készülődő szerző hosszan ballag a „hosszú és reménytelen” őszben, s közben ellenállhatatlanul körbeveszi őt „megannyi apró mozzanat”. Azok a mozzanatok, amelyek valójában nem mások, mint saját, első ránézésre végtelenül különböző írásainak végtelenül egyforma alkotóelemei: „Cipőm alatt s körül a nyár hevert. Rozsdavörös falevelek, elfakult esték, kibicsaklott találkák. Megannyi apró mozzanat. Törött tükörcserepek, versfoszlányok, befejezetlen mondatok. A napok maradéka…”
    A porondon egy autó vesztegel. A motorháztető felé fáradt alak hajol. A Rügen-szigetről tart haza, Magyarországra. Arra a helységnévtáblára gondol, amelyre előző este vetődött a reflektor fénye: »Pirna 20 km«. Még mindig emlékszik arra, hogy az elágazást jelző nyílra nézve összerándult a teste. Eszébe ötlött ugyanis, hogy ide, igen, ide vitték a falujából kitelepített németeket. Sokszor hallott otthon erről a helyről, de nem tudta, hogy errefelé kellene keresnie. Egyszerre csak idősebb férfi hajt el mellette kerékpáron. A vázra gereblyét kötöztek, látni, hogy errefelé lesz dolga a földeken. Az autó felségjelére, majd az autósra néz. Tiszta magyarsággal szólal meg. „Jó reggelt” – mondja, s aztán szótlanul tovasiklik. Elfakult estéket, törött tükörcserepeket, befejezetlen mondatokat hagy maga után.

Toót H. Zsolt