Balkáni filmzene

    A Régi Magyar Költők Tára XVII. századi gyűjteményének harmadik kötetében (kettes sorszám alatt) különös, öszvér nyelvezetű vers található. Török verssorok magyarul, magyar sorok törökül folytatódnak – a kor mozgásban lévő területi határai csapódnak le így a papírlap kultúrtérképén. A szerző tán inkább török, mint magyar; a magyar tárgyas ragozást helyenként elvéti, és a szöveg is nagyobbrészt török, mint magyar nyelvű. Tizenhetedik század. Kisebbség? Többség? Zűrzavar? Az „inkább”, a „nagyobbrészt” azt jelenti, hogy sem-sem? Vagy azt, hogy is-is?
    Zudor János kevéssé ismert erdélyi költő. Román állampolgár, magyar nyelven versel, Filmzene című kötete (kecsmetionPRESS, 1995) viszont délszláv tapasztalatot rögzít. Ő is átlép az egynyelvűség határain, akárcsak a XVII. századból megidézett költőelőd: a Szerbiáról szóló magyar nyelvű szövegbe román és szláv nyelvű mondatok keverednek. „…ia lasa la mama dracului – hagyd az ördögbe!, mondta románul a horvát” (Királyném!) Ez, így, szintén jelkép akkor, amikor a berlini fal, a csillagokkal lengedező kék zászló mellett az ezredvég egyik szimbóluma Jugoszlávia lett. Akkor is, ha a politikai évkönyvek címoldalán a szenzáció, a robotrepülőgép és a rádiótechnika jelenik meg (írom a harmadik légicsapás után), Zudor kötetének kiadását pedig „a Nagy Senki” támogatta. Hiába: ez a kötet (sem) a sikeres megoldások emlékalbuma.
    Valaki kölcsönveszi Freud szemét, és európai vasútállomások mellékhelyiségeiben tallóz. Kultúrhordalék, politikai jelszavak és indulatok a szexualitást érintő megjegyzésekkel teljes ösztönszövetségben. Egy szinttel a kultúra alatt. Zudor kötete ezzel a kérdéssel szembesít: hol van Bosznia, Koszovó bennünk? Kínos, mert ez az önismeret kérdése. Bosnyákod, albánod, úzod, besenyőd hogy van? Kerüld a botrányt, fiam, kontráz a jól szocializált kultúr-én, keep a stiff upper lip, hiszen ez az Európa Szálló három-, öt-, sőt: tizenkét csillagos előcsarnoka.
    Zudor Jánosnak egy vékony kötetét már ismertem (Isten asztalán, Nagyvárad, 1995), ugyanabban az évben jelent meg, mint a Filmzene. Az is komor hangú összeállítás: egy szerelem krónikája. De mennyire különbözik a Filmzenétől! Az Isten asztalán költője erdélyi költő, és költészete erdélyi költészet. A „halál” szóra a „valál” a rím. A nyelv, a versek megformáltsága Erdély időtlennek látszó idejéből való; erre mondjuk: veretes. Magán viseli a munka jegyeit. És a mesterség hagyományaiét: jóval kötöttebb, formakövetőbb költészet, mint a Filmzene. Emez ugyanis átlép a kultúra formahatárain, kilép abból a versíró hagyományból, amit magyar klasszikusoknak nevezünk. Nem csupán szabadvers. Kultúra előtti, vagy inkább: kultúra alatti versbeszéd. Ezt a jelzőt kell használnom: valós. „… a Rendfenntartók / kicsi tankja megint köröz, nincs annyi pénze, hogy / végignézze a műsort, középen a lila, áttetszó / paraván, de ez csak a civilizáció csendje, uram, / átlátszó, mint a halál, »death, oh, death« sziszegi / valaki, egy pódiumszerű asztalnál ül / egy kopasz és megelégedett mosollyal / nyugtázza zavarát, / a táncosnő összehúzza a kabátját a sarokban, mintha valóban / csontig vetkezett volna az imént…” (Az elhagyott fürdőváros). Tehát: ez nem erdélyi költészet, sőt, megkockáztatom, nem is a költészet szó az, ami a Filmzene „szövegeit” jellemzi. Tapasztalat és költészet határán, hajszállal bár, de mégis a megformálás előtt jelennek meg a Filmzene versei; azon a helyen, amely egyszerre már és még, és ez a vonás – paradox módon – egyszerre erősségük és gyengeségük.
    Zudor szembesít. Nem akar kilépni az időből, mint Milorad Pavié, aki a Kazár szótár lapjain évszázadokat lapoz át (ez a könyv 84-ben, jó tíz évvel Zudor Filmzenéje előtt jelent meg, magyar kiadása is elkészült a Forumnál 87-ben), mégis, bár tudom, hogy sem a műfaji, sem az írói koncepció különbözősége nem engedi meg ezt az összehasonlítást, olvasatom hátterében ez a könyv munkál (gerincében szintén a XVII. század magyar–török háborúinak korával): eltéréseik is árulkodóak. Zudor nem teremt címszavakat: az olvasat mégis az utalások rendjét követi, és a szótárhoz hasonló előre-hátra bólintgató értelmezői magatartást kíván. A konkrét vershelyzet egyre inkább metaforájává válik valaminek, ami csak a szövegegész viszonylataiban értelmezhető. Konkrét országhatárt lépünk át Drávaszabolcsnál, Harkány és Eszék között; mégis, az átlépés maga is egyre inkább metafora. Utalások hálózatában erősödnek fel a gesztusok. A mozdulat átvitt értelme sohasem szakad el gesztusértékétől, a láblengetés a „le is út, fel is út” otthontalanságától. A konkrétságot azonban váratlan szójáték értelmezi át és libbenti el: „LILA PARAVÁN / FESZÜLT KÉT PONT KÖZT AZ AGYÁN, / átsuhan, utánaint egy / nem nyilvánvaló kurva lány, / ÁRTATLAN’ÖLT, ÁRTATLAN’ÉLT, / »TUDOM ÁM ÉN AZ ÚJ BABÉRT« / +HARKÁNY BÁRJÁBAN EGY LEÁNY+ / vetkőzik, LILA PARAVÁN / MÖGÖTT, A TESTE ÉKEZET… / És ő is csonttá vétkezett…” (Cezúra, szonett és egy sor…)
    Zudor mélyrepülése tehát végső soron a budoárba, a „tudat aknáiba” vezet. A mélyrepülés: lélektan. A Filmzene szó maga is kettős értelmű: a film a látvány, a kint világát idézi; a zene viszont bent van, a fülben. A bent is meglehetősen agresszív: „BŰNEIM KIVETÍTŐDNEK erre / a különös országra, amely / lakói egymásnak estek… / EGYSZERRE ESZKALÁLÓDTUNK ÉN / ÉS A JUGOSZLÁV HÁBORÚ…” A háború és a (rém)álom metaforája meghökkentően közel kerül egymáshoz; ezzel a személyes érintettség motívuma erősödik fel: „…álmom körül / keringőznek a felmentők, / ellenséges ébredések / nyomaira még vadásznak…” (Megtámadták az álmot). A kint (az agresszió) és a bent világa tehát az ébrenlét előtti félálom-állapotban, az ösztönök világában érintkezik.
    Ez az érintkezés állítja középre a már idézett Az elhagyott fürdőváros című vers betétjét is, egy „régi, kedvenc szöveget”, melyet az író egy sztriptíztáncosnőnek mutat meg. A szöveg a meztelen női testtel való első találkozást eleveníti fel. Meztelen nőket ábrázoló kártyalapokkal játszik barátaival a szerző, ám egy asztallapra perdülő lapon valami más jelenik meg: „izgatottan szorongatta ujjai között, vajon melyik / nagymellű nő lesz, rövid hajú vagy hosszú hajú, / és vajon milyen a hónalja, találgatta, amikor megpillantotta / a kártyalapot, majdnem kiejtette a kezéből, de aztán megbabonázva / rátapadt, a képen kaszával a kezében a halál volt látható. / Ez volt az első találkozása a halállal életében. / Gyorsan visszatette a lapot a pakliba.” A csontváz más alkalommal is visszatér a kötetben; „a csontváz nevet / de a béke sír” írja egy helyütt (A nevetés íze), ismét összhangban Freuddal, aki szerint a vicc a kultúra zsilipjeibe fúrt csaphoz hasonlítható.
    Ezek után nem csoda, hogy a kötet hátterében Villon dereng „ÉN, HERCEG, ITEM MÁR TÉVHITEM VAGYOK” (Kórházi vers); de egy áttételesebb, halkabb hatásra is föl kell figyelni. A kötet vége felé fölszaporodnak az addig jobbára csak betétként szereplő párrímes sorok. Ütemezésük (a Nesszusz-ing motívumként való szerepeltetése ellenére) mégsem a pontos szótagszámtartásra adó Aranyt, hanem a régibb magyar tagoló verset, az Arany által – éppen szabadsága miatt – kritizált Zrínyit idézi. A „Királyném!” megszólítás tehát a horvát bán és hadvezér „Szentséges királyné!”-jára üt, akkor is, ha a csillagkoszorús múzsa itt „Rongyos madonná”-vá aláztatik. Ezzel a háttérrel Zudor ismét olyan, a kötet egészére kiterjedő viszonylatrendszert teremt, amely állandó mozgásra kényszeríti az olvasó és szöveg, illetve a szöveg „bentje” és „kintje” között hintázni kezdő tapasztalatot, és ezzel ismét realizálja az átlépés metaforákban megragadott gesztusát. Ebből a szerkezetből ugyan kiesnek a HERZ NAPLÓJA formailag sem ide tartozó, kissé Pilinszky-gyanús prózaversei, és csak sajnálni lehet, hogy a Zrínyi-analógia adta kompozíciós lehetőségek nincsenek kellőképpen kihasználva.
    Nem tudom, szükséges-e értékelni Zudor Filmzenéjét: „sajnálatos, hogy a költői anyag megmarad az élmény és a feldolgozás közötti »előzetesség« állapotában, a szöveg jelentőségét felismerő olvasó némi hiányérzettel csukja be a könyvet”, írhatnám. Lehet, hogy ez is igaz lenne; de valószínű, hogy Zudor kötete éppen ettől hiteles: az önismeret igénye, ez esetben a „kultúra alattiság” vagy „kultúra előttiség” személyes tapasztalata kényszeríti ki a befelé fordulást, azt a gesztust, amitől a kint tapasztalata is hiteles és valós.

Prágai Tamás