Grigássy Éva

A büszke punti fák példája

    Kevesen tudják, hogy Leszja Ukrajinka, e tragikus sorsú költőnő, aki mindössze 42 évet élt és gyermekkora óta csonttuberkolózisban szenvedett, szerelmese volt Egyiptomnak. Már a századfordulón, alig karnyújtásra az egyiptológia születésétől – hiszen Champollion 1822-ben fejtette meg a hieroglifákat – megírja bámulatosan hiteles Egyiptomi fantáziáit, köztük a remekművű elbeszélő költeményt, a Rá-Meneiszt. Tíz évvel később lép először e legendás földre az alexandriai kikötőben, mintegy az ősi Napistentől remélve enyhülést betegségére. Élete utolsó három évének nagy részét a Kairóhoz közeli gyógyfürdőhelyen, Heluánban tölti. Itt írja meg Tavasz Egyiptomban című versciklusát, mely a világirodalom páratlan igazgyöngye.
    Amikor az Európa Kiadó megbízott, hogy az Út a tengerhez című kötetbe lefordítsam egyiptomi verseit, nem sejtettem, hogy 25 évi kutatómunka után sikerül feltérképeznem a nagybeteg költőnő egyiptomi éveinek helyszíneit, mozgáskörét, ami nyilván a mostoha történelmi körülmények és a földrajzi távolság miatt homályba veszett, és elsőként mutathatok rá az egyiptológia megvilágításában e csodálatos költészet jelentőségére.
    Legszívesebben a Hamszin című verset mondanám el és kommentálnám Önöknek, miközben magam is szinte naponta átélem ezt az ötvennapos tavaszi homokvihart. Ámde most arról az útról kell számot adnom, melyet magam jártam végig, és amelynek pillanatnyi jelenét villantottam előre.
    Magyar anya és ukrán apa lányának születtem, egyszerre ittam magamba mindkét nyelv zamatát. Apai őseim lelkipásztorok és néptanítók voltak az Északi-Kárpátok hegyi falvaiban, és az írás belső kényszere valamiképp ott bujkált a családban, nemzedékről nemzedékre. Nagyapám gyalogszerrel zarándokolt a Verhovinától Lvovba, hogy könyvét kiadhassa. Nagynéném és pap unokatestvérem költők voltak. Tanár apám történelmi és földrajz tankönyveiből tanultunk az ungvári gimnáziumban. Anyám az ízes beregi nyelvjárással együtt a muzsika szeretetét lopta be életembe, így nem csoda, ha már kisgyermekként magyar versikéket farigcsáltam. De az sem véletlen, hogy később, már Budapesten, két Sevcsenko-versfordítás volt a belépőm a műfordítás hivatásába.
    Olyan korban értem az irodalom küszöbéhez, amikor kezdeteim kezdetén két sorsdöntő tilalom állta utam: nem írhattam, amit természetes fejlődésem és szívem diktált – és nem fordíthattam anyanyelvemre az apai nyelvet. Ha fordítottunk is hébe-hóba ukrán irodalmat, orosz változatból tettük. Jómagam Tarasz Sevcsenko életrajzi regényét is orosz szerző tollából fordítottam.
    Mit tesz ilyenkor az ember, ha írásra született, ha eredendő kettőssége az alkotásban is egyesülni vágyik, s ha mindennek betetőzéseként – egyedül van sorsával? Hiszen pályatársaim közül vajmi kevesen konyítottak az ukrán nyelvhez, olyat pedig nem is ismertem, akiben e kétféle vérség keveredett volna.
    Lelki hajléktalanságom vándorútra ítélt. Legelőbb az orosz kultúrkörbe. Szerencsém volt. Megbízóim korán felismerték alkati sajátságaimat és makacs törekvésemet a tőlem telhető legjobbra, így hamarosan a nagy klasszikusokkal kerültem társas kapcsolatba. Fonvizin, Dosztojevszkij, Besztuzsev-Marlinszkij, hogy csak néhányat említsek. A költők közül Puskintól Paszternakig gyakoroltam a legkülönbözőbb korok megszólalásait. Másfelé is elkalandoztam. Fordítottam – s mindig eredetiből, mert számomra „az első látástól” a műfordítás kritériuma – Horatiust, Balzacot, Gautier-t, Aragont, Bechert és Segherst, Shellyt és BBC-forgatókönyveket. Felkutattam és lefordítottam régi szerelmem, Antonio Brocardo velencei reneszánsz költő feledésbe merült életművét (Giorgonénak tulajdonított képmása a Szépművészeti Múzeum ékessége), érlelem saját költői mondandómat, s mert érezni akartam a nyers, való élet lüktetését, kitanultam az újságírást. És eljött a nap, amikor éjszakáimat is feláldozva újabb tanulásba kezdtem: fejembe vettem, hogy óegyiptomi szövegekből hitelesen szólaltatom meg a poézis nyelvén a fáraókori vallásos költészetet…
    Amikor valahára, a hatvanas évek végén beköszöntött műfordításunkban az ukrán irodalom hajnala, úgy éreztem, mintha a hosszú vándorlás után hazaértem volna. Ó, nem annyit jelentett ez, mintha hátat fordítottam volna a megjárt útnak! Épp ellenkezőleg. Az immár kialakult horizonton belül arányban álltak a különböző tollforgató feladatok. És mindezek tanulságával, tapasztalatával fordulhattam újra a szülőföld, az apai és anyai kettős örökség édes bizonyossága felé. Munkálkodásomat most már döntően meghatározta egyiptológiai jártasságom. S bár számos szerzőt fordítottam, klasszikusokat, avantgárdokat, moderneket – és főleg népköltészetet –, az asztalomra kerültek mindazok a művek, amelyek egyiptomi ismereteket kívántak. Csak a két legnagyobbról szólva így fordíthattam le Ivan Franko főművét, a Mózes című elbeszélő költeményt, és így jutottak osztályrészemül Leszja Ukrajinka egyiptomi versei…
    Ekkor még egyedül voltam, ukrán felemben társtalanul. Ma már nem vagyok egyedül. Ukrajinka-kutató munkám írásba foglalását a Magyarországi Ukrán Kulturális Egyesület támogatja, biztosítva számomra a nálunk sehogy, de még Ukrajnában is nehezen hozzáférhető forrásműveket. Ilyesmire pályámon még nem volt példa.
    Itt, a Kairói Múzeum könyvtárában, ahol e sorokat írom, elgondolkodom a kötődés, mi több, a kettős kötődés mibenlétén. Bizonyára a genius loci teszi, de Hatsepszut fái jutnak eszembe. A hajdani királynő expedíciót indított Punt országába, hogy ligetet telepítsen halotti temploma köré, a kietlen homoksivatagba. Képsorok örökítik meg, amint a tövestül kivágott fák gyökereit hazai földlabdacsban hálóba burkolják, hogy hajókra rakva Egyiptomba szállítsák. És a punti fák megfogantak az egyiptomi talajban, a birodalom díszei, a királynő büszkeségei lettek. De – punti fák maradtak, amilyenné az anyaföld teremtette, nevelte őket.
    A műfordítás újra és újra megismétli az átszármazásnak és befogadásnak ezt a csodáját. S ki tudja, talán eljön az idő, amikor már nem is kettős kötődésről elmélkedünk. Hiszen az emberi szellem határtalan. Talán egyszer egymás megismerése, amihez valamelyest mi is hozzájárulunk, megtanít arra a testvériségre, amelyről az emberiség létezése óta álmodik, bármely szülőföld táplálja gyökereit.