Sutarski Konrád

Háromdimenziós egység

    Majd harmincöt éve érkeztem Magyarországra, itt telik életem második fele. Varsóból Budapestre tartva út során különös érzésem támadt, hasonlatos ahhoz, amely korábban egyszer már elfogott, amikor szülővárosomból, Poznanból mentem Varsóba: „Távoli vidékre kerültem, de a hazámban maradok.” Nem az volt a gondom, hogy Magyarországot ma két határ is elválasztja Lengyelországtól, Budapesten pedig egy csipetnyi lengyel, ha él. Nem. Én úgy éreztem, hogy csupán egyik lengyel helységből a másikba költözöm át.
    Lehetséges, hogy a helyzetem kivételes, talán szerencsés volt. Magyar feleségem lévén szülőhazáját valamelyest már korábban is megismertem, Budapesten családja és baráti kör is várt rám. Ráadásul még Lengyelországban ismerkedni kezdtem a magyarság történelmével és kultúrájával, nyelvét fokozatosan elsajátítottam. Lengyelként bennem élt a velem született, mondhatni, az anyatejjel magamba szívott rokonszenv a magyarok iránt: 1956 októberében én is adtam vért a „sebesült magyaroknak”, majd ugyanezen év decemberében jelent meg a sajtóban egyik legelső versem Katalin címmel, amelyet a magyar nemzeti tragédiának szenteltem. Magyarországot persze mindazonáltal kizárólag feleségem egyéni prizmáján keresztül ismertem meg.
    Az elkövetkező évek kiszélesítették magyar látókörömet. Gépészmérnökként – hosszú időn, több mint húsz éven át – mezőgazdasági gépek tervezésével foglalkoztam. Az új szerkezeteket az isten háta mögött, a termőföldeken kellett kipróbálni. Ennek köszönhetően bejártam az egész országot, heteken, hónapokon át laktam különböző helységekben, kisvárosokban és falvakban, s talán jobban megismertem az országot, mint számos született magyar. Nagy segítségemre voltak ebben munkatársaim, a mérnökök és szerelők, meg akikkel a helyszíni kísérletek során találkoztam: agronómusok, gazdászok, szállásadók – felsorolni is sok volna. Beavattak gondjaikba, meséltek nekem a régmúltról, a szerencsés vagy siralommal teli, bonyolult történelemről úgy, ahogyan a vérükben volt, ahogyan érezték.
    Látóköröm más síkon, a költészet, irodalom, a szellemi kultúra síkján is tágult a toll embereivel, művészekkel folytatott beszélgetések és viták folytán, akikkel a sors összehozott és akik – azaz közülük némelyek – idővel jó ismerőseimmé, sőt barátaimmá váltak. Beleástam magam a versek és irodalmi tanulmányok egyre világosabban hangzó, egyre mélyebben átélhető jelentésébe. Már örömet szerzett, ha olyan szövegeket fordítottam le, amelyek az általam Lengyelhonból hozottakhoz képest eltérő kultúra légkörében termettek, és az eladdig ismerthez képest másféle fénnyel csillogtak.
    Az évek múltával egyre inkább meggyőződésemmé vált, hogy ha egy másik, közeli – és számomra egyre közelebbi – nemzetről ismeret- és élményanyag halmozódik fel bennem, ha egyre jobban megértem érzékenységét, akkor ennek hozadékaképpen mintegy megkettőzve látom a világot; annál is inkább, mert időközben szüntelenül ápoltam lengyelségemet is, az óhazához fűző – családi, mérnöki, irodalmi – kapcsolataim révén. Ez a „kettős látás”, a környező világ kétszeres érzékelése – hogy optikai hasonlattal éljek – olyan volt, mintha tárgyakat, jelenségeket, a valóságot egyszerre két nézőpontból, azaz három dimenzióban látnám a korábbi kétdimenziós látásmód helyett, amelyet az egyetlen nézőpont, az eladdig kizárólagos lengyel kultúra és szemléletmód nyújtott számomra.
    Ma már természetes dolognak tartom a világ e kettős érzékelését, valahogyan úgy, ahogy Szabolcs fiam érezhette, amikor – talán háromévesen – otthon folyamatosan mindkét nyelvet – a lengyelt és a magyart – hallván nyilvánvalónak vette, hogy minden dolognak két neve van, nyelvileg mindent kétféleképpen lehet meghatározni, és mérhetetlenül csodálkozott, ha vendégeink közül valaki a két nyelvből, a két kifejezési módból valamelyiket nem ismerte.
    Két országban, két nyelv és két kultúra területén való folyamatos és virtuális jelenlétem bennem azt a képzetet támasztja, mintha én legalábbis egy Nagy Lajos vagy I. Ulászló király idején létrejött ország polgára, vagyis a röppenő gondolatok magasában létrehozott, új perszonálunióban megnövekedett ország lakosa lennék.
    Ebben az új, immár két évtizede létező valóságban vagyok egyszerre lengyel és magyar; lengyel annál is inkább, mert áttételesen magyar is lettem. Valóban értékes állapot ez: érezhetem az egységet, a kötelékek kettős rögzítettségét.
    Elképzelhető, hogy nekem lengyelként könnyebb a kettős kötődés problémájához viszonyulnom, mint más nemzetek fiainak, hiszen ez a két nemzet – a lengyel és a magyar – kihullajtotta emlékezetéből mindazt, ami a történelem forgatagában valaha is összeveszejtett minket, és csak azt őrizte meg, ami összeköt és erősít. Ez a lengyelek és magyarok külön szerencséje, még akkor is, ha mindenféle egyéb gondjaink semmivel sem kisebbek, mint más népekéi.

Dávid Csaba fordítása