Lakatos Menyhért

Nincs más hazánk

    A kisebbségi jogok gyakorlatában sokszor olyan kérdések is felmerülnek, amelyekre a jogok nem adnak kellő választ.
    A kisebbségi törvény tulajdonképpen pozitív diszkrimináció, ami többletjogot biztosít azon állampolgárok részére, akik nemzetiségi hovatartozásuknál fogva eltérő kultúrát örököltek. Ez azt jelenti, hogy az általános magyar kultúrán túl joguk van a saját nemzetiségi kultúrájuk gyakorlásához is, sőt biztosítja részükre azt, hogy csak a saját nyelvükben, kultúrájukban éljenek, ha éppen ehhez van kedvük.
    A kisebbségi önkormányzatok saját nyelvű iskola, (írott és elektronikus) sajtó, könyvkiadás, színház stb. révén elvileg afféle kis külön köztársaságok. Ismétlem, elvileg, mert a gyakorlatban sem lehetőség, sem igény nincs rá. Először, mert a gazdasági és a mindennapi élet sokkal nagyobb teret követel, ami már a nemzetek részére szűknek tűnik, ezért törekszenek nemzetközi közösségekre. Másodszor, a kisebbségi törvény nem definiálja egyértelműen az egyén pozitív diszkriminációhoz való jogát, ami olykor káoszt vagy visszaélésekhez való lehetőséget teremt. (Lásd a román kisebbség kudarcát, melyet a törvény hiányossága idézett elő.)
    Az utóbbi időben többször felvetődött a választás megreformálása, olyanformán, hogy kizárólag egy adott kisebbség választhassa meg a saját képviselőit. Nem tudni, milyen meggondolás vezérli a javaslattevőket, de egyről bizonyára megfeledkeznek: történetesen arról, hogy ez a lépés erősen az elszigetelődés felé vezetne, ami bizonyos jogok érvénytelenségét vonná maga után. A kisebbséghez való tartozás igazán nem definiálható, csupán önvállaláson múlik. Kérdés, milyen ismérvekhez lehetne kötni valamelyik kisebbséghez való tartozást.
    Példaként hadd említsem a cigányságot, magam is ehhez a csoporthoz tartozom. Soha nem próbáltam levetkőzni a cigányságomat, mert tudtam, hogy nem az egyénen múlik. Nagyszüleim, szüleim, barátaim ebben a közösségben éltek, én hozzájuk tartoztam, ők hozzám. Sem lehetőségem, sem szándékom nem volt megszabadulni tőlük, hisz egyetlen örökségem, amit a közösségemtől kaptam, a cigányságom. Mellékzöngeként velejárt egy nyelv, egy alig használható kultúra, százféle elavult szokás; olykor megvetés, megaláztatás.
    Mégis kötődöm ehhez a közeghez, mert nem ez határozza meg a létemet. A cigányság, mint a többi magyarországi kisebbség, egy nemzet közösségén belül él. Eltérően a többi kisebbségtől, a cigányság létét ennek a nemzetnek a kultúrája szabja meg. Magam is ezen nőttem fel, mint minden cigány, ez a kultúra meghatározza és irányítja tudatunkat, hazaszeretetünket és nemzeti érzelmeinket, mert nincs más hazánk. Nem véletlen, hogy már századokkal ezelőtt kialakult a cigány nyelvben egy jelző, a rom-ungro, azaz magyar-cigány: ez a kettős kötődés szinonimája. Nincs még egy nemzetiség, amelyiket külföldön magyar jelzővel illetnének. Nincs magyar-német, magyar-szlovák, ettől azonban még lehet kettős kötődésük, hisz jó részben ennek a nemzetnek a kultúráját szívták magukba.
    Sajnos ezt a jelenséget az idők folyamán sokszor összetévesztették az asszimilációval, sőt nemritkán hatalmi eszközöket is alkalmaztak a meggyorsításához. A szándékok azonban minden esetben kudarcba fulladtak. Tudni kell, hogy a magyar búzából soha nem lesz szegedi paprika, vagy a magyar tarka tehénből magyar puli. A kettős kötődést ugyanis nem a nacionalista ideológia hozta létre, hanem hosszú, generációs együttélés, kulturális és gazdasági hatások, a szülőföld szeretete, az otthonnal és környezettel való érzelmi kapcsolatok. A másság elfogadása, tiszteletben tartása, melyre már István király felhívta örököse, Imre herceg figyelmét.