Stepanović Predrag

Két világ peremén

    Kettős kötődés? Az ember éli az életét, s nem feltétlenül gondolkodik el annak minden mozzanatán. Főleg ha az a mozzanat objektíve adott, ha az ember nem maga döntött mellette, s nem is próbált meg tenni ellene. Ha egész egyszerűen beleszületett, mint magába az életbe.
    Szülővárosomban, Mohácson, évszázadok óta együtt élnek magyarok, szerbek, sokácok. Száz évvel a mohácsi csata után, 1626-ban, egy török utazó azt írja, hogy Mohács lakossága „muzulmánokból, református magyarokból, görögkeleti szerbekből, s kisebb számban katolikus sokácokból áll”. Ez a korai sokszínűség később tovább bővült: a török utazó még csak református magyarokról beszél, mára azonban a római katolikus vallású magyarok számarányukat tekintve jócskán túlszárnyalták őket, s a XVIII. század során a sokácok száma is megszaporodott, olyannyira, hogy a századforduló táján ők alkották a lakosság többségét. Római katolikus vallása révén ez a népcsoport ma a horvát nemzethez soroltatik. Jelentős a városban a cigányság száma is, s az egykori, mára lebontott zsinagóga környékén élő közösség sem lehetett kis létszámú, hiszen saját iskolája volt. A második világháború után pedig a környező falvakból egyre több német család költözött be a városba, s ezzel végképp kialakult a mai kép, a többnemzetiségű összetétel.
    Aki egy ilyen kisvárosban nőtt fel, annak egyáltalán nem furcsa, sőt természetes, hogy Magyarországon nem mindenki magyar. Természetes volt a gyermekkoromban már többséget alkotó magyaroknak is, hogy az utcán, a piacon, a kocsmában nem csupán magyar szó hallatszik, hiszen így szokták meg. Ez a nyelvi-etnikai tarkaság persze alkalmat adott évődésre, ugratásra, de komolyabb konfliktusra nemzetiségi alapon tudomásom szerint soha nem került sor.
    Az iskolában, persze, mindannyian magyarul beszéltünk, magyar irodalmat, magyar nyelvtant, magyar történelmet tanultunk. Gyerekfejjel ezt is természetesnek éreztem, így adatott, s nem is gondolkoztam el azon, hogy másképp is lehetne. Igaz, az általános iskola első osztályát még szerb iskolában kezdtem, de csak két hónapig járhattam oda, mert felekezeti iskola lévén 1948 őszén megszüntettét, mint ahogy megszüntették a református meg a zsidó iskolát is, s novemberben már valamennyien az állami általános iskola, pontosabban iskolák tanulói voltunk. És összeszoktunk, összebarátkoztunk, egyetlen közösséggé kovácsolódtunk.
    Az embert azonban nemcsak az iskola neveli, hanem a család, a rokonság, az azonos nyelvet anyanyelvként beszélők közössége, s esetünkben az egyház is. A görögkeleti szerb, vagy ahogy én szívesebben nevezem, a pravoszláv egyház pedig amellett, hogy elsősorban keresztény, egyúttal nemzeti egyház is, amely a történelem során a keresztény értékek mellett a nemzeti hagyományokat, a kultúrát is ápolta szerb nyelven. Sőt egyházi szláv nyelven is megtanultunk olvasni. Szent Száva napját kisebb színielőadásokkal, szavalatokkal ünnepeltük meg, természetesen szerb nyelven. Természetesen, mondom, mert számomra ez ugyanolyan természetes, ugyanolyan magától értetődő volt, mint az, hogy az iskolában magyarul tanultunk. És ha valami magától értetődő, azon az ember általában nem sokat gondolkodik, nem töpreng rajta. Így adatott és kész.
    Pedig a kettős kötődés, ha ezt a kötődést egyáltalán kettősnek lehet nevezni, alighanem itt kezdődött. Ebben a tarkabarka világban, ahol a pravoszláv szentek meg a szerb népdalok hősei nagyon jól megfértek Petőfivel, Adyval, József Attilával, Móriczcal, a mohácsi sokácok hagyományos farsangi busójárásával, Jáncsity bácsi sokácul és szerbül „tudó” dudájával, meg a Bodgán Peti bácsi „hét nyelven” muzsikáló „cigány” tamburájával.
    Kettős kötődés? Valóban az lenne? Vagy csak mások nevezték el így, én pedig rábólintottam? Alighanem. Mert őszintén szólva jómagam soha nem éreztem semmilyen kettősséget. Egyetlen dologhoz kötődtem igazán, s kötődöm ma is: ahhoz a világhoz, amelybe beleszülettem, amelyben nevelkedtem, felnőttem, amely eggyé vált az életemmel. Márpedig ez egy nagyon is egységes világ volt, csak éppen sokszínű. Nem volt itt semmiféle kettősség. Nem volt kétféle mérce sem barátságban, sem szerelemben, sem gyerekkori csínytevésben, sem későbbi mulatozásban. Talán a halászcsárda szimbolizálja kicsiben a legjobban ezt a világot, meg az ott játszó Bogdán Peti bácsi állandóan megújuló tamburás cigány dinasztiája, amely eredetileg a cigányfolklór mellett elsősorban szerb dalokon és kólókon nevelkedett, de bármikor át tudott váltani sokác táncokra vagy magyar nótákra is. S ez, ismétlem, ott, Mohácson természetes volt. Ezek után talán magától értetődő az is, hogy szerb nyelven írott mohácsi témájú elbeszéléseim hősei sem lehetnek kizárólag szerbek: akadnak köztük szép számmal sokácok, magyarok, cigányok s mások is. De hát ez nem is lehet másként, hiszen nagyapám nyáját általában sokác, ritkábban szerb vagy magyar juhászok őrizték, kukoricaföldjét sokác meg német asszonyok kapálták, borát sváb vincellérek kezelték, a több napig tartó szüret pedig elképzelhetetlen volt a cigányok tamburája nélkül. Azt meg, hogy birkanyíráskor hány nyelven kérték a babot vagy kukoricaszemet, amellyel a végén elszámoltak, mert minden megnyírt birkáért egy-egy bab- vagy kukoricaszem járt, s annak fejében kapták a nyírók a fizetséget, hát azt bizony hallani kellett volna. S akkor még nem is szóltam a hajósokról. Mohács ugyanis dunai határállomás, itt minden hajó megállt. Régebben szenelni is, ami azt jelentette, hogy a kazánházat föltöltötték pécsi szénnel; meg a vámvizsgálat miatt. A piacot nap nap után elözönlötték a német, osztrák, csehszlovák, jugoszláv, román, bolgár, orosz hajósok, mi, gyerekek meg addig elkötöttük a csónakjaikat, s ladikáztunk egyet…
    El kellett kerülnöm, legalábbis fizikailag, ebből a világból, egy másfajta közösségbe, hogy nagy nehezen rádöbbenjek: nem mindenki számára magától értetődő az, ami számomra természetes. Az idill a gyermekkorral véget ért. A világ jóval nagyobb, bonyolultabb, kételkedőbb, bizalmatlanabb, gyanakvóbb, mint egy Duna-parti kisváros perspektívájából tűnhet. S bizony gyakran előfordult, hogy bizonygatnom kellett olyasmit, ami számomra egyértelmű volt, s nemegyszer kerültem olyan helyzetbe, mint Ivo Andrié Travniki krónika című regényének egyik különös figurája, a levantei születésű Giovanni Mario Cologna, aki szerint „… senki sem tudja, mit jelent két világ peremén születni és élni, egyiket is, másikat is megismerni és megérteni, anélkül azonban, hogy valamit is tehetnénk azért, hogy ez a két világ megmagyarázza egymást és közeledjék egymáshoz…” (Csuka Zoltán fordítása). A sok esetből, amikor így éreztem, csak kettőt ragadnék ki.
    Valamikor a hetvenes évek közepe táján a belgrádi írószövetség kerthelyiségében ültem egy nagyobb társasággal. Egy generációval idősebbek voltak nálam, Danilo Kiš korosztályához tartoztak, őáltala ismertem meg őket. Danilo nem volt jelen, pedig talán egyedül ő lehetett volna az, aki megért, és mellém áll. Ennyi idő távlatából nem emlékszem pontosan, miről volt szó, csak azt tudom, hogy a magyar történelem egy periódusáról vagy eseményéről beszéltünk, amiről a jelenlévőknek megítélésem szerint kissé tévesek voltak az ismereteik. Természetesen nem tudtam megállni, hogy „meg nem világítsam a dolgot közelebbről”, vagyis előadtam a meggyőződésem és ismereteim szerinti igazságot. Udvarias, elnéző mosollyal végighallgattak, majd egyikük azt mondta: Na persze, te ott élsz, és természetesen magyar szemszögből látod a dolgot…” Minden győzködésem, hogy nem magyar szempontból, hanem legjobb ismereteim szerint objektíven és részrehajlás nélkül nézem azt, amiről beszéltünk, hiábavalónak bizonyult, úgyhogy végül föladtam.
    Minthogy Magyarországon élek, itt jóval gyakrabban kerültem hasonló helyzetbe. Különösen a volt Jugoszlávia szétesése óta. A kilencvenes évek elején az egyik politikai párt egy elaborátumot kért tőlem Koszovóról, pontosabban annak múltjáról, a mai helyzet történelmi előzményeiről. Alaposan körülbástyáztam magam szakirodalommal, nemcsak szerb szerzők műveivel. Idéztem német nyelvészeket is, akik az albán nyelv kialakulását tanulmányozták, s igyekeztem minél objektívebb képet kialakítani az amúgy igencsak összetett helyzetről. Mindhiába. Rá kellett döbbennem, hogy megbízóimnak már megvolt a maguk prekoncepciója, s tőlem csupán annak megerősítését várták. Mivel nem azt kapták, kijelentették, hogy túlságosan szerb szemszögből nézem a dolgokat. De baráti társaságban is előfordult, hogy inkább hitték, hogy Koszovó soha nem volt Szerbia része, sőt szerb terület sem, s a koszovói, azaz rigómezei csatát a szerbek idegen földön vívták, mint nekem, aki kívülről soroltam azokat a koszovói szerb kolostorokat, amelyek a XIII. században már álltak. Csak akkor kezdtek hinni nekem, amikor eléjük tettem Kádár Zoltán Középkori művészet Kelet-Európában című könyvecskéjét, amelyben szó esik ugyanezekről a kolostorokról. Pontosabban nem nekem hittek, hanem a magyar szerzőnek. Rólam jóindulatúan azt feltételezték, hogy „természetesen” szerb szemszögből nézem a dolgokat.
    Vagyis Belgrádban magyar szemüvegen keresztül látom a világot, Budapesten pedig szerb szemüvegen. S mivel sem az egyik, sem a másik helyen nem tudtam meggyőzni beszélgetőpartnereimet, hogy ez nem így van, Dante szavaival próbáltam vigasztalni magam: „A ghibellinek azt mondják, hogy guelf vagyok, a guelfek hogy ghibellin, tehát valószínűleg igazam van”.
    Gyenge vigasz. Lehet, hogy értelmesebb, s főleg hasznosabb lenne eldönteni, hogy a ghibellinekhez vagy a guelfekhez csatlakozzon-e az ember. Csakhogy minden ilyen döntés árulás lenne. Árulás azzal a világgal szemben, amelyben felnőttem, nevelkedtem, amelyik meghatározta az életemet, amelyik végül is maga az életem. Vagyis árulás lenne önmagammal szemben. Márpedig az ember önmagát mégsem árulhatja el.