Kapecz Zsuzsa

Steiner

    …Az autóit azonban többre értékelte, mint az asszonyait. Nem is volt számottevő baj az életében egészen addig a napig, amíg az utolsó autóját, egy ezüst színű, kifogástalanul ápolt Alfa Giuliettát, el nem lopták; valamikor hajnaltájt, s éppen a hálószobaablak alól.
    Nem szívesen emlékezett a komor, lehetetlenül hideg téli reggelre, amikor sorstársaival együtt ott ücsörgött a rendőrségi fogadószoba melletti padon; hallgatta az ajtón át kiszűrődő hangokat, a beszédfoszlányokat, a fiatal hadnagy időnkénti nevetését. Egy másik kárvallott mesélte részletesen autója eltűnésének történetét, amely, ahogyan Steiner végiggondolta az éjszaka lehetséges eseményeit, nyilván ugyanolyan semmitmondónak hatott egy kívülálló szemében, mint az ő vagy a vele várakozó valamennyi áldozat története. Végül is semmi többet nem mondhattak, minthogy valaki galád módon ellopta az autót, mialatt ők aludtak; és hogy kora reggel a kocsinak már csak hűlt helyét találták az utcán. A falra, valamilyen rejtélyes okból, egy halványzöld festékfoltot mázoltak, és Steiner ezt bámulta kitartóan; később a padlóburkolat szigorú fekete és fehér kockáit; s néha ellenőrizte a maszatos ablakon túl az ég vékony csíkját a háztetők fölött. Még mielőtt szólították volna, csalhatatlanul megérezte, hogy feleslegesen mondja jegyzőkönyvbe, amit hajnalban átélt; feleslegesen tűri a kialvatlan arcú, de frissen borotvált fiatal rendőr tréfásnak szánt megjegyzéseit; igen, felesleges időpazarlás az egész, mert soha többé nem látja viszont imádott Giuliettáját. S így is történt.
    A baj nem jár egyedül, a barátnője is elhagyta hamarosan.
    A busz bekanyarodott a végállomáshoz, és Steiner türelmetlenül zörgette a papírtáskát, amíg utolsóként leszállt. Utálta a tülekedést. Lemaradt a többiektől, és ráérősen baktatott a gyér forgalmú utcán; hallotta, ahogy a háta mögött a busz megfordul, és rövidke pihenő után elindul visszafelé. Csend volt, és erőtlenül sütött a nap. Steiner imádta a szeptemberi délutánokat, már-már megvigasztalódott, s akkor hirtelen odalett a jókedve. Egy férfi vizelt a telefonfülkében. Magas volt, jól öltözött, és amikor Steiner elhaladt mellette, a jelét sem adta annak, hogy zavartatná magát; futólag Steinerre pillantott, és amikor végzett, nyugodtan gombolgatta a nadrágját. Steiner felháborodott. Nem ez volt az első eset, hogy valaki fényes nappal állt oda a dolgát végezni, de legalább az utca egyik szegletét, és nem a telefonfülkét választotta illemhelyül. Steiner sietősre fogta a lépteit, és már a lakáskulcsot vette elő a zsebéből, amikor a határozott és rokonszenvesnek mondható hang megállította. Adna tüzet, kérdezte a jól öltözött férfi, és várakozóan nézett Steinerre. Nem tűnt ittasnak, és nem volt erőszakos. Kíváncsian fürkészte Steinert, mintha latolgatná, hogy mennyit bír el a másik férfi előre nem látható helyzetekben, és Steinernek az a kínos érzése támadt, hogy az idegen nem taksálja sokra. Sosem dohányzom, vetette oda barátságtalanul Steiner. Az idegen elmosolyodott, és Steiner még inkább idegessé vált, mert a férfi tekintetéből azt olvasta ki, hogy egy pillanatig sem hitte komolyan, Steiner képes lenne krákogás nélkül elszívni egy pofa bagót. A férfi szó nélkül hátat fordított, és elindult a lejtős utcán, de Steiner nem állhatta meg, utánakiabált; mondja, muszáj volt magának éppen itt, a fülkében…? A férfi visszanézett, s megint mosolygott; mit csináljak, kizárt a feleségem, vagyis az elvált feleségem, itt állok órák óta, és rámjött a szükség. Steiner nem válaszolt, hirtelenében nem tudta, mit mondjon. A magas férfi egy lépést tett visszafelé, és megújult kíváncsisággal nézett Steinerre; maga nős,
kérdezte végül. Nem, vágta rá Steiner, hálistennek, még nem. Aha, mormogta mindent értően a másik, búcsút intett, és elindult a közeli kis parkolóhoz. Steiner figyelte, amint a férfi beszáll egy sárral telepettyezett sportkocsiba; na persze, gondolta bosszúsan, az ilyeneknek soha nem lopják el az autóját.