Diramerján Artin

Nagyapámhoz

Bennünk temetőkert az emlékezet.
Sok év múlva a halál hangtalan:
nem hallatszik a sírás, alig látszik a kereszt,
s az öregek is mind alszanak.

A történelmet számonkérni?
Azt nem lehet.
Ők sem tudták a gyilkosok kezéből
kicsavarni a késeket.


Csak fényképről ismertem nagyapát.
Nem élt már, mikor megszülettem.
Nevemben nevét hagyta rám,
s végigélte a poklot helyettem.

Nekem nem mesélhette el soha: a kurd pikák hogy szúrták át a húst
s milyen volt a Van-tól Cipruson át Palesztináig az út.


Milyen volt nappal tömegsírokba bújni
a mészárló lovascsapatok elől?
S mikor a hold homloka vérlázba gyúlt ki,
ki volt, ki anyánkba lőtt.

S milyen volt elengedni azt az édes, elmúló kezet,
amely az utolsó percig imára zárva csak érte reszketett?


Nagyapa! Hallasz? Az unokád vagyok.
Egy másik országban, másik korban,
de bennem sírnak tovább az ártatlanok,
s te már csak aludj, s pihenj nyugodtan.

Titkos temető

A felejtés újra gyászol, mert az
emlékek újra öltek: már tömegsír
bennünk a hallgatás s a régi szók
élő halottak benne: a kimondás kulcsát
már nem bitorlom… A kimondás kulcsa
másé, s gúnyos leszel, ha újra látod,
hogy sorvaszt csonkig a szándék:
titkainkért.

Aszfaltvirágok

Szürkék és mosolytalanok errefelé
az aszfaltvirágok.

A járda síkjába szorítottan
járnak és kelnek árnyaink.

Ez életünk megkapó rajz-mesefilmje,
ahogy a fény azt megírja, s elképzeli.

Sosem lehetne másképp: csak mindig úgy,
ahogy ő akarja, mindig csak úgy.

Tulajdonképpen oly mindegy is ez.
Hisz ki törődik
az árnyainkkal.