Glückné Szabó Mónika
Mesékben él a szó
Irodalmi nyelvhasználat a magyarországi szlovákoknál
Az új politikai helyzetben, melyben a nemzetiségek számos területen kiváló eredményeket értek el, magyarázatra szorul az új körülmények közt kialakult kapcsolat az irodalom és a nemzetiség közt. A nemzetiségi irodalom fontos szerepet kap a 80-as években, de mit is takar e szókapcsolat? Számos tanulmány született különböző kisebbségek irodalmáról, mégis kissé hiányosnak tűnik a nemzetiségi irodalom befogadása a nemzeti irodalom kereteibe. Milyen célokat kell maga elé tűznie, fejlesztenie az irodalomnak a saját nemzeti kultúráján belül? Mennyire hat a többség nyelve a nemzetiség nyelvére? Ezekre a kérdésekre próbálunk választ adni.
Irodalmon tágabb értelemben egy nemzet vagy korszak minden írásban megjelent művét értjük, szűkebb értelemben művészeti ágat, amelynek kifejezőeszköze a nyelv. A nemzetiség: az állam területén élő, nem az uralkodó nemzethez tartozó kisebbségi csoport.
A kétnyelvűség a magyarországi szlovákoknál az elsődleges nyelvet – a szlovákot – és a többség nyelvét – a magyart – egyaránt ismerő és használó kisebbség elmagyarosodásának nyelvállapota. E közösség irodalmába tartoznak a nemzetiség nyelvén íródott szépirodalmi művek, az országhatáron belül (jelen esetben Magyarországon) magyar nyelven íródott, a szlovák nemzetiség életét, kultúráját, nyelvét bemutató művek, s nem szabad megfeledkezni a tudományos élet képviselőiről sem, akik akár a kisebbség nyelvén, akár az ország nyelvén a kisebbséghez fűződő jelenségeket vizsgálják. Nem utolsósorban ebbe a körbe tartozik a fordításirodalom is, mely közvetítő szerepet játszik a két nép élete, kultúrája közt.
A kétnyelvűség már a szlovákság letelepedéseinek fázisaiban (I. szakasz: 1960–1771, szökött jobbágyok; II. szakasz: 1711–1740, földesúri telepítések; III. szakasz: 1740–1760, Dunakanyar, huták, illetve másodlagos helységek betelepítése) jelen van a hétköznapi élet terminológiájában, hiszen a gazdasági együttélés szükségessé tette a másik nyelv elsajátítását. Nem ismeretlen előttünk a kettős-, illetve hármasnyelvű települések, városok léte. A XVIII. század első felében keletkezett iratokból kiderül, hogy a szlovákság a jobb életkörülmények megteremtése végett az Alföldön keresi kenyerét, ahol elvegyül a magyarsággal, vegyes házasságok is köttetnek. A vegyes házasságokból született gyermekek, akárcsak a mai, modern felfogás szerint, több nyelv ismerésének igénye közepette előnnyel indultak neki az életnek, hiszen abban a korban természetesnek számított, hogy a szlovák nyelvet mint anyanyelvet és a magyar nyelvet mint „apanyelvet” tökéletesen elsajátították. Napjainkban ez a törekvés inkább divat, mintsem a nemzeti hovatartozás, identitástudat kialakulásának záloga. A XVIII. században az erősebben érvényesülő nyelv maradt fent, élt tovább a családokban, de nem szabad megfeledkezni a mai Magyarország területén található szlovák nyelvszigetekről és lakosaikról, akik nem feledvén saját anyanyelvüket, nemzetiségüket, megtartották a szlovák nyelvhasználatot. A második, illetve harmadik generációnál már a kétnyelvűség az uralkodó.
Szlováklakta településeinken az 50-es évektől kezdődően problémát jelentett az óvodai nyelvhasználat, hiszen több kisgyermek nem ismerte a magyar nyelvet, ott tanult meg, ha megtanult, magyarul. A nemzetiségi nyelv „problémájával” a hatvanas évek közepétől már kisebb mértékben kell számolni, hiszen a magyar nyelv használata előtérbe került, mintha a hazai nemzetiségnek titkolni kellett volna anyanyelvét. Erre a korszakra jellemző a szlovák és a magyar nyelv keveredése, hiszen az idősebb generáció a magyar, illetve szlovák nyelv folyamatos változását és megújulását nem tudta követni. Újabb és újabb szóanyag elsajátítására nem nem volt képes. Ezért hallunk sok helyen, főleg a főváros tömegközlekedési eszközein, idős néniket, bácsikat magyar szavakat szlovák végződéssel ellátva (vagy fordítva) beszélni. A szókincs bővülését serkentették a kulturális intézmények fórumai (klubok, újságok, tévé stb.).
A mai értelemben vett kettős nyelvhasználat szűk körre jellemző, de vannak biztató jelei a nemzetiség vállalásának is. A fent említett törekvések eredményeként meg kell békélnünk ezzel, az ifjabb generáció – hacsak nem erős a családi indíttatás – passzív részesévé válik a hazai nemzetiséget képező rétegnek. Nálunk a kettős identitás, sajnos, nem fog megszilárdulni, de tehetünk érte, hogy javítsuk ennek esélyét. Előrelépést jelenthet az új, gyermekközpontú nemzeti alaptanterv bevezetésével teret kapó népismeret, honismeret, melyek jóvoltából a származását és népe kultúráját jobban megismerő generáció aktív részévé válik a szlovák nemzetiségi életnek.
A kettős kötődés részét képezik az etnikai kulturális modellek. Esetünkben a kettősség modelljében az anyanyelv, a hozzá kapcsolódó kultúra és a többség nyelve meg annak kultúrája párosul. Utóbbi igen nagy hatással van a kisebbségre. Annak változásai a többségi kultúra változásait követik. Híressé vált a magyarországi szlovák kétnyelvű mesemondás, verselés, prózaírás.
A magyarországi szlovákság a magyarság szerves részévé vált, változó mértékben elmagyarosodva. A hazai szlovák nyelvszigetek vizsgálata azt igazolja, hogy ha a nyelvet a fiatalabb generáció már nem is, de a kultúrát mélyen őrzi. Ide sorolhatók a népi kultúrába tartozó népi étkezés szokásai, a kalendáris szokásvilághoz tartozó ünnepkörök regulái, a házassággal, temetéssel, keresztelővel kapcsolatos hiedelmek, babonák.
Mindkét nyelv fontos közvetítő szerepet tölt be a nemzetiség számára is, hiszen a hazai „kisebbségi szlovák irodalom” anyanyelven, a népi kultúra a többség nyelvén is eljut az olvasóhoz.
A kisebbségi irodalom egyszerre része az országhatáron belüli irodalomnak és az adott kisebbség saját anyaországához tartozó irodalmának. Valójában önálló irodalomtörténeti egység, melynek létformája sokdimenziós, akkor is, ha D. Durišín szerint „a nemzetiségi irodalom nem lehet az anyairodalom egészének reprezentánsa és szervező összetevője, a regionalitás, a tájjelleg funkciója háttérbe szorul, s elhalványodik az anyairodalommal való »egység« képzete is” (D. D. A nemzetiségi irodalom mint irodalomtörténeti egység) – a „dolnozemská literatúrának” is része, és egy másik dimenziót képez a magyarországi nemzetiségek irodalmában.
Hazánkban a szlovák kisebbség alkotóinak száma a 80-as években igen gyér volt. Pályázatok, versenyek kiírásával azonban ma már az általános iskolai generációt is irodalmi próbálkozásokra lehet serkenteni. A hazai szlovákság ma is ismert és neves irodalmi képviselői eredményeket egyelőre csak saját gyermekeiknél érnek el.
Számos kiváló szakember, aki a szlovák nemzetiséghez tartozik, szlováknak vallja magát, cikkeit, műveit mégsem a saját anyanyelvén, hanem magyarul írja, s csak lefordíttatja. Holott nemzetiség saját irodalma nélkül nem létezhet.
Mindenesetre a két nyelvet is ismerő irodalmárok a széppróza kettős nyelvhasználatával segítséget nyújtanak a felnövekvő, tanuló generáció számára.
A kisgyermekkor, az eszmélkedés és a gyermeki képzelet legfontosabb terepe a mese. Abból merítve ismeri, tanulja meg a gyermek a nyelvet, mely általában az anyanyelvévé válik. A mesék által alakul ki szoros kapcsolata az édesanyjával és a nyelvével. Bármennyire is zárt közegben szeretné tartani az édesanya gyermekét, a szocializáció során hároméves korban olyan közegbe kerül, ahol a kétnyelvűség kerül előtérbe az adott nemzetiségi településen. A mese azonban továbbra is fontos eszköze a nyelv elsajátításának.
A kétnyelvű mesék egyik legszebb válogatását a hazai szlovákság számára Krupa András gyűjtötte össze és adta közre az 1984-ben kiadott, Zsofka néni meséi című kötetben. A könyv címe egy nagybánhegyesi mesemondó, Zsofka néni nevét őrzi, aki szlovákul és magyarul mesélt közvetlen és tágabb környezetében. (A Békéscsabán megjelenő (1920-tól) Čabiansky kalendár, mely szinte minden itteni szlovák család könyvespolcán megtalálható volt, csak hagyományos Grimm-meséket közölt.) Bizonyos mértékben az apai ágon magyar, anyai részről szlovák mesemondó is kettős kötődést tanúsított, miközben a magyarországi szlovák irodalom egyik képviselőjévé vált. Nemzetiségét tekintve szlováknak tartotta magát, de kétnyelvűnek számított. Meséiben felfedezhetjük a szlovák szokásvilág apró mozzanatait, eseményeit. Kettős nyelvhasználatát a szükség szülte, ugyanis a fővárosból Nagybánhegyesre költöző családok gyermekei nem tudtak magyarul. Ekkor szlovák meséit magyar nyelven kezdte mesélni. Meg kell jegyeznünk, hogy ezek a mesék nem szó szerinti fordítások, ugyanis akadnak részek, melyek hiányoznak az egyik nyelvi változatból, de a másikban kiegészülnek. E mesék szövege a mai gyermekek figyelmét is leköti. A kettős kötődésű nemzetiségi szülők, óvónők, pedagógusok számára nyújt nagy segítséget Weöres Sándor Ha a világ rigó lenne című művének fordítása (Gregor Papuček: Keby svet bol drozd’om). A szerző szlovák nyelvhasználata a bizonyíték arra, hogy a fordítás során a versek nem veszítenek értékükből, játékos módon könnyen elsajátíthatóvá válnak a gyermekek számára. A szerző a magyarországi szlovák nemzetiségi irodalom egyik jelentős képviselője, aki számos kiadvánnyal, antológiával gazdagítja a magyarországi szlovák szépirodalmat, kiváló szlovák verselőként vált ismertté.
Iskoláskorú gyermekeink a felső tagozatokon már a kétnyelvű, pilisszentkereszti születésű Fuhl Imre verseiből merítenek. Prózájában és lírájában a kétnyelvűség fontos szerepet kap, a nyelv, és főleg az anyanyelv szépségét, illetve a kétnyelvűség problémáit fejezi ki.