Gátai Zoltán

Az anyanyelv(ek?) mátrixában

    „Nyitottnak lenni a Másik közelségére annyi, mint tudatára ébredni e lehetőségnek: önmagunk állandó megkérdőjelezésének” – írja Emmanuel Lévinas Nyelv és közelség című esszéjében. Ezért a beszédhelyzet, amelyből most szólni kívánok, talán teret enged a hangsúlyozottan szubjektív, vallomás jellegű beszédnek is. Az őszinteséghez hozzátartozik, hogy amikor kézbe vettem a találkozó meghívóját, el-olvastam a címet, mert a gyors olvasás következtében azt olvastam, hogy kettős kötés (doubble binde), s érdekes módon a pszichológiai terminus – a vázlat összerakása során – értelmet kapott ebben a beszélyben: azt gondolom, a téma (esetemben) helyenként a tudattalan dimenzióit is érinti.
    A szerkesztőség által feltett kérdésre adandó választ most úgy éltem meg, mint amikor valamire valami ellenében kell választ adni. Nem tudom, merre induljak: valami mentén – annak mentén, ami vagyok, vagy annak mentén, aminek lennem kellene –, vagy valami ellenében. És mindezt hogyan definiáljam: magamat és nyelvhasználatomat egy metanyelven (magyarul), amikor nekem itt horvátul, egészen pontosan sokácul, anyanyelvemen kellene szólnom? Ez az egészen pontosan okozza számomra a skizoidnak megélt helyzetet. Ez számomra a két (vagy több) nyelv mátrixa, és minderről elég nehéz egzakt választ adni, mert már a premisszák nyitódó jelentésűek lettek. Az új helyzet új szubjektumot tételez. Számomra az új szubjektummá válás folyamata, a külső változásoknak és azok elvárásainak történő „megfelelés” nem működik automatikusan. Sokácnak lenni ebben a kontextusban nekem inkább az azonosság zavarát jelenti. Miképpen is mondjam (vég)érvényesen ebben a relációban, hogy „emlékszem”? A többszörösen rétegzett, löszként leülepedett és össze-(át)fonódó szintaxis(om) a külső szemlélőnek az identitászavart tükrözi, holott ez a (kényszerből) többször elsajátított anyanyelv következménye. Hatéves koromig csak sokácul (születésemnél fogva anyanyelvemen) tudtam beszélni, majd az iskolák körzetesítése azt eredményezte, hogy kezdtem megismerni a magyar és az orosz nyelv rejtelmeit – és szégyelltem az anyanyelvemet. Középiskolás koromban a magyar és az orosz mellett tanultam a horvátszerb nyelvet, amiről azt mondják, hogy az anyanyelvem, s amelyből nagyon sok mindent nem is értettem. A főiskolán még mindig a horvátszerbnek nevezett műnyelvet tanultam, majd a történelem szétválasztotta az eredetileg is két nyelvet, s én felnőtt fejjel újra az anyanyelvemet kezdtem tanulni: a horvátot, amelyből ismét csak nem értek mindent. S közben elvesztettem a kapcsolatomat a természetes anyanyelvemmel. Most elhatároztam: újra szeretnék az anyanyelvemen is szólni, írni – de már nagyon sok mindent elfelejtettem belőle és abból a kultúrából, tudásból, amit az anyanyelvem halmozott föl, s amit most a kollektív emlékezet – a temető sírhalmai alatt – őriz.
    Ebben a folyamatban a kérdéses én kétségkívül kialakult, de ahogy fogyatkozunk, fönnáll annak a reális lehetősége, hogy egy napon az anyanyelvem nem válaszol. És ekkor fölmerül a romantikus vízió: lehet, hogy az anyanyelvem elveszített engem? Mi lesz akkor, ha az anyanyelvem már nem szólít meg?