Sebeők János

Kisebbség, többség, mítosz

    Mondták valamikor, hogy fekete és fehér. Black and white. Kempeleni morcosságú sakkbábok az asztalon. White power. Fehér hatalom. Blackjack. Mondták valamikor, hogy világos és sötét. Kőbányai világos és jaj a sötét lovaknak az éjszakában, ha egyszer rájuk lel a fény. Mondták, hogy a jó és a gonosz. A jó és a gonosz párharca. Rémlik még ehhez a történethez valahonnét bennem, előző éltem reinkarnatív üzeneteként egy kígyó, egy fa és két alma, de hogy a jelentésük mi lehet, arról már fogalmam sincs.
    Ma mást hallani. Mást mondanak. Azt például, hogy integráció és differenciálódás. Meg azt, hogy többség és kisebbség. Meg hogy a másság és az ugyanazság. A köztük lévő „harc” nem kevésbé antagonisztikus – és olykor épp oly anakronisztikus –, mint a fentebbi ellentétpárok közötti küzdelem.
    A modern magyar ezredfordulós fül számára az „integráció” kapásból Európai Uniót jelent. Az Európai Uniót jelenti. A halhatatlanságba gyalogló Horn Gyula nyelvén megfogalmazva, hogy „megyünk az eropunió felé”. Az eropunió olyan integráció, mely a maga már-már utópisztikus, de felettemód realizált határtalanságában régiónként oszt el. Nem olvasztótégely, hanem puzzle. Eddig gyönyörű, csakhogy ami az új EU-vasfüggönyön innét integráció és regionalizmus, az Óperencián túl nemzetállam és szeparatizmus. Történelmileg utóbbi a természetes, avagy inkább a megszokott. A többség a kisebbséget, az integrátor-pankrátor a minoritást eleddig nemigen tudta a test saját szerveinek kijáró tisztelettel tartalmazni és megkülönböztetni. Az integráció történelmileg hódítást jelent, a kisebbség puszta léte pedig olykor kimondva, máskor kimondatlanul: a lázadást magát.
    Ez a működőképtelen, torz, de őshagyományként tudatunkba kódolt viszony többség és kisebbség közt valójában nem más, mint a természet-ember viszony „e földi” mása. Az íriszdiagnosztikusok állítják, hogy a szem a lélek, de még inkább a test tükre, és mikrokozmosz módjára jeleníti meg a test teljes makrokozmoszát. Meggyőződésem szerint az emberi történelem ugyancsak mikrokozmoszként jelzi ki az ember-természet viszonyt: valójában az történik velünk, amit a természettel teszünk. S mit teszünk a természettel?
    Gyakorlatilag irtjuk, kiszipolyozzuk és módszeresen átalakítjuk magunk körül, elméletileg viszont változatlanul a kisebbség, a legkisebb fiú jogán. Miként a fába vésett szív együtt növekszik a fával, úgy nőtt megalománná kisebbségtudatunk naggyá váltságunk kérgén. Az eredeti mítosz szerint az ember a természet elnyomottja, páriája, kisebbsége, ki joggal küzd létéért e brutális nagyhatalom ellen. E mítoszban a természet: Róma, és az ember az örök zsidó. A cél: túljárni az erő eszén, furfanggal, csellel, az etika megcsúfolásával. A King Kongnak beállított Küklopszot megvakító Odüsszeusz, a Góliátot parittyával legyőző Dávid mind az őserő fölött ésszel győző ember sportszerűtlenséghez való jogát legitimálja, nem ismervén el, hogy a győző a győzelem által etikailag már Góliáttá és Küklopsszá vált, így immáron amazt illetnék a legkisebb fiúnak, a kisebbségnek járó jogok. Évente hozzávetőlegesen háromezer ember válik Magyarországon autóbaleset áldozatává, de senkinek sem jut eszébe irtóhadjáratot indítani a Fordok, Mercedesek és Toyoták ellen, bezzeg ha a gemenci erdőben felbukkan egy farkascsalád, akkor mindenki a puskához kap. Az autó csak jármű, a farkas viszont „veszély”. Nem elég, hogy uralkodunk a természet fölött, a tőle való félelem neander-völgyi jogáról sem vagyunk hajlandók lemondani. Odüsszeusz és Dávid utódai ma puskával a kezükben elefántra vadásznak, Piroska lányai pedig helikopterről lövik halomra a farkasokat a kanadai tundrán.
    Az ember mindmáig kisebbségként lép föl, kisebbségi komplexus nyomorítja lelkét, ugyanakkor kezdettől fogva hódít. Sokak szerint a mamut kipusztulásáért a kőkorszaki ember felel. Több ausztráliai madár- és erszényesfaj kipusztulása az ötvenezer évvel ezelőtt oda betelepült őslakók „érdeme”. Görögország erdeit az ép testben ép lélek antik ember tarolta le. Úgy tűnik, hogy az ember-természet eddigi történetéből hiányoznak a modell értékű modus vivendik, szimbiózisok, legföljebb relatív és lokális egyensúlyi helyzetek fordulnak elő. Kerek perec ki kell mondani, hogy a homo sapiens mint faj-egész a természet ellenében szocializálódott. A természettől vette el azt, ami az általa hordozott tudat kibontakozásához, úgy tűnik, feltétlenül szükséges. Ha nem volna szükséges, létezne civilizáció és társadalom nélküli nyelv, illetve tudat. Sajnos, nem létezik, s ezen sem a bölcs gorillák, sem az okos csimpánzok, sem a muzikális delfinek nem segítenek. Emberi létünk bűnben, a természet elleni bűnben fogant.
    Rettenetes árat kellett fizettetnünk a természettel azért, hogy emberként létrejöhessünk, s belső mikrokozmoszunk által végigszenvedtük azt, amiképp létre kényszerültünk jönni. A többségnek mondott természetet agresszív kisebbségként eluraló Nulladik Birodalom, a szocializálódó ember hol alexandroszi hellenizmusként, hol Dzsingisz káni mongolizmusként, hol hitleri Harmadik Birodalomként tér vissza s vetül fölénk. Az archetípus mindig ugyanaz: a jogos kicsi naggyá lesz, s többséggé válva meghódítja, beolvasztja, megkereszteli vagy épp iszlamizálja a jogtalanná s reménytelenné törpült kisebbséget. Az őserdők és a maradék bennszülöttek irtása ma is párhuzamosan, de azonos logika szerint halad.
    Ahhoz, hogy felszabaduljunk az átok alól, két alapvető dologgal kell megbarátkoznunk. Az egyik, hogy sem maradéktalan történelmi, sem maradéktalan természeti igazságtétel nincs. A másik pedig, hogy többé nem mi vagyunk a mitikus kisebbség. Kemény dió mindkettő.
    Nehéz beletörődni abba, hogy arányos jóvátétel, teljes kárpótlás nincs, nem lehetséges. Az ember igazságszerető lény, s nem hajlandó elfogadni, hogy a mitológiai béke csak az igazságtalanság elfogadásán keresztül valósulhat meg. Erdélyt irredenta értelemben sohasem kaphatjuk vissza, az európai határtalanodás ára épp a határok megváltoztathatóságának kizárása. Amerika nagyvárosait sem kaphatják vissza az indiánok. A természet sem kaphatja vissza maradéktalanul jogos jussát. Tekintsük úgy, hogy történelmileg az eredeti területfelhalmozás, a birodalomképzés, ökológiailag pedig – a még futó demográfiai robbanás ellenére – az eredeti emberfelhalmozás véget ért. Kialakult egy szociálisan, területileg és ökológiailag egyaránt igazságtalan alaphelyzet. Ehhez többé birodalmi értelemben nem nyúlhatunk, viszont megpróbálhatunk új elvek szerint élni benne. A megmaradt kisebbségek és a megmaradt természet fennmaradása csakis így garantálható. S csakis akkor, ha mitológiailag elismerjük, hogy immár mint ember többségben vagyunk a Földön. Hogy mi vagyunk az erő, s bár tudni nem tud róla, de a természet az ész.