Mezei András

Kőtáblavéset és merítőháló

    Át kell értékelnem a szétszóratás fogalmának használatát, mely a nem szentföldi létezésnek valamely alsóvilági jelentést sugall, s a szétszórattatás éveit, évezredeit afféle száműzettetésként fogja fel, melyben a népek, a „gojok” az Isten másodrendű „gyermekei”, holott minden föld szent föld. Minden nép kiválasztott nép, s ha a zsidó nép valamiben kiválasztottabb, az csak a maga szenvedéstörténete lehet, amely a zsidóságot minden e földi szenvedővel összeolvasztja. Ami a magyarságot illeti, annak szellemi, lelki lényegével anyanyelvem, a magyar nyelv hegesztőpákája mentén életem folyamatos történéseiben csaknem hetven év minden másodpercének örömeiben, megpróbáltatásaiban egybehegedtem.
    Magyar kötődésem mondatja: 1945 után megadatott-e a magyar zsidóságnak a jó szó? Szólhattak-e a magyar nemzet nevében hozzá engesztelő szavakkal? Vállalhatták-e a bűnt a nem bűnösök, azok, akik erkölcsi felelősséget éreztek mindazokért a bűnökért, amelyek ellen tehetetlenek voltak? 1948 után megadatott-e a magyar zsidóságnak a szeretet spontán kifejeződése azok részéről, akik igazán sajnálták azt, ami a magyar zsidósággal történt? Megszólaltak-e azok, akik „cinkosok közt” némák maradván vétkesnek érezték magukat? A nagy többség rádöbbenhetett-e arra, hogy huzamosabb ideig „nem tudni” valamiről egy országban (ami már népirtás), éppolyan bűn annak végeredményét tekintve, mint tudni róla, és nem tenni ellene? Szabadságában állt-e a magyar nép demokratikus erőinek az a nemzeti önvizsgálat, ami a nyugatnémet értelmiség soraiban (Gruppe 47) akkor következett be, amikor a magyar önvizsgálatra (gondoljunk a drága Bibó Istvánra, annak örökérvényű tanulmányára és abbeli bocsánatkérésére, a magyar zsidóság megkövetésére), ismétlem: szabadságában állt-e a koncepciós perekkel tizedelt demokratikus magyar értelmiség erőinek a nemzeti önvizsgálat folytatása és kiteljesítése, amikor nemcsak az éledő magyar önvizsgálatra csapódott rá a „fordulat éve”. Megadatott-e az egypártrendszerben a magyar zsidóságnak a mártírjaira való méltó emlékezés kegyelme? A feldúlt temetők ápolása, templomainak kitakarítása? A történtek följegyzése és kiadása? Milyen szabadság adatott meg a zsidóságukat elhagyó zsidó származású párttagnak és a párton kívüli zsidónak, ha a letépett sárgacsillag férceivel a mellén a magyar zsidó fölött máris a „cionizmus” sárgára festett Dávid-csillagának bélyegét hirdették meg a vörös csillag nevében a többi közt volt zsidók új antiszemita ítéletei?
    Elhallgatták, hogy Bibó István közvetlenül a felszabadulás után bocsánatot kért a magyar zsidóságtól a magyar nép nevében. Bűntelenül vállalta fel a bűnt. Az a Bibó István tette ezt, aki azt mondta az ötvenes években, hogy ha meghal, írják a sírjára: „Bibó István, élt 1945–1948 között”. Azok voltak ugyanis számára a szabadság pillanatai, melyben gondja lehetett nemzetére, s benne a magyar zsidóság kiengesztelésére is. Megtette ezt, még akkor is, ha tettének dokumentumát elsüllyesztették. Írását nem sokan olvashatták. Bibó István időben megtett gesztusának tragikus sorsa bizonyítja, hogy saját vétkével-bűnével is csak szabad, független nemzet tudhat szembenézni. A kiengesztelődés mai pillanata elkésett pillanat. Írtam 1990-ben: „A halottak kiengesztelhetetlenek. Az élők beleöregedtek a keserűségbe vagy pedig abba az önbecsapásba, amit a sztálini típusú diktatúra kis diktátoraiként vagy szolgai alattvalóiként vétettek maguk ellen.”
    Nemcsak a magyarságnak, de a magyarországi zsidóságnak is minden oka megvan a keserűségre, ha önnön lelkébe nézve föl meri fakasztani a kelevényeket. Ha van bátorsága „tisztázni a múlt dolgait”. Ha a hazug asszimiláció régi és új évtizedeit oda meri dobni az ördögnek, ami már úgyis az ördögé, s képes eljutni a szabad önmeghatározás kiengesztelő pillanatáig, amely perszonális és épp ezért kollektív. Egyéni és épp azért nemzeti. Zsidó ember lehet magyarországi abban az új nemzeti együvé tartozásban, melyben magyarnak lenni mindenekelőtt szellemi együvé tartozás. Lelki együvé tartozás. Épp ezért muszáj Székely Magda versrészletét idéznem: „Kinek bocsássam meg a bűnt, amelyet senki el nem vállal?” – Hacsak Bibó Istvánnak nem? – írtam 1990-ben: ma Magyarországon tanúi vagyunk egy „végre sokkal demokratikusabb nemzet világrajöttének” – melyben az izraeli nép sem „bűnös nép”. – A magyarországi zsidóság kötődhet Izraelhez, és én kötődöm Izraelhez is. Azokhoz is, akik: sokan vannak Izraelben magyarországi származású izraeliek, akik nem tudnak megbocsátani. Azt mondja Cipora: mindent akceptálok, ami ma Magyarországon történik, de sajnálom, nem a fejemről, hanem az érzéseimről van szó. Akik leköptek az utcán, akik kiutáltak, kigyűlöltek, s azt éreztették velem, hogy én vagyok a fekély Magyarország testén – azoknak mit lehet megbocsátani? Kinek bocsásson meg? Azoknak a keveseknek, akik nem köpték le. Nem húzódtak félre, nem tettek úgy, mintha nem tudnák, nem sejtenék, hogy zsidóirtás lesz? Bocsássak meg azoknak, akik az auschwitzi maradék hazatérését is látható csalódottsággal fogadták? Azoknak, akik lelkük legmélyén nem bánták, hogy a „piszkos munkát” mások végezték el helyettük? Bocsássanak meg inkább ők önmaguknak. Az ő ügyük. A magyarok ügye, hogy fölszabaduljanak az alól, ami terheli őket. De engemet hagyjanak ki belőle. Bennem nem volt bosszúvágy. Ma sincs, de bocsássak meg a feljelentőknek? Annak a trafikosnak, aki vasárnap délelőttönként bejött apámhoz kölcsönkérni pénzt, nemegyszer, de amikor apám és anyám már bent voltak a menetben, amikor kint álltak az utcán a batyukkal, oda se nézett?
    Azt mondják ma, ötven év után, hogy sok volt a derék magyar. Lehet. Én olyannal nem találkoztam. Olyanokkal találkoztam, akik bejöttek a csillagos házba körülnézni, és azt mondták: adja ezt nekem. Miért? Kérdeztem azt a fiatal nőt, aki az új blúzomat kérte: mert magának már úgyse kell. – Ezt hallom és hallani fogom halálom napjáig is, magának már úgyse fog kelleni… Énnekem ez az igazi magyar. – Maga elfogult – mondom Ciporának. – Igen. Elfogult vagyok. Itt élek Izraelben. Na és? – Kötődöm Ciporához is.
    Kötődöm a magyar néphez, holott nem felejtettem el: ez a „haza” szállított 1944-ben négyszázezer vidéki magyar zsidót magyar csendőrökkel az auschwitzi tűzhalálba. A „haza” indította el a budapest–bécsi halálmenetet. Végezte el a Duna-parti tömegkivégzéseket, majd az „új haza” 1945 után a rablott zsidó arany összeolvasztásával teremtette meg az új forint aranyfedezetét, a zsidóktól rablott pénzen indult a felszabadulás, a maradék magyar zsidóságnak küldött amerikai „Joint”-küldemények több mint felét rekvirálta a kommunista párt. A Kádár-éra harmincmilliárd márkát vett fel az NSZK-tól zsidó jóvátétel címén, és fillérekkel fizette ki az elnyomott zsidó kisembereket. Mennyi bőrt lehet még lenyúzni erről a magyar zsidóságról? Nem a kormányzatot, de szeretem a sokat szenvedett, de a szenvedéseikről nem beszélő magyar embereket. A hosszan tűrőket. Szeretem ezt az örökké elégedetlen, egyénileg ambiciózus, munkára kész és munkabíró tehetséges keverék népet, a svábból, szlovákból, románból, cigányból, zsidóból jött magyarokat is kunostul, besenyőstül. Szeretem a magyarországi embereket, akik közt csak úgy lehetek magyarországi, ha nem hazudom le identitásomat. Nem vesztem el a saját arcomat. Akik közt nem rándul össze az idegzetem, ha zsidónak neveznek, mert azzal együtt vagyok nekik magyarországi.
    Most jött létre, most adatott meg először 1945 óta a magyar értelmiség számára az – írtam 1993-ban –, hogy a diszkriminatív kiközösítőket nem intézményes alapon, nem szervezetten, nem is adminisztratív hatalommal, hanem „csak” meghatározó személyiségeinek egyéni, erkölcsi elhatárolódásaival figyelmeztesse. Hazudnék, ha nem vallanám be, hogy kivágtam és eltettem azoknak az egyéni kiállásoknak a tucatjait, amelyek azt bizonyították a számomra, hogy a mindig, minden időben passzív jó képes megmutatkozni a mindig, minden időben aktív rosszal szemben. Akik tollat ragadtak, nem azért tették, mert szeretik a zsidókat. Magyarságuk tétette velük. Kit se sértettem meg közülük azzal, még négyszemközt sem, hogy hálámat fejezzem ki.
    De az én tisztem szólni: ne kiálts azonnal antiszemitizmust, mert jóvátehetetlen bűnt követsz el, ha ártatlant talál. Nem élhetsz vissza a legszentebbel: a holocaust áldozatainak emlékével. Túlélő vagy, az életed nem sakkjátszma, melyben egy „rosálással” magad mögé húzhatod Auschwitzot! A kőtábla Auschwitz után egy nem látható vésettel gyarapodott: „Ne árusítsd ki a te mártírjaidat! Ne élj vissza csalárd módon az emberek bűntudatával!” – Pedig voltak zsidók, akik visszaéltek vele. Voltak zsidók, akik megtagadták a zsidóságukat, és csak akkor váltak zsidókká újra, amikor kiakolbólították őket a hatalom kommunista paradicsomából. Voltak zsidók, akik bennem szégyellték eltagadott zsidóságukat, de pozíciók vesztésekor antiszemitizmust kiáltottak. Csak káprázik a szemem, és boldog a szívem, hogy látom, átélem: a rendszerváltással úgy váltak zsidókká újra, hogy nem arra emlékeznek, amit mondtak és cselekedtek negyven esztendőn keresztül, hanem arra emlékeznek, amit mondani, cselekedni szerettek volna. És így van jól. „Nagyobb” és jobb zsidók ma már, mint én vagyok, mert ma már én nem vagyok eléggé jó zsidó nekik. És így van jól. Ahogy ők zsidók ma, én úgy nem vagyok zsidó – beismerem. Ők vannak többen, és meghajtom előttük a fejem. Most látom, hogy kommunistákként is mennyire zsidók voltak. Mentalitásuk, habitusuk ma ugyanaz. Éppoly buzgók. Nemegyszer szélsőségesek. Nem vagyok különb náluk, csak magányosabb. Az új zsidó társadalom pereme felé sodródó, holott rejtőzködésük idején mint zsidó látszólag a centrumban voltam.
    Most a perifériáról mondom, ismétlem: van ok szerénységre. A magyar zsidóság egy része 1945 után önként mondott le saját identitásáról. Önként tagadta meg saját gyökereit, amelyek néhány száz éve kapaszkodtak a magyar talajba, amelyeket tövestül tépett ki a hitleri és a magyar fasizmus. A magyar zsidóság egy része múlttalanná tette önmagát. Az elgázosított ortodox szülők fotográfiái a szekrényaljába kerültek a kék bársonyból készített aranyszegélyes és mágendávidos imazsákkal. Oda a hét- és kilencágú gyertyatartók. A belső polcra Mózes öt könyve. Kikerültek az íróasztal bal első sarkára Marx–Engels művei. Az ajtófélfákról lekerültek a tízparancsolatok. Kis fehér porcelánszobrocskák jelezték Marxszal, Leninnel és Sztálinnal azt, hogy itt, ebben a házban új tradíciót, új identitást, új „gyökereket” kreáltak.
    Mindez azonban úgy hullott le róluk a rendszerváltással, „mint másról a ruha a boldog szerelemben”. Megjelentek a menórák, zsidócsillagok. Megjelent a teljesebb felszabadulás, Izrael szeretete. Annak kimondása is: van hasonlóság, kettős kötődés Magyarország és Izrael között is.
    Izrael hetvenhétféle törzsével, etnikumával – akárcsak a Kárpát-medence minden időben – olvasztótégely. Itt is, ott is kultúrák sistergő egymásra hatása dominál. A más-más művelődési köröket hordozó személyiségek és etikák: vallási, etnikai, nacionális különbségek sűrítménye – hogy aki a vallások együttélése, a vallásokon belüli árnyalatok iránt érdeklődik, Izrael és Magyarország annak is érdekes ország. Van kölcsönösség. Mindkét népnek van mit megismernie. A Szentföld, az ókor, a biblia földje mind más-más érdeklődésre tarthat számot Magyarországon az őskereszténységre való kíváncsiságtól a kommunisztikus kibucokig, hogy még azok is megtalálhassák lelki „szentföldjük” megvalósult ideáit a kibucok szigeteiben, akik hitükké tartósan a szocializmust választották.
    Véletlen-e, hogy a Biblián nevelkedett magyar irodalom olyannyiszor a zsidósorsban mondta el a magyarság panaszait és siralmait? Hogy az izraeliekké vált magyar zsidók visszaoltották ezt a sajátos magyar költészetet az új izraeli irodalomba? Hogy a költészet szeretete és művelése mindkét országban kiemelt jelentőségű? Hogy itt született a mai Dohány utcai nagy zsinagóga helyén a valamikori Arany Jánosról és Vörösmartyról magyarul író, a zsidó államot megálmodó Herzl Tivadar? Hogy aki csak egy pillantást vet az egykori magyar gimnáziumi növendék XIX. század végi hévvel írott iskolai dolgozatára, szinte a szívébe nyilallik a független önálló magyar államot álmodó magyar költők látnoki, prófétai indulatának metamorfózisa. A minden nyelvbeliségben egynemű lélek ereje, költészete, a szabadság lélekvándorlása. Véletlen volt-e az 1848-as magyar szabadságharc zsidó önkénteseinek hősiességében Petőfi Sándor szíve dobbanása? Mindig a kivételes pillanatokban a zsidósors és a magyar sors összeszikrázása?
    A két nép érdeklődését egymás iránt érthetővé teszi az a történelmi változás, amely Trianon óta következett be mindkét nép életében, hiszen Trianon előtt Magyarország nagy volt, alig létezett diaszpórája. 1948 előtt a hatmilliós vérveszteséget szenvedő zsidó diaszpórának nem volt állama. Ma Magyarország kis állam nagy diaszpórával. A zsidó diaszpórának a világban ma van már egy kis állama. A hasonlóság ellenére a magyarságot ért változás fájdalmasnak, a zsidóságot ért változás a genocídium ellenére mégis örvendetesnek nevezhető, mert a történelem vihara mindkét népet a másik irányba mozdította el. Mindkét ország kis ország Közel-Kelet, illetve Európa közepén nála nagyobb országokkal körülvéve. Mint nekik, kis népeknek, senkinek sem olyan fontos határaik biztonsága, a béke. Akik a demokrácia előnyét és annak anarchisztikus nehézségeit kívánják megismerni: menjenek Izraelbe. Akik az egypártrendszer utáni gazdaság és politika előnyeit és annak bénító nehézségeit kívánják tanulmányozni, jöjjenek Magyarországra. Akik arra kíváncsiak, hogy miként lehet oly kevés vízzel a sivatagot megtermékenyítve fejlett mezőgazdaságot létrehozni, utazzanak oda, akik ott úgy gondolják, hogy ennyi csapadékkal és jó földdel rendelkező országban, mint Magyarország, hogyan lehetne az övékénél is virágzóbb mezőgazdaságot és állattenyésztést kialakítani, utazzanak ide.
    Mert minden látszólagos különbözőség ellenére is azonos gondokkal küzd mind a két nemzet gazdasága. Utazzanak közös vállalkozásban együtt a világban. Mert a barátság nem elsősorban ölelkezés, a béke nem elsősorban elérzékenyült szeretet és szerelem. A kézfogás, a közös érdek, a véleménykülönbségek fenntartása melletti nyíltság a béke és a barátság záloga. Erre való a népek közötti nem hivatalos diplomácia, a népi kapcsolatok rendszere.
    Szenes Iván nyomta a kezembe 1990-ben az Isten tudja, miért, nekem címzett levelet. „Nem azért írok Önnek, mert én a legszörnyűbb nyilas időkben is felléptem a magyar zsidó kultúra központját jelentő Goldmark teremben, nem azért, mert drága férjem az Operettszínház színpada alatti labirintusban zsidók tucatjait bújtatta, mentette, akkor is, amikor fönt a színpadon Kis Ferenc játszott, s még csak azért sem, mert elsőkként vállaltuk a fellépést a magyar származású izraeliek előtt az utazás veszélyeivel, hanem azért, mert hiszek a szeretet erejében és hatalmában” – írta Fényes Szabolcsné Csikós Rózsi.
    A magyar–izraeli kapcsolatok kötésének első pillanata nemcsak az új zsidó állam elismerése volt 1948-ban, de ott áll azóta is Haifa kikötőjében a Tisza és a Debrecen nevű magyar tengerjáró hajó szellemképe, amely a hét arab államtól megtámadott néhány napos új zsidó államnak szállította azokat a magyar, csehszlovák és szovjet fegyvereket, amelyekkel felszabadíthatta magát Izrael harccal egy újabb genocídium reális veszélye alól. Tudjuk: morzsányi jóvátétel ez mindazokért a veszteségekért, amelyek a magyar fasizmus következtében érték a zsidó népet. S amiért a magyar nép legjobbjai a magyar zsidóságot 1944-ben nem tudták megvédeni. Inkább csak jelkép a jó szándékra, mivelhogy a rossz fergetegként zúdul a világra, amíg a jót kicsinyke magból kell növelni. Így zúdult a kelet-európai zsidóságra később a cionizmus vádja mint új megbélyegzés, konkrét fizikai veszély. A fiatal, akkor még gazdasági szektorában is túlnyomóan szocialista zsidó államra Kelet-Európából a kiátkozás. A diplomáciai kapcsolatok megszakítása. Több mint két évtized értelmetlenül ellenséges távolságtartása. Mert, ahogyan a magyar származású izraeli költő, Éli Netzer írta rövid versében:

„Hétszer se harsan a kürt, s a sereg
már rázúdul az ellenségre,
de hetvenhétszer is feltör a sóhaj,
amíg majd eljön a béke.
Hétszer se harsan a kürt
s a falak a földig omolnak,
de hetvenhétszer is kiver a víz
amíg házad, s hazád lesz holnap.”

    Ezt a verset érti két nép. Értik a magyarok. A zsidók. Értik az izraeliek. Hol vagyok most? Pontosan ott, ahová kijelölte a sorsomat magyar anyanyelvemtől való meghatározottságom. Ezt dokumentálja Ez a Házad című versem is, amit bele kell iktatnom ebbe a kötődéseimről szóló vallomásba.

Ez a házad
Hajnal Anna-szél. Hajnal Anna-fű.
Zelk a rigófütty. Illyés a szemrés.
Nagy Laci villámpatás és mintha Örkény
mondaná: önkény! Füst Milán
vonszol egy nárciszt.
Tarkójával takarja el a sárga csillagot
Radnóti. Visszhangzik: én Kassák Lajos
vagyok! És mintha fölvésődne csillag-
sereglettel Karinthy Frigyes koponyája.
Babits ül örök kertben, Kosztolányinál
ég a lámpa. Télben, hol gyönge nap süt
Tóth Árpád szeliden… Ady nincs. Üveg bor
van az asztalon zsidó házban. Léda sincs,
csak az elme világít
négyszögletesen, magyarság?
Juhász Gyula lép a homályban, Kiss József
előtt rajztábla, ír. Pilinszky végre ott,
Pilinszky a való világban, József Attila
középütt, családban van, a családban.
Az Énekek Énekében áll
Csokonai Vitéz Mihály,
Petőfi dárdás mellel, amott Balassi zihál,
s ahogy a vendégoldallal Arany
az utat mutatja, nincs út,
de egybeárad Csele és Kison patakja,
kétezer év siralma, hét magyar évszázad –
Erős vár a mi nyelvünk, Istenem, ez a házad.

    A vers is tanúsítja, hogy kettős kötődésem ellenére is kizárólagosan magyar költő vagyok, mert magyarul írok. Zsidó kultúrámat hozom a magyar kultúrába és költészetbe. Szólnom kell anyanyelvemről anyanyelvemért:
    Ahol eltűnnek a politikai államhatárok, „államalkotókká” lépnek elő a nyelvek. Ők tartják meg a kultúrákat, a történelmi tudatot. Őrizők. Merítőhálók. Nemzedékről nemzedékre hagyományozott szoftverek. Bizonyítják, hogy nincs erősebb szakítószilárdságú fém a hangnál. Keményebb penge a szavaknál. Nincs olyan halászcsomó, mely jobban megtartaná a családi, a népi és a nemzeti kötelékeket, mint az a nyelv, amit a kisded hall maga fölött: az ő szülőjének, nevelőjének a nyelve, a más nyelvekkel fölcserélhetetlen hangi részecskék összessége. Az érzelmi megismerés genezisének állapota. A fogalmak és a reflexiók előtti nyelvi kozmosz élménye. Világra nyíló eszméletünk hordozója. A beszélt nyelv előtti beszéd, melyben a szavak nemcsak vegyi jelekké alakulnak át fiatal emlékezetünkben, hanem szívbéli vésetekké is. A sejtek membránjain keresztül egyes-egyedül csak az anyanyelv hangi részecskéi jutnak be a sejtek emlékezetébe.
    Az anyanyelv merítőháló. Sok ezer éves üzeneteket hoz a felszínre. Időbeli utazás. Őshaza. Az érzelmi és a művészeti megismerés eszköze. A metafizikus tartalmak hordozója. Több mint kommunikáció. Egyszeri és egyedi. Megismételhetetlen. S épp azért, maga a nyelv beolvaszthatatlan. Globális érték. Az egységesült Európa minden egyes népének, nemzetének aranyrészvénye. Az egymással szövetkező népek egyensúlya. A nyelvek jelentősége épp a politikai és gazdasági egységesülés időszakában sokszorozódik: a nemzet, mely nem erősíti meg magát saját nyelvében, az nem engedheti magához a nyelveket. A nép, mely feladja az egyediséget, nem épülhet bele semmilyen integrációba. Az Európai Unió a sokarcúság uniója, nem az arcnélküliek egyesülése. Szabadabb, közvetlenebb, s épp ezért magasabb rendű népiség. A saját nyelv, saját kultúra kiteljesedése, mely ha nincs: egyensúlyvesztés. Billenékenység. Amorf állapot, melynek nincsenek szabad vegyértékei. A nyelvét, kultúráját vesztett népnek nincs kötése. Alkalmatlan bármilyen egyesülésre. Bomlásveszély, mit nem fogadhatnak be maguk közé a népek. Ahol meggyengül az anyanyelv, ott családi szinten lazulnak meg a kötések. Szétrobban a belső kommunikáció. Kiüresedik a sejtek emlékezete. Nem ér fel a tudatig a sugallat, nem működik az intuíció. Táptalaját veszti a fantázia. A lét csak dadogás. A tudat üres, kivilágított kirakat. A nép nem nép. Az egyén csak egyed, mert az anyanyelv nem csak fogalmi rendszer. Nemcsak logika. Benne rózsállik a születés előtti misztérium, a teljes genezis. Nyelveket tanulhatunk, de az anyanyelv nem fordítható le. Nincs idegen nyelvű szótára. Nélküle nincsen második nyelv. Nem adekvát vele az épp használatos „világnyelv”. Az a nép beolvad, elvész, amely elveszíti anyanyelvének egyszeriségéből adódó géniuszát, mert leszakadnak róla a nyelvben őrzött történelmi időrétegek. A korról korra megtapadó érzelmi tapasztalatok. Mert minden nyelv anyanyelv. Minden nép kiválasztott nép. A mindinkább egységesülő világban minden nyelv az emberiség közös kultúrkincse, mit az egyesülésbe vinni kell, nem elhagyni. Védeni kell, nem gyöngíteni. Az anyanyelv infrastruktúráit: rádiót, tévét, színházat, mozit, a könyvkiadást épp akkor kell erősíteni, amikor megszűnőben vannak, amikor átjárhatóvá válnak a politikai, gazdasági országhatárok. Amikor Budapest üzleti negyedei hosszán alig találni magyar nyelvű feliratokat, akkor kell a tanítónak a magyar nyelvet fokozottabban megszerettetni. A gimnáziumokban műveltetni. Az újságírás nyelvét vigyázni. Anyanyelvünket nem privatizálni. Ezt a „piacot” nem eladni! Védeni. Nehogy úgy járjunk vele, hogy a tömegkommunikációs eszközök kivásárlói végül is saját nyelvüket hozzák be… – Vagyis, hogy behozhassák második nyelvnek a németet, az angolt, a spanyolt, a franciát – nekünk a saját nyelvünkben kell az eddiginél sokkalta jobban megerősödni, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozásból ne önfeláldozás, ne egyensúlyvesztés legyen, hanem igazi egyensúly.