Ujlaky István

Az elárvulás fokozatai

A magyar társadalom individualizálódása

    A tárgyi-technikai civilizáció olyan elemei, mint a személyautó, a televízió, a számítógép vagy a sétálómagnó, az eszmei-szellemi élet olyan korszakai és irányzatai, mint a felvilágosulás, liberalizmus, egzisztencializmus és szekularizáció, s a politikai fejlődés olyan formái, mint a polgári demokrácia és a jogállam, az egész euroatlanti, zsidó-keresztény kultúrkörben az individualizálódás felé mutatnak. Már Marx felfigyelt arra – a görögökről szólva –, hogy az ember megindult „a közösség köldökzsinórjáról való leválás” útján.
    Egy társadalom individualizmusának/kollektivizmusának mértéke aligha számszerűsíthető. Bár adatokkal talán lehetetlen alátámasztani, mégis tudjuk: Japán kollektívabb, mint az Egyesült Államok, Irán vagy Korea közösségibb, míg Anglia vagy Skandinávia társadalma atomizáltabb.
    Ebben az írásban abból indulunk ki, hogy a magyarság individualizálódása rohamos tempóban és sok más országét meghaladó mértékben ment végbe. Melyek a folyamat jellegzetesen magyar történelmi feltételei, okai, melyek azok a közös nemzeti tapasztalatok, amelyek e folyamatot elmélyítették?

    Méltatlan kollektív megbűnhődés. Az első világháborúra, ellentétben a történelem sok más háborújával, például a második világégéssel, a mi 1848/49-es szabadságharcunkkal vagy a szuperhatalmak vietnami, afganisztáni kalandjaival, nem lehet kiosztani az „igazságos” vagy „igazságtalan háború” címkéjét. Ebben a rablóháborúban minden résztvevőt felelősség terhel – bár talán mégsem egyformán. Németország kontinentális hegemóniát, új afrikai gyarmatbirodalmat, tőle függő bábállamokat akart, s Franciaország likvidálását. A francia célok sem szelídebbek: európai hegemónia, területszerzés, Németország teljes megtörése. Oroszország is imperialista hatalom, nem csekély étvággyal: a tengerszorosokat s a balkáni hegemóniát szeretné, meg egységes Lengyelországot cári korona alatt. A kicsiny országok törpe imperializmusa sem különb: a szerb álom, Nagy-Szerbia nem csupán szerb, még csak nem is délszláv egységet akar, de román, albán, magyar területeket is. Nem mértéktartóbb Olaszország, Románia sem. A résztvevők között két állam tűnik ki azzal, hogy nem tűzött ki területi gyarapodást, és nem akart világháborút: Anglia és a Monarchia. Az utóbbi mégis a vádlottak padjára került.
    Ha győztes és vesztes viszonyában erre nincs is esély, legalább a vesztesek között létezhetett volna valamiféle igazság. De nem. Az antantszemmel nézve főbűnös Németország csupán területének egynyolcadát veszíti el, s a szuverenitását korlátozó intézkedésekről évtized múltán egy Hitlernek engedve is lemond a művelt világ. Miközben megbünteti a Monarchiát. És még a Monarchián belül is: az autonómiával rendelkező, a birodalmi politika alakításában nem csekély szerepet játszó Horvátország vagy Galícia, a Monarchiának iparát s gazdasági fejlettségét köszönhető Csehország a bűntelen, sőt az áldozat szerepét játszhatja. A magyarság viszont megbűnhődik, habár nem bűnösebb, mint a szerbek és franciák, románok és németek, olaszok és horvátok, oroszok és görögök.
    Arra van példa a XX. század történetében (habár nem sok), hogy egy ország emberéletben vagy anyagiakban nagyobb veszteségeket szenved, mint Magyarország – de az századunk történetében egyedülálló, hogy egy ország integritása történelmileg tartósan s a korrekció esélye nélkül ily mértékben csorbuljon, mint hazánké.

    A kollektív értékek diszkreditálódása. A két világháború közötti Magyarország két kollektív értékrend: a „keresztény” és a „nemzeti” körül szerveződött meg. Nemcsak a korszak propagandájában, a sajtóban és a politikusok beszédeiben, de az oktatásban, közgondolkodásban, érzelmekben, illúziókban is. A szélsőjobboldali radikális fajvédőktől a konzervatívokon, liberálisokon, szociáldemokratákon át az illegális kommunista pártig minden politikai erő számára magától értetődően természetes cél volt a trianoni béke revíziója. A magyar irredentizmus és revizionizmus általában véve erkölcsileg megkérdőjelezhetetlenül jogos. De mértéke és mikéntje – a teljes „Szent István”-i, tehát nemcsak magyar többségű területekre kiterjedő igény, a náci Németországgal való szövetkezés, a sovinizmus: tragikus úttévesztés. Ráadásul a revizionista alapon megteremtett nemzeti egység álságos, hiszen a nemzet jelentős része kiszorult a politikai jogoknak és a jólétnek a kor színvonalán lehetséges birtoklásából. Az égető szociális kérdések orvoslása elmarad. Mígnem aztán a kilencszázezer halott és a nemzeti vagyon közel felének pusztulása árán az egész irredenta világ összeomlott.
    A keresztény és nemzeti helyébe újfent közösségi értékek léptek: a munkahelyi kollektíva, osztályszolidaritás, baráti és testvéri népek közössége, béketábor. Ámde az állampárt nyomása alatt „elsorvadnak ” történelmileg kialakult közösségek: pártok és független szakszervezetek, egyházi-vallási közösségek, odavesznek a népi kollégiumok és nemzeti bizottságok (az 1945 és 1948 közötti majdnem-demokrácia szülöttei). S az új, deklarált közösségek: az egyetlen párt, az egyetlen ifjúsági szervezet, az úttörőmozgalom, az erővel és propagandával összeterelt téeszek a társadalom többsége számára mesterségesek és idegenek. A politikai nagyközösségek pedig, mint a szocialista világrendszer, béketábor, csak a kétféle kisebbség: a legbecstelenebbek és a legbecsületesebbek, a machiavellista hatalombitorlók és a naiv, tiszta, „hívő” kommunisták számára léteznek.
    Magyarországon 1919 és 1956 között úgyszólván minden közösségi értéket lejáratott a történelem.

    A kollektív bűntudat és megbélyegzettség. Az első világháborúval ellentétben a másodikban demokrácia és náci zsarnokság került szembe egymással, de a két totális diktatúra háborújában is egyértelmű, hogy a megtámadott, hazáját védő Szovjetunió oldalán az erkölcsi igazság.
    A rossz oldalra kerültünk. A Szovjetunió elleni háborúban és a holocaustban való bűnrészességünk elvitathatatlan; a kilencszázezer katona és civil, keresztény és zsidó magyar pusztulásáért magyar politikusok is felelősek.
    Csakhogy túl egyszerű és hazug Európában mindenért a németeket, a Kárpát-medencében mindenért a magyarokat felelőssé tenni. Anglia és Franciaország opportunizmusa, az USA izolacionizmusa, a szovjet külpolitikai elemzés stratégiai tévedését követő Molotov–Ribbentrop-paktum is hozzájárult a későbbi bűnökhöz és tragédiákhoz, mint az osztrákok iszonyatos felelőssége (melyre napjainkban derül fény) vagy a francia, román, ukrán, szlovák, horvát kollaboránsok tettei.
    Csehország nem tanúsított nagyobb ellenállást a német megszállással szemben, mint Magyarország, Szlovákia pedig éppúgy részt vett a Szovjetunió elleni agresszióban, mint hazánk. Mégis: Csehszlovákia a győztesek, Magyarország a vesztesek oldalához számíttatik, s a népünket kollektív bűnösnek bélyegező kassai kormányhatározat máig érvényben van. Románia nagyobb erőket mozgósít a keleti fronton, Antonescu önállótlanabb, szervilisebb, hűségesebb híve Hitlernek, mint Magyarország és Horthy. A románoké valódi totális fasiszta diktatúra, míg Magyarország „vonakodó szövetséges”, 1943-ban is legális ellenzékkel és szakszervezeti mozgalommal, jogfosztott, de személyi és vagyoni biztonsággal rendelkező zsidósággal. Csakhogy szerencsésebb történelmi és földrajzi körülmények folytán a román köpönyegfordítás sikeresebb, mint a magyar.
    Ausztria az SS, a Wermacht, a lágerek kápóinak egyik fő toborzóhelye. Mégis, Ausztria négy évtizeden át Hitler első áldozata szerepében tetszelgett, míg hazánkra „az utolsó csatlós” bélyegét ragasztották.
    Meglehet, az 1930-as évekbeli Szovjetuniónak több köze volt a fasizmushoz, mint a Horthy-féle alkotmányos-parlamentáris féldiktatúrának, mégis Kárpátalja magyar felnőtt férfi lakossága utazott malenkij robotra.
    Nem az az igazi veszteség, hogy a 104 000 km2-nyi Erdélyből kétezer km2 színmagyar területet sem szerezhettünk vissza a szintén vesztes és németbarát Romániától, vagy hogy Csehszlovákia újabb három falut elcsatolhatott tőlünk minden etnikai ok vagy erkölcsi alap nélkül, pusztán nagyhatalmi hátszéllel. Az igazi baj a lelkeket szétrágó megbélyegzettség, s az, hogy ezt kicsit mi is elhittük magunkról. Évtizedeken át nem beszélhettük ki a holocaustot, a svábok szégyenteljes kitelepítését, a felvidéki magyarok tragédiáját, az újvidéki „hideg napok” tízszeres vendettáját…
    Rossz hazugságban élni. Bűntudatban rosszabb.

    Együtt nem megy – a kollektív kudarc élménye. Minden eddigi politikai mozgalom története kisebbségek története – írja az a bizonyos Kiáltvány. A két német filozófus zseniális megállapításában egyetlen szó hibás: az „eddigi”. Vajon mit gondolt a többség 1956-ban? Egy emberként állt szemben az oroszokkal és az ávósokkal? Vagy csak remélt, rettegett és kivárt? Volt egyáltalán többség? Vagy csak ösztönösen és tétován cselekvő „nép”: valójában kisebbségek halmaza? Mindegy. A lényeg, hogy 1956-ban próbált meg utoljára valamit együtt a nemzet.
    A levert forradalmak hozadéka gyakorta több, mint a győzedelmeseké: a győztes forradalmak után Cromwell, a jakobinusok és Napóleon vagy Sztálin diktatúrája jön – a levert forradalmak után reform és kompromisszum. Ám a harci cselekmények és a megtorlás áldozataival vetekedő veszteség: a Nyugat kétszínűsége és képmutatása meg az évtizedekig kötelező hazugsághalmaz lélekromboló hatása s mindenekelőtt a kollektív kudarcélmény rögzül a nemzet tudatalattijában.

    Egyedül sikerülhet – önáltató magánstratégiák. A frázissá kopott kifejezéssel élve Kádár „összekacsintott” a magyar néppel, hallgatólagos egyezséget kötött a lakossággal: az állam nem akadályozza, sőt segíti az egyének, a családok boldogulását, az itt és most lehetséges jólétet és szabadságot – cserébe a nép elfogadja az egypártrendszert, az ideiglenesen hazánkban állomásozókat, egy-két tabut, és az 1956-ról szóló nagy, közös hazugságot. A hallgatólagos paktumnak voltak előnyei és nemigen volt alternatívája. Fridzsiderszocializmus, hobbitelek, Trabant, szakszervezeti üdülő, nyereségrészesedés, olcsó kultúra, utazás Bulgáriába és az NDK-ba, később Nyugatra is.
    Az egyéni-családi sikeresség és a kollektív kudarc szembesülése mindenesetre megerősítette a század atomizálódási-individualizálódási folyamatát.
    Kevesebb mint egy évtizeddel a rendszerváltás után is a civil szerveződések botorkálása, a politikai pártok támogatottságának hiánya, a szakszervezetek gyengesége, az erkölcsi anómia, a lakosság alig tíz-húsz százalékát mozgósítani képes egyházak, a család szétesésére utaló válási és demográfiai statisztikák, a társadalmi szolidaritás hiánya arra utal: tovább erősödött az individualizálódás folyamata.
    Nem mindegy, hogy egy nép kollektivizmusa milyen: egy honvédő háború vagy győztes szabadságharc katarzisában születő egység – vagy világuralomra szövetkező soviniszta nemzeti közösség. Éppígy nem mindegy, hogy az individualizmus milyen: a szabad egyén autonómiáján alapuló, jog és közerkölcs által tiszteletben tartott egyéni emberi méltóság – vagy a mindenki mindenki ellen egoizmusa. Vagy mert színtiszta esetek valószínűleg nincsenek – e kettőnek milyen kombinációja.