Körkérdést indítunk útnak a magyar költészet állapotáról: szeretnénk az Költészet és az Olvasó közötti párbeszédnek újabb átjárót nyitni, segítve az árnyalatok megfogalmazását, ösztökélve a megértés és elfogadás, a közeledés gesztusait. A válaszadásra felkért költőktől az alábbi három kérdésre (vagy csak valamelyikére) kértünk választ:

    1. Hogyan látom a mai költészet olvashatóságának határait „Én, a Költő”?
    2. Vajon milyen befogadói tapasztalatra épülhet-építhet a mai költészet?
    3. Kit és miért olvas, ajánl olvasásra?

Jász Attila

Szövegtükör

    Nem a kérdésekre válaszolok konkrétan, de az általuk bennem kiváltott, felszínre buktatott problémáról szeretnék írni. A körkérdések kapcsán, amelyeket jogosnak éreztem ugyan, de valójában sehova sem vezetőnek, vagy ha mégis, akkor én egy labirintus folyosóiban találtam magam, és a bejáratot (ami talán a kijárat is lesz majd egyben) elhagyva jutott csak eszembe, hogy nem hoztam magammal a fonalgombolyagot. Most már mindegy, gondoltam, bolyongok egy kicsit, idő van, nem kell kapkodni, azzal úgyis mindent elront az ember. Szóval van időm végiggondolni az engem mindig érdeklő költői kérdést, kinek is írok. (Egyes szám első személy, mert a többieket nem tudhatom, csak gyanítom, hogy hasonló végeredmények születnek, ha a megoldás menete más is.) A kezdetektől tudtam, számoltam vele, hogy a keveseknek. Amikor ez megfoghatatlannak tűnt, akkor találtam ki a potenciális olvasó fogalmát, hogy egyetlen olyan ember elég, aki nagyjából (de azért mégis teljes egészében, ha őszinte vagyok) képes megérteni-átérezni szándékaimat, és akkor az már nekem jó. Tudtam, hogy Pilinszkynél például a potenciális olvasót Istennek hívják. Bár ez nagyon tetszett, számomra mégis magánügynek, túlságosan intimnek tűnt ez a vallomás. De érzékeny voltam az ellenkezőjére is, Guy Goffette kijelentésére, hogy vesszen a versek olvasója, és persze elég bölcs volt ahhoz, hogy belássa, ezzel maga a vers is elveszik. Kinek írok tehát, tettem föl ismét a tautologikus kérdést, hiszen éreztem, hogy a potenciális olvasó elmélete egy realizálatlan fikció. Hazudtam, nem gondoltam végig a dolgot. Ekkor azonban hirtelen és cseppet sem váratlanul a labirintus közepében találtam magam. Olvasmányélményeim alapján tudni véltem, itt kell lennie valahol a szörnynek. A tudat alatt rejtegetett válasz megtestesülésének. Ahogy fókuszáltam a tekintetem a félhomályban, meg is láttam egy íróasztal mögött ülve, velem éppen szemben. A meglepetéstől, mintha csak Gorgót láttam volna, megmerevedtem, én magam voltam az, ültem az asztalnál, és olvastam a saját könyvemet.
    Ott ült tehát az ideális, a potenciális, az egyetlen igazi olvasóm, aki legnagyobb szomorúságomra én magam vagyok. Ott ült az olvashatóság határán, és tudtam, hogy befogadói tapasztalatára biztosan számíthatok. És láttam, hogy kedvenc kötetei ott sorakoznak az asztalán. De az önsajnálattól elhomályosuló tekintettel képtelen voltam ténylegesen felfogni és feljegyezni az amúgy is túl jól ismert neveket…