Frömmel Gyula

Itthon és otthon

Miért nem akart Misch Ádám disszidálni?

1935–1995

    A háborús sebek nehezen gyógyulnak. A magyarországi német szórványt sokáig azonosították az anyaország nácijaival. Ennek az a tény volt az alapja, hogy közülük sok fiatal katonáskodott az SS-ben. Csakhogy az is tény, hogy többnyire nem önként! Az SS önkényes kényszersorozásai ellen az itthoniak tiltakoztak.(Többek között a biatorbágyi gazdák petíciót nyújtottak be a kormányzóhoz.) Ennek ellenére a háború után általános volt a német nemzetiségi lét tabutémaként való kezelése.
    A magyarországi németek negyvenes évek végi meghurcoltatását, a kitelepítéseket és a „malenkij robotra” szibériai gulagokba hurcoltak sorsát csak az utóbbi évek könyvkiadása kezdte feldolgozni. Hozzáteszem: hiánypótlólag. Nem az én feladatom elemezni, hogy ebben mi része volt az ideológiai fellazítástól mindig is tartó hatalomnak. A háború után két táborra szakadt Európában a nyugatnémetekkel való kapcsolat ápolása felvetette a rendszerhez való hűtlenség gyanúját. De arra is rá kell mutatnom, hogy e kérdést a svábság maga is óvatoskodva kezelte. Például 1985 környékén a Magyarországi Németek Demokratikus Szövetségének képzőművészeti szekciója (róluk még lesz szó) azért nem adott ki tagsági igazolványt, nehogy ezáltal bárki az NSZK-ba való letelepedést (disszidálást) megkönnyítő dokumentumhoz juthasson!
    Misch Ádám a származását ennél sokkal természetesebben kezelte. Gyermekkorában vallásosan nevelkedett, tehát abszolút kizárhatjuk, hogy az antiklerikális náci eszmék megérintették volna. Német iskolába jár, gót betűkkel tanul meg írni, tehát ennek a kultúrának ő az átlagosnál sokkal mélyebb gyökereit ismeri meg. Az 1946-os kitelepítések családját is érintik, tehát a jobboldali politika után a baloldalival sem tud azonosulni. Ezt a beállítottságát az is megerősíti, hogy akkorjában zajlik az egyház párthatalmi szekularizációja. Ekkor alakul ki benne a baloldali eszmékkel szembeni csendes oppozíció.
    Az érem másik oldala viszont az, hogy szabadon utazhatott a „vasfüggönyön” keresztül egy olyan korban, melyben például a katonatiszti pálya választása a nyugat-európai nyaralásról való lemondással járt. Szabadon utazhatott, tehát látnia kellett a hatvanas évektől egyre nyilvánvalóbb életszínvonalbeli különbségeket. Barátja, Lux Antal 1956-ban, öccse, Sebő 1970-ben disszidált. Vajon miért nem élt ő maga ezzel a lehetőséggel? Olvassuk el, hogyan vélekedett erről: „Én elsősorban képzőművész vagyok, nemzetiségi hovatartozásom valahol mélyen nyilván befolyásol, hiszen nemzetiségi iskolába jártam, megtanították nekem a gót betűt, mely szépségével, keménységével időnként fel-felötlik bennem. Aki kettős kultúrában nevelkedik, az kell hogy vállalja és vallja mind a kettőt.”
    Tehát Misch nem német vagy magyar, hanem német és magyar. Ő nem egyszerűen németnek vallotta magát, hanem soroksári németnek, aki talán még Soroksár-Alsó és Soroksár-Felső között is különbséget érzett. Nem rátartiságból, hanem a kultúra okán! A magyar kultúrát éppúgy birtokolta, mint a németet, mindkettőhöz egyformán ragaszkodott. Néprajzi gyűjtésű tárgyai a magyar kultúra iránti szeretetét tükrözik. A hazai művészeti közéletet ismerte jobban, még akkor is, ha kissé a perifériára szorulva élte meg. Talán úgy helyes fogalmazni, hogy Magyarországon itthon volt, Württembergben otthon.
    Nem kézenfekvő gondolat, de így van: disszidálása vagy – fogalmazzunk szebben – kitelepedése esetén a magyarságáról kellett volna lemondania. A németek szórványaikat szívesen támogatják, de csak addig, ameddig a német kultúra megőrzése, ápolása a tét. Számos példa van rá, hogy a visszatelepedett németek magyarságának megőrzését a kinti környezet mennyire nem tolerálta. Ki kell egyértelműen mondani, hogy a német nemzetiség kettős identitásának megőrzését még a politikai kurzusok vagy az azoktól független spontán asszimiláció ellenére is Magyarországon könnyebben tudta/tudja megvalósítani, mint visszatelepedve az anyaországban. Misch Württembergben, otthonában lett volna idegen. Ő magyarabb volt annál, semhogy ezt az identitásvesztést el tudta volna viselni, és ezzel teljesen tisztában lehetett. Ezért nem disszidált.
    Ez a probléma valószínűleg alkalmazkodóbb beállítottságú barátját, Lux Antalt is foglalkoztatta. Ő viszont Nyugat-Berlinből nem telepedett haza, noha Bartl József úgy emlékszik, hogy ez a gondolat felmerült benne. Paradox dolog: az azonos származású Misch Budapesten teljes joggal érezhette magát németnek, Lux Nyugat-Berlinben sem tudott németté válni! Mindketten anyanyelvi szinten birtokolták a német nyelvet és kultúrát. Misch Ádám a magyar nyelvet a soroksáriakra jellemző enyhe dialektussal, de tökéletes magyarsággal beszélte. Lux Antal magyar nyelve akcentus nélküli, de szókészletében több a Magyarországon ritkábban használt szó. Ők ketten teljesen kiegészítették egymást, másképpen fogalmazva Misch hídszerepének Lux Antal volt az egyik pillére.
    Fontosnak tartottam, hogy a fentiekre rávilágítsak, mielőtt a két kultúra egymás közötti tolmácsolásának konkrét mozzanatairól szót ejtenék. Reményem szerint érthetővé válik az az ambivalens viszony, életérzés, amely a hasonló származásúak számára nemcsak az „itt sem, ott sem” megélhető elfogadottságnak a kínját, hanem jó oldaláról nézve a kulturális gazdagság örömét is okozza. Ez szinte predesztinálja a Misch Ádám formátumú embert a tolmács, a kultúraközvetítő szerepére.