Kalász Márton

Tizedelőcédulák

Részlet

(A szerző névjegye) Kalász Márton 1934-ben született dél-baranyai német családban. Első verseskönyve 1955-ben jelent meg, a legújabb 1996-ban Sötét seb címmel. Téli bárány című regénye a Magyarországon élő németek sorsát tárja fel 1933-tól 1960-ig, a regényt német nyelvre is lefordították. Kalász Márton 1991 és 1996 között Németországban élt a stuttgarti magyar kulturális intézet igazgatójaként, majd ösztöndíjjal végzett kutatómunkát Tizedelőcédulák című készülő könyve megírásához.

„Vitéz Sáfári János született 1888. 2 hó, 2án első Világháboru lefojása – Harctéri szolgálata és Fegyverténye – Mind legfiatalabb Reszerwista 1909 beli Katona mindjárt a Háboru kezdetén benn voltam és elvittek (mentem) Szerbiába a 11 Tábori Tüzér ezreddel mint nicht Vormeiszter és ott harcoltunk szeptember elejéig és asztán fölmentüng az Orosz frontra és ott voltam az Orosz fölbomlásig vagyis össze omlásig 918 December l4igben kaptam a kis ezüstöt. Mert Galiciában Kirof előtt nagyon sulyos Harcaink fojtak le tartottuk vissza az ellenséget – a Frontot. (Vortempirte kartáccsal lőttük el az iszonyu sok Oroszt.) És ugy tovább az Orosz Fronton voltam egész végig…” A „tizedelőcédulákra”, amelyek végül e befejezés előtt álló könyv címét alkotják, egy tolnai, németkéri családi emlékirat lapjain bukkantam. Szigeti József, neve szerint lehetne magyar, származása szerint valamelyik német tartományból Magyarországra vándorolt család fia, felkelőként részt vesz az 1849–49-es szabadságharcban, s 1949 őszén osztrák hadifogságban tengődik. Egy esős novemberi napon az osztrák tisztek a földvári várban a foglyok közt tizedelést rendelnek el – nem az ismert reglama szerint, de márványkehelyből fehér vagy fekete cédula kihúzásával. Ami a bekötött szemmel várakozónak végzetes, a tüzet vezénylőnek legyen bizsergető. E megrendítő epizóddal kezdődik a magyarországi németek (és más kisebbségek) történetéről, sorsáról szóló könyvem, s halad napjainkig, egy szolidaritásról, szép emberi magatartásról tanúskodó epizódig. A hajdani tizedelőcédulák párhuzamaival kutatásaim idején gyakran találkoztam, a történetcsinálók alkalmi „önbizsergetését” túlélőkkel naponta találkozom.

    A jobb berendezkedésű német falvakban, mint amilyen a bácskai Torzsa volt, még a kiegyezés előtt megjelenik az első Göppel-féle cséplőgép. Kezdetleges, a nehézkes, lassú nyomtatásos módszert azonban fölváltja. A 70-es években új ekét hoznak, még hasonlít a régi faeke alkotmányához, de tisztes mélyszántás végezhető vele, nem véletlenül hívják a gazdák „Werfer”-nek. Jön a vasfogas borona, az ipar a kukoricaműveléshez új eke-kapázót szerkeszt, korszerűsödik a vetőgép. 1883-ban a cséplőgépet már gőzgép hajtja, újabb modellek reklámja pezsdíti a gazdák képzeletét. A falvak filozofálása közepette kipróbálják a kettős ekét. Vasút, kövesutak; szövődhetik az egymástól inkább elkülönülő falvak közt a kapcsolatrendszer; tagosítás, árvizek jobb megfékezése, lápok haszonfölddé tétele, tágíthatók ezzel is a faluhatárok, koncentrálódik a földek megművelése. Bácskában a községek körül úgynevezett szállásépületek, tanyák jelennek meg a síkságon, a kedvezőbb gazdasági munkát szolgálva. Könnyen megeredő topolyasorok emelkednek az utak mentén, a tanyák irányában. A földek a falutól néha távol esnek, s a gazdák, hogy megtakarítsák a hajnali ki- s az esti hazautakat, hétközben kint, a tanyán élnek. Csak hét végén járnak be élelmet pótolni, kimosakodni, misét hallgatni. Földhöz még lehet csatlakoztatni földet, ragadós már a jókedvű és feszült szerzés példája. A gazdálkodás az állattenyésztés korszerűsítéséhez nélkülözhetetlen takarmánybővítésekkel élénkíti a falvak körül a dűlők színszerkezetét. A kiegyezés utáni időről a német községek netán joggal érzik, ez az ő gondtalanabb idejük; elsősorban a Bácskában, részint Baranyában, Tolnában láthatóvá válik a jómód. Az ország éléskamrájának lenni, a bácskaiakat e tudat kibontakoztatja még maradék idegenségérzetükből. 1886-ban Edward Brown, az angol királyi orvostársaság megbízottja Európát járva Magyarországra is eljut, s arról tudósít, a Bácskában termő kenyér jobb s egészségesebb, mint bármelyik Európa-szerte. Kezdettől említett kincse a német gazdálkodásnak a kender. A Duna-menti sváb települések „fehér aranya” lassan kerül föl világpiaci színterekre. Az orosz kendernek hosszabb a rostszála, az olasznak szebb s fénylőbb a sárgásfehér színe. A szakításpróbáknál azonban sem egyik, sem másik a bácskaival nem vetekedhetett. A magyarországi kender exportálható lett, erős kötőanyag, hajókötél készült belőle, főként Németországban. Állandó pénzt hozott a kender a mezőgazdaságnak.
    A föllendülés mégsem úgy volt általános, hogy egyes településeken ne találnánk tovább zsellérek, napszámosok sokaságát. Egész faluközösségek maradhattak le végérvényesen, hátrányos határállapotuk, képességük, szorítottságuk miatt, néhol éppen azáltal, hogy az uraságnak sikerült birtokáról a vasút megépítését is elhárítania. A 70-es években az olcsó gabonaimport idézte agrárválság, a 80-as évek rossz termése, árvízkatasztrófái szinte fölborítják a német községek szociális egyensúlyát. Tízholdas gazda épp még iparkodhatik megkapaszkodni, meg is él úgy-ahogy. Az öt holdnál kevesebbet birtokló kisgazda, hogy megéljen, méginkább kényszerül családjával uradalomhoz, egy-egy nagygazdához napszámba járni. Elszaporodik a falvakban az idegen, más nemzetiségű, olcsóbb gazdaszolga, cseléd. Az iparosok igazán soha nem éltek meg mesterségükből. Negyedes földet vállalnak, városi szőlőt művelnek, aratni járnak. A szegények, elszegényedők egyik része idehaza igyekszik túlélni, másik része a sok magyarral együtt elindul Amerikába vagy megpróbál visszajutni Németországba. Az 1,57 millió kivándorlóból legalább 200 000 a német.
    A Hanság szélén a mosoni német falvak kevésbé örültek a kiegyezésnek, őket épp elcsatolják Ausztriától, s visszakerülnek Magyarországhoz. A Heideboden parasztjai nem a XVIII. századi nagy sváb vonulásokkal érkeznek, őseik bolyonként már Nagy Károly idején húzódtak ide, egy birodalom határszélére. Föltevés szerint Mosonmagyaróvár virágzásával már a Nibelung-énekben megemlítődik mint „Misenburk, die riche”. Szent István halála után Moson vármegye, mint a hamuból kikapott parázs: hol a németek viszik, hol Ausztriáé, hol Magyarországé volt. 1491-től 1647-ig az Alsó-Ausztriai Kamara igazgatja. A török Bécs ellen vonulása idején teljesen fölperzselődik, a török férfit öl, nőt s gyermeket hurcol rabszolgaságba. Bajorok, osztrákok települnek a megtizedelt német lakosság helyébe. A török a Bécs kapui előtt, a Kahlenbergen 1683. szeptember 12-én vívott nagy csata után menekül, s újra öl, perzsel, fosztogat. A kiegyezés utáni magyarosítási politika a Bécs hombárjának nevezett gazdag vidéket érzékenyebben érinti, épp németségét korlátlanabbul megélő mentalitása miatt is.
    Mosonszolnok háromezer lelkes község, a századvégen hatvankilenc gazdának van száz kataszteri hold fölött birtoka. Már régebbi konskripciós adatokból kiderül, hogy nyolcvan hold körül jár a földtulajdon átlaga. A Waldherr család, amely később bírót is ad a községnek, hatvan katasztrális holdon gazdálkodik, van hozzá nyolc hold rétje, évi átlagban nézve négy tejelő tehene, három borja, hat sertése, harminc körüli baromfija s két igáslova. Bármiféle összevetéssel versenyképes gazdaság. Mosonszolnok, amelynek már a XII–XIII. század fordulóján temploma, Jópásztor-oszlopa van, 1552-ben a cisztercita apátság egyik kódexe szerint királyi birtok huszonnégy portával, bíróval, öt hozzátelepülttel s két pappal. A mosoniak középkori kultúrájukból máig gyönyörű német nyelvű emlékeket őriznek. 1659-ben Draskovich Miklós gróf tulajdona a falu, tizenöt évre rá már főhercegi birtok. A XVII. században, Savoyai Jenő idejében, nyolcszáz német katolikus lakja Mosonszolnokot. Előbb Draskovich horvát lovasai lepik meg s táboroznak le itt, majd Béri Balogh Ádám üt rajta a horvátokon, fölgyújtja a falut, s gazdag zsákmánnyal másfelé húzódik. A népet végzetes csapások érik, a múlt század közepén falujuk háromszor porig ég, kolerajárvány viszi el a lakosság negyedét. A reformáció idején a soproni határozat kilencven templomot ad át a protestánsoknak, köztük a mosonszolnokit. Az evangélikus lelkészek bevonulásával Abkirchental Dániel katolikus papnak menekülnie kell, s a katolikusok 1674-ben kapják vissza templomukat. Addig a mosonmagyaróvári plébániához tartoznak, misét egy pajtában mondanak nekik, az evangélikusok által elfoglalt magyaróvári Szent László-kápolna oltárát hozzák át Szolnokra. 1875-ben már szinte nem férnek el régi templomukban, kereszthajóval bővítik, a málladozó épülettestet fölújítják. Bécs és Pozsony a mosonszolnokiak állandó, természetes fölvevőpiaca volt egészen Trianonig. A vasút megépülésével más fontos városok piacára is eljutottak termékeik.
    A mosoni németség a kiegyezéssel Magyarországhoz való csatolását nemcsak érzékenysége miatt sérelmezi – azért is, mivel nem szavazás, hanem császári adminisztráció, erőszak útján történik. Az 1920-as trianoni békeszerződés utáni, 1921. december 14-én és 16-án tartott soproni népszavazás érdekessége, hogy a soproni Alfred von Schwartz, akkor a nyugat-magyarországi német mozgalom ismert személyisége, érezve, a régió németjei nagyobbrészt szeretnének visszakerülni Ausztriához, teljes erővel a Magyarország mellett való maradásért érvel. Schwartz elfogulatlan németnek látszik, hívei s ellenfelei szemében egyben „lelkes magyar patrióta” is. Bleyer Jakab, 1919 augusztusától egymás után több magyar kormány nemzetiségi minisztere, bácskai sváb, germanista professzor, megnyilatkozásaiban a nyugat-magyarországi németek maradását tradícióhoz is köti. Legfőbb érve, hogy távozásukkal a maradék magyarországi német kisebbség kulturálisan és gazdaságilag csak sorvadhatnék. Bleyer 1921 tavaszán egy nyugat-magyarországi küldöttség élén Németországba utazik, hogy bizonyos német nemzeti érzelmű köröket szövetségeséül megnyerjen. A Weimari Köztársaság inkább az osztrákok elképzelésével tartott, támogatta őket a nyugat-magyarországi németség bekebelezésére való törekvésükben. Végül Bleyer is kételkedik, hogy az általa használt érvi eszközre ebben az ügyben még sokat támaszkodni lehetne, s német monokapitalista tekintélyek, elsősorban Hugo Stinnes rokonszenvét keresi. Szeretné legalább a központi településű, részint magyarosított helységeket megmenteni. Az ideiglenes osztrák nemzetgyűlés 1918. november 22-én kiadott nyilatkozata szerint számára világos: „Pozsony, Moson, Sopron és Vasvár megyéknek zárt német települései földrajzilag, gazdaságilag és nemzetileg német Ausztriához tartoznak, s különösen Bécs élelmiszer-ellátásában nélkülözhetetlenek. Éppen ezért a béketárgyalásoknál ragaszkodnunk kell hozzá, hogy ezeknek a német településeknek önrendelkezési jogát ugyanúgy elismerjék, mint a magyar kormány ismételt nyilatkozatai alapján Magyarország valamennyi más népének elismeri.” Nyugat-Magyarország átadását 1921. október 13-án a velencei egyezmény rendeli el, a decemberi soproni népszavazás azonban még dönthet a város hovatartozásáról. Sopron magyar város marad, a Mosonmagyaróvár körüli keleti rész németlakta községei Magyarországhoz tartoznak továbbra is. A nyugati perem közben, tizenhatezer magyarral, Ausztriához kerül, s Burgenland részévé válik. A magyarországi német kisebbség nemcsak számában, minőségében is jelentősen csökken, az integráció körüli vitákban a magyar kormány előtt csak tekintélyét veszti. Alfred von Schwartz 1922-ben kiadott, A magyarországi németség jövője című könyvében olyan aggályát közli, hogy a Magyarországon maradt németek is lélekben inkább Ausztriához tartozónak érzik magukat: „Ha csak halvány reményük lett volna, hogy Magyarország lojális és igazságos nemzetiségi politikát folytat, soha nem jut eszükbe, hogy Ausztriához vagy Németországhoz tartozzanak, még akkor sem, ha ezek az államok bármi hatalmasak vagy virágzók volnának.” Schwartz, aki a decemberi népszavazás körül még lelkes „magyarpártiságával” tűnik ki Sopronban, alighanem Bethlen István miniszterelnök, gróf Apponyi Albert s más vezető magyar politikusok nyilatkozataiban kételkedik. Bethlen a kisebbségi problémák megoldását hirdeti, Apponyi bejelenti, az eddigi nemzetiségi politika tévedés volt, s változtatni kell rajta. Schwartz éppen Apponyit aposztrofálja könyvében: „…ha olyan szellemi kapacitású férfiúnak, mint amilyen Apponyi, majd ötven évre volt szüksége, hogy tévedését belássa, mennyi időre lesz szüksége az átlagos képességű fő- és alispánnak, szolgabírának és jegyzőnek?”
    A magyar kormány 1922 februárjában úgy dönt, hogy a nemzetiségi minisztériumot megszünteti, a különféle kisebbségi ügyek gondozására kormánybiztosokat nevez ki. Bleyert és híveit az is lehorgasztja, hogy a német ügyek kormánybiztosa Bleyer volt államtitkára, Steuer lesz, aki tevékenységében rendszerint szembeszegült miniszterével, s a nyilvánosság előtt lekezelte. A nemzetiségi minisztérium csöndes leépítésében, végül föloszlatásában pedig tisztes szerepe volt.
    Az 1868-as nemzetiségi törvény, amelyről Tisza István gróf 1914-ben az Országgyűlés tavaszi ülésszakán azt mondja, végrehajtása lehetetlen, s amit tartalmaz, tárgytalan, elsősorban rögzíti, hogy Magyarországon csupán egy nemzet van, a magyar. Az ország hivatalos nyelve a magyar, a nemzet más nyelven beszélő részei, tehát a nemzetiségek, gyakorolhatják az anyanyelvük használatára és kultúrájuk ápolására szóló jogukat. Még ugyanabban az évben népiskolai törvény biztosítja, hogy minden gyermek saját anyanyelvén tanulhasson. Egy évtizedre rá ez olyanképp módosul, hogy a magyar nyelv a nemzetiségi iskolákban is kötelező. Egy 1883-as törvény a nem magyar felsőbb iskolákban, a mosonmagyaróvári német nyelvű mezőgazdasági akadémián is kötelezővé teszi a magyar nyelvet és irodalmat. 1891-től az óvodákban a foglalkozás nyelve mindenütt előírásszerűen a magyar. 1907-ben az új oktatási törvénnyel egy gondolatmenet befejezéséhez érkezik. A törvény a negyedik osztálytól fölfelé minden tanulótól megköveteli, hogy jól beszéljen, írjon, olvasson magyarul, s az iskolától, hogy belőle lelkes, tisztességes magyar hazafit neveljen.
    Az erdélyi szászokat kivéve e változások ellen valójában senki nem tiltakozott. Vidéken a tanítók, merthogy az egyházi iskolákban is részint állami fizetést kaptak, munkájuk s életvitelük hivatalilag követhető volt, igyekeztek a törvény betűjét lehetőleg komolyan venni. Ők is, közvetlen felettesük, az iskolát igazgató helyi plébános is, a törvény szellemét készségesen elfogadták. A papi szemináriumban, megyei tanítóképző intézetben tanulók legtöbbjébe ivódott szellemiség, a magyar történelem s művelődés vonzása, a kiegyezés utáni sajátos, a német származékban inkább elégikussá visszafogott patriotizmus, amelynek őszintesége mégsem vitatható – néha talán épp a csalódásra, az időnkénti megaláztatásra is átfedő tapasz volt. S hibája, ha aztán mértéket vesztve szárnyra kapott, magyarabb kívánt lenni a magyarnál – ámde ne vonjuk kétségbe, a gyermeket emberi javára ébresztve próbálta szeretni, vezetni, tanítani. Ezen az sem változtat, ha külsőleg mindez többnyire sokkal durvábban s az élet alantasabb változataiba ágyazva mehetett végbe. Másfelől amennyire tájékozódtak, ösztönösen a Deák Ferenc 1872-ben hirdette gondolathoz igazodtak, mármint hogy a nemzetiségeket nem kellene semmire sem kényszeríteni s végül ellenséggé nevelni, inkább a magyar viszonyokat előttük kedvessé s kellemessé tenni. Nem Deák Ferenc a hibás abban, hogy a Szent István-i eszmét utólag úgy is interpretálhatnánk: nem bántani kell a nemzetiségeket, hanem – beolvasztani. A gyermekre elsősorban a környezet hat, a gyermek környezete pedig német, szerb, horvát, szlovák, román, s anyanyelvén beszél. Ha német, még németül sem, hanem egy régen, messziről hozott, alig fejleszthető tájnyelven. Magyar nyelvű könyvet, vonzó gyermekfolyóiratot a törekvőbbek kezébe adni s okosan fölkelteni két bizonytalanul használt nyelv között egy-egy gyermek érdeklődését valamire, amit a családban mégse hallhatott. Papnak, tanítónak természetszerű ambíciója lehetett, hogy legalább némelyiket odáig juttassa, ameddig valamikor ő eljutott. Ha kisebbségből jön, különösen. Attól még nem kellett elfogadnia a századvégen már terjedő véleményt, s ez időnként kétes publicitást kapott, hogy Magyarország németjeit örök, kezelhető tartaléknak tekintse, amelyből a magyar értelmiség kiegészül s a német nép legjava tulajdonságaival gyarapszik.
    A német falvak értelmisége is – pap, tanító, orvos, állatorvos, jegyző, gazdatiszt – hagyományosan tartózkodott a gazdák fölfelé törekvő szándékától. Kivételt ritkán tett, s a jobbmódúak tudták, pénzükkel juthatnak érvényre, rangra csak egymás közt. A régi kolonista hajlék helyén már megépült az utcai keresztház, telek sarkától a telek sarkáig, teljes hosszában takarta az odabent folyó életet, a száraz kapu hétköznap is betéve. Az utcai részen csak télen laktak, sűrű városi függöny az ablakokban vagy belülről csukható ablaktábla. A község jellegét adták meg az ilyen, „villának” is nevezett, titoktartó, barokkos házak. A földszerzés végén ott volt a lépcsőfok: az iparral való barátkozás, gőzmalom, tégla-, kender- vagy cukorgyár tulajdonosának lenni. Akadt jó példa: az apatini posztógyár Mária Terézia óta virágzott, s már szállították oda a macedón gyapjút. A gazdaságban a szerzésből át kellett váltani a szerzett vagyon összetettebb használatára, s ehhez a szorgalom, a falusi önképzés kevés volt. A következő nemzedéknek, ha német volt, ha magyar, be kellett törnie az értelmiségbe. Jó, ha papnak, tanárnak, orvosnak, ügyvédnek ment, s csupán a polgári iskola befejezéséig jutott, jobb volt, ha gazdálkodásra képeztette magát. Vagy ami ritkábban sikerült, beépült a pénzvilágba, a bankba. S nem volt már felemás a viszonya a magyar környezethez s a nyelvhez. Nem számított, hogy a nők addig is elzárkózva éltek, nem kellett az utcai köszönésen túl merészkedniük. A nők fiaikban érzékelték a távlatot, a vakációs meghívások – télen itthoni névnapra, nyáron pletykás hosszú sétákra – nyilvánvalóvá tették a közeledés természetességét.
    Tolnában, Baranyában, akár a Bakony vidékén, a Vértes településein már mindez szerényebb méretű. A mozgás színhelye hasonló, csak kiszolgáltatottabb pályát járt gazdag, szegény, képzett, tudatlan. A plébános a gazdákkal tartott, káplán, tanító, adójegyző jobban együttérzett a nincstelenekkel. A tanító még gondolatukban sem volt éhenkórász. A principális a szegényekből legföljebb papi szemináriumra javasolta a tehetséges gyermeket, a tanító renitens volt, mást ajánlt. Anyagi támogatást nem ígérhetett. Zsellér nem szavazott, nem volt beleszólása semmibe, nem választották be az iskolaszékbe. Ha jó hangja volt, fölültették a templomi karzatra. Megalakította saját olvasókörét: a falu nyelvén ez az alsó, hivatalosan katolikus olvasókör volt. A klérusból véletlenül se tette be hozzá a lábát senki. Könyv nem volt, hírlap elvétve, eljártak inni, tekézni, télen a közérdekű hírekből szemelni. A farsangi bálok meghívóját városi szerkesztők nyomtatták, volt elnökség, bor vásárlásához pecsétviasz. A pusztai cselédek, tanyabérlők gyerekeit télen szánon vitték iskolába, de annak rendje volt, ki jár legényegyletbe, Mária-délutánra. Száraz kapus keresztház három épült, a bérlőé, az egyik vendéglősé s a második leggazdagabb paraszté. A leggazdagabbnak százkét hold földje volt. A reális cél mégiscsak gazdálkodni, a fiúknak ipart tanulni. Ha valamelyik nagygazda fia másfél év honvágy után kimaradt a polgáriból vagy a gimnáziumból, tudni lehetett, majd hova dugják be „papírpiszmogónak”. Politikai naivság, önélegültség, elégtelen formáció, egyforma lehetett ebben gazdag is, szegény is. Nem állt ott senki köztük és Magyarország közt, de a gátoltság érlelte bennük a dacot.
    A világháború hírét a kisbíró adta tudtul a sváboknak, a mozgósítást még dobszó előtt a falun végigvágtató lovas futár, aki a földbirtokosnak hozta a rendkívüli behívót. A cselédség a gazdasági épület felől nézte, akárcsak udvaros nagyapám, hogyan adja át a futár a behívót. Sauska úr már két órája várakozott, s két idegen hölggyel beszélgetett. Aztán jöttek a behívók, egyik a császári és királyi hadseregbe, másik a magyar királyi honvédséghez. Nemzetiség nem számított. A nők gazdálkodtak. Csak azt érzékelte a világ, züllik le rohanvást minden. A tanítók helyére kisasszonyok álltak, Mosonszolnokon apácák. A tanyán elfelejtettek vízteleníteni, december elején már nem jártak körbe a bivalyok, a fagy széjjelnyomta a vezetéket.
    1916-ban már mentességben is bízni lehetett, ha jó fogalmazó volt, aki otthon a kérvényt megírta. A kérvényírót fekete szerzésért följelentették, akár pénzbírságra is ítélték. Az asszonyok hadifoglyot igényeltek, a sváb falvakban ámultak, s nem hitték, hogy az orosz foglyok közt német is lehet. Orováék foglyát Németkéren Karl Dieternek hívták, jómódú családja volt Ukrajnában, hatvan gyeszjatyina földbirtok, bátyja tanító. Faluja neve németül Friedrichsfeld, ukránul Sirokaja. A Baja melletti Réti-pusztán egy Jakob Bernhardt nevű fogoly volgai német volt. A magyarországi svábokról azt írták, a fronton támadt újra öntudatuk s lettek büszkék a származásukra, mivel együtt harcoltak s barátkoztak a német katonákkal. Schmausser János, aki hazakerülése után vitéz lett s ezért magyarosította a nevét, avatása előtt Bikácson még fölújította világháborús emlékezetét. A füzetlapot a család 1947-ben magával vitte Szászországba. „Vitéz Sáfári János született 1888. 2 hó, 2án első Világháboru lefojása – Harctéri szolgálata és Fegyverténye – Mind legfiatalabb Reszerwista 1909 beli Katona mindjárt a Háboru kezdetén benn voltam és elvittek (mentem) Szerbiába a 11 Tábori Tüzér ezreddel mint nicht Vormeiszter és ott harcoltunk szeptember elejéig és asztán fölmentüng az Orosz frontra és ott voltam az Orosz fölbomlásig vagyis össze omlásig 918 December l4igben kaptam a kis ezüstöt. Mert Galiciában Kirof előtt nagyon sulyos Harcaink fojtak le tartottuk vissza az ellenséget – a Frontot. (Vortempirte kartáccsal lőttük el az iszonyu sok Oroszt.) És ugy tovább az Orosz Fronton voltam egész végig A nagy Ezüstöt szintén az Orosz Fronton 917 Júniusban kaptam Zborof mögött a Mogla hegy mellet áttörték az Oroszok a Frontot és ott mind Tank-Pancer abvehr gesütz néhány Óra hosszat tartottam fönt az előre nyomuló ellenséget mire a mi hátra vonuló csapataink menekülni tudtak. Mikor aztán 918 ban az Orosz hadsereg össze Össze omlott ugy aztán le kerültem az Olasz Frontra és ugy végig 44 hónapig voltam Fronton. Sebesülve vagyis kórházban nem voltam.”
    Megrendültséget keltett a falvakban egy-egy halálhír, szabadságos sebesült, vagy amikor egy fiatalasszony a pajtában az orosz hadifogoly nyakáról levágta a kötelet. Az összegyűlt utca látja a nyakon a sötétkék hurkát, sajnálják a fiatalasszonyt, ez már föl nem éled, s széjjelszélednek. Somberekről két fiatal lány elutazik Brodba, kórházban fekvő apjukhoz, tömérdek átszállás, várakozás kivilágítatlan helyeken, a kamasz lány, a fiatalabb, mindig fél, a felnőttebb kíváncsiskodik; mire Brodba, a kórházba érnek, kosaraik üresek, az apjuknak szánt elemózsia elfogyott. A pócsa-pusztai bérlő késő este hajt haza Villányból, valakik megállítják, kifogják a lovait. A rekvirálók mindent elkötnek, elvisznek, hosszú acélkészségekkel böködik a padlást, a kazlakat. A jegyzőt egy elszólásért megbüntetik. Az infláció nem a hitelezőnek kedvez, az adós nyer. Egy fontoskodó plébános a szószékről elmagyarázza falujának, az infláció latin szó, s eredeti jelentése fölfújódás. Tudása túlélte, évtizedek múlva is minden bajra emlegették: fölfújódott a pénze.
    Vaskúton a kétszázharmincnégy hősi halottból húsz magyar, tizenhét délszláv, a többi német volt. A vaskúti temetőben a főúttól balra, közel a kápolnához, huszonhat első világháborús katona nyugszik. A katonasírokra szokás volt egységes sírkövet helyezni, ha a hozzátartozók beleegyezésüket adták.
    Dél-Baranyát, a Bácska és Somogy egy részét 1918 őszén a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság csapatai szállták meg. A békeszerződés aláírása után még 1921 augusztusáig a vidék az övék volt, s a határ Pécsen túl, jóval Bátaszék és Baja fölött haladt Kelebiáig. Szekszárd már külföld volt, Pécs helyett Baranya székhelye Kaposvár lett. Pécsett összetűzéseik támadtak főként az értelmiséggel, Mosonyi János püspöki helynököt keményen megbotozták. A falvak éjszakai őrséget szerveztek, kézitusa, menekülés lett a vége szinte minden találkozásuknak a katonai járőrrel. Hogy Sombereken a szerb rendőr éjszaka egy-egy udvaron hagyott szekér derekába feküdt, ott jóízűt aludt, s a falu egy éjszaka a szekeret a tóba húzta, a parton levegőbe lőttek, s a szerb rendőr föleszmélt, ordítva „Megáll, sváb!”-ot vezényelt, s a falu nagy hahotája közben kigázolt volna, az szép, békebeli adoma. A falvakban az optálást erőszakoló aláírásgyűjtés indult meg, s a szerb lakossággal együtt a németeket is megkörnyékezték. Volt egy Huzovics nevű német ügynökük is, ő ígérte a svábjainak, ha Szerbiához kívánnának tartozni, lenne autonómiájuk. Akadt falu, amelyben négy kivételével minden sváb család az optálásra szavazott. A párizsi békekonferenciára beérkező sok, hamisnak tetsző adat miatt Clemenceau elnök bizottságot küldött ki, amely községről községre járt, elöljáróságot, nemzetiségi képviselőket faggatva vizsgálta fölül, hol él többségben szerb, horvát, sokác, bunyevác, magyar, német. 1921-ben a megszálló hadsereg visszavonult, s magyar kormánydöntésre az aláíró szerbek is menni kényszerültek. Az eltávozó családok földjeit főként németek vették meg vagy ideiglenesen vállalták a művelésüket. A szegényebb szerbek költöztetésére a községek lovas fogatokat rendeltek ki. Sokan halasztást kértek, s Mihályffy Vilmos belügyi államtitkár közvetítésére megkapták, évtizedek múlva is itteni birtokukon éltek. Maradtak pópáik, tanítóik. 1928-ban Grábócon meghitt ünnepet ülhettek: a szentendrei görögkeleti püspök pappá szentelte Babits Alekszejt.