Gállos Orsolya

Ne aludj a vonaton!

Tomaž Šalamun: A hitetlen unoka
(Neverni vnuk)

„Gyerekek, Trieszt és Bécs
között alhattok a vonaton.
Útközben nincs semmi.”

(Nagyanyám, Mila Gulič 1891–1978)

Ne szunnyadj el
Velence és Bécs közt a
vonaton, nyájas olvasó.
Szlovénia olyan
parányi, hogy könnyen
észre sem veszed! A Sierrától keletre
fekvő ranchomnál is
kisebb!
Inkább állj föl,
hajolj ki az ablakon, bár ki van írva:
TILOS!
Hallgass
arany szavamra!

Reiman Judit fordítása

    A vonaton ülök, Ljubljanából utazom Pest felé a Dráva-expresszen. A Budapest Keleti pályaudvarról Velence Santa Luciára tartó vonat ugyanis Szlovénián halad át. A magyar utazók többsége kellemes érzéssel nyugtázza, hogy az útnak ez a szakasza milyen szép. Talán a vonatnál és az állomásoknál kellene kezdenem, ha el akarom mondani, mi ez a magyar–szlovén kettős, ami most már bizonyos, hogy teljesen kitölti és meghatározza az életemet. Vagy inkább apámnál s anyámnál kellene kezdeni a történetet és a nagyapáknál, nagyanyáknál, vagyis Ádámnál és Évánál.
    A mostani vonat maga a tökély, legalábbis annak, aki, mint jómagam, 1958-ban kezdte a nagy utazásokat, éspedig ezen a vonalon. Vagy édesanyámnak, aki 1941 nyarán utazott Alsó-Szlovéniából, szülővárosából, Ribnicáról a Murántúlra, át egy olasz–német és egy német–magyar határon, ugyanis e három ország tartott igényt az alig Dunántúlnyi területre. A Murántúl, amely 1918-ig a történelmi Magyarország része volt, hazánk Jugoszlávia elleni hadba lépésével ismét Magyarországhoz került. Anyám még mindennek előtte, a királyi Jugoszlávia idején kapott állást Muraszombaton, aztán Lendván és Črenšovciban, ahol magyar felettesei rábeszélik, maradjon Magyarországon, hiszen olyan precízek a nyilvántartásai. Majd megtanul magyarul. Így is lett, aztán pedig a közben beállott ismert történelmi események miatt 1958 októberéig nem láthatta viszont szülőföldjét és szeretteit. 1942-ben már a magyar kézen lévő Murántúlról, Alsó-Lendváról a Baranya megyei Siklósra helyezték, ahol 1945 januárjában megismerkedett édesapánkkal. A történetet tehát az apai és az anyai örökségnél kell kezdenem.
    Ezerkilencszázötvennyolc nyarán jött a hír, ki tudja, honnan, hogy lehet utazni. Felvidéki osztálytársaim már korábban hazalátogathattak, Szabó Erzsi elújságolta, hogy az ő neve ott Elizabeta Sabová. Ekkor mentek haza először a hozzánk menekült lengyel katonatisztek, köztük Dretzy Félix és lánya, Kati barátnőm. Mérhetetlenül messze volt Ribnica 1958-ban, és végtelenül hosszú volt az utazás a szikrát hányó gőzösök vontatta fapados vonatokon, az átszállásokkal Pécsett, Murakeresztúron, Pragerskón, Zidani moston. Húgommal 10-12 évesen el sem tudtuk képzelni, milyen lesz az út és az odaérkezés. Édesanyánk mesebeli tájaira mentünk. Ribnicára, ahol a ribnicai nagymama élt, és ahol kisborjú is volt. És édesanyánk fivérei, valamint húga, nekem keresztanyám, Iva néni – az ő neve volt a legkönnyebben megjegyezhető, s én ezt a nevet kaptam a keresztségben. Minden este fölemlegettük őket, mivel mi, gyerekek lefekvés előtt közösen imádkoztunk, és így fejeztük be a mindenesti imát: „Édes jó Istenem, segítsd meg a ribnicai nagymamát, nagypapát, Iva nénit, a kisborjút…”, majd következtek a többi rokonok, „Jettike, Feri bácsi, Lola néni, a jó Dundika és a rossz Istike ott, Tiszaszentimrén”, vagyis a családnak az az ága, amely ez idő tájt, 1950 táján kitelepítésben tartózkodott.
    Teri húgommal nem sejtettük, micsoda jelentősége van a gyermekimáknak, hogyan kapcsolódtak azok abba a hálóba, amit a felnőttek levelei vontak a világ köré. Édesanyánk levelei Ribnicára, értsd, a titói Jugoszláviába Rákosi Magyarországáról, Jettiék cselédlányának sebtében megírt cetlije Villányból arról, hogy a családot egy este ismeretlen helyre vitte az ávó. Nagyanyánk levele Rákosi elvtársnak az ártatlanul elhurcolt unoka érdekében, amelyre persze sohasem jött válasz. És dédanyánk Bécsben élő húgának levelei arról, mint várja vissza unokáját, Reinholdot a keleti frontról, és hogy Reinhold anyja beleőszül a várakozásba. Apánk unokahúgának, Dedának levelei Brassóból, akkor Orasul Stalinból. Nagyanyánk hangosan ismételte a címeket: Bécs, Tollbuchin Strasse 6. – azelőtt Friedrichstrasse 6. Orasul Stalin. Tiszaszentimre. És Ribnica na Dol 153., Jugoszlávia. Aztán a csomagok Bécsből, 1956 karácsonyára az első narancs és Suchard csokoládé…
    Most robogunk át a Száva völgyén, szembe a Száva folyásával, az alpesi hegyszoroson, amelyen át a Szlovénia szívében eredő folyó kitör a Ptuji-síkságra, tulajdonképpen a pannon síkra. Húgommal itt már a megérkezés ígéretével lógtunk a nyitott ablakban, verte arcunkat a szél, és gyönyörködtünk a csattogó vonat alatt habzó, fodrozódó Szávában. Ez volt életünk első alpesi élménye. Első igazi úti élménye: a szűk völgy, amelyben csak a folyó, a vonat és túlpartján az országút fér el. Ez az egész út legfestőibb szakasza. Hegyek, igazi hegyek, és lesznek még szebbek, magasabbak, havasabbak is. A Dunántúl dombjai és a Mura, a Dráva síkjai után ez már merő vadregényesség volt a két kislánynak, húgomnak és nekem, akik a bezártság éveiben lettünk rutinos utazók, mi úgy éreztük, világjárók.
    És a Száva megunhatatlan sellői, zuhatagai felett megpillantottuk a bájos és tiszta alpesi Szlovénia meseházikóit, manzárdos, kőkeretes ajtajú, szimmetrikus tagolású parasztházait, amilyen lesz majd a ribnicai szülőház is, a szénaszárítókat, a ’kozoucokat’. A fenyveseket és a kaszálókat. Azután lassan enyhült a hegyek szorítása, és kinyílt a táj a ljubljanai ’barje’, a lapály felé, amelyre a szlovén főváros épült.
    Ekkorra már besötétedett teljesen, és nem kellett soká várni, jött Litija, aztán hamarosan Ljubljana, sok-sok fény, egy nagy város, és mi lestük húgommal, ki látja meg hamarabb a várat, majd vonatunk beért lassan a peronra, amely oszlopos volt, hosszú és sárga, közepén pedig latin meg cirill betűs felirat hirdette, hogy ez Ljubljana.
    Az első években senki sem várt bennünket, mivel az ötvenes évek végén lehetetlen volt megtudni, mikor érkezik meg a vonat valamely szomszédos ország tőlünk 400 kilométerre fekvő városába. Jegyet sem lehetett venni, csak a határig, onnan pedig jóindulatú vasutasok engedtek bennünket, potyautasokat tovább, mert valutát, vagyis jugoszláv dinárt sem lehetett váltani, még a hatvanas évek elején sem. A vasutasok csak arra kérték édesanyánkat, mondja el, mi történt Magyarországon két éve, 1956-ban. És mivel senki sem várt Ljubljanában, mi hárman első éjszakánkat a váróteremben töltöttük, váltogattuk egymást a fapadon, mivel a pállott szagú hodály tele volt borostás férfiakkal, asszonyokkal és gyerekekkel. Egy tökéletesen szabályos arcú, szép cigányasszonyra emlékszem, ahogy fölpillant álmából, aztán megint karjára hajtja a fejét. Batyuk, bőröndök, mocorgás, horkolás, nyöszörgés. Várótermi éjszaka.
    Reggelre kelve anyánk elindult, hogy megkeresse húgát, végiggyalogolta a majd húsz éve nem látott várost, amely persze teljesen megváltozott, és Iva húga persze dolgozott, csak apósa és anyósa volt otthon, ők adtak pénzt buszra és vonatra Ribnicáig. Meg unokaöccseink, Andrej és Marko, akikkel tüstént játszani kezdtünk és megkaptuk első nyelvleckéinket. Az első utazásig nem volt számomra világos, hogy előbb Ljubljanába kell megérkeznünk ahhoz, hogy eljussunk Ribnicára, amit addig csak édesanyánk meséiből ismertünk, rajzaiból és néhány fényképből. Ezeket azonban nem nagyon tudtuk még értelmezni. Majd ezután. Ezután nyílt meg a fejezet, anyai leszármazásunk fejezete, az anyai, a szlovén örökségé. Egészen más volt a testet öltött valóság, mint amiről édesanyánk mesélt esténként arra a kérésünkre, beszéljen életének arról a szakaszáról, amikor még kicsi volt.
    Végtelenül hosszú, szinte háborús hangulatú út után érkezhettünk meg Ribnicára, amely úgy várt ránk a templomocskák koronázta alsó-szlovéniai hegyek között a nagymamával, a sokablakos, padlásszobás házzal és benne a kemencével – mert ott nemcsak kisborjú volt, hanem kemence is –, mint a meleg anyaöl, mint a fészek.
    Mivel az itthoni fészket, az apait, a pécsváradit és benne a családunkat rettentően megtépázta a sors, a történelem. Ahogy Gállos-nagyanyánk mondaná, meglátogatta az Isten.
    Mi az első szlovéniai út idején már félárvák voltunk. Ugyanannak az évnek az elején, 1958. február 14-én Pécsett 44 éves korában meghalt édesapánk. Daganat végzett vele hetek alatt, meg a rettenetes korszak, amelyben élnie adatott. És mi itt maradtunk egyedül, édesanyánk és mi, húgommal. Épp csak elmúltunk tízévesek. És itt maradt 73 évesen apai nagyanyánk, aki édesapánkkal harmadik, legutolsó gyermekét is eltemette. Édesanyánk csak ekkor, ebben az évben utazhatott először haza 1941 óta. S mi vele először Szlovéniába. Az 1958-as évben elvesztettük apánkat, és kitárult előttünk Szlovénia meg édesanyánk családja.
    Az út hányatott volt még 1958-ban, bizonytalan. Hasonlított ahhoz, ahogyan a nagy szlovén író, a most hetvenéves Lojze Kovačič leírja, mint érkezett gyermekként szülővárosából, Bázelből Szlovéniába, apja hazájába szüleivel, nővérével és annak kislányával 1938-ban, miután a családot Svájcból kiutasították.
    A mi utazásunk idején minden ideiglenes volt, kopott, szedett-vedett. Az emberek akkoriban nem nagyon utaztak más országokba. Nagy nehezen lehetett hozzájutni az útlevélhez. A hivatalnokoknak mintha fogalmuk sem lett volna, mi fán terem az útlevél, anyánktól külön-külön kértek minden egyes iratot. És amikor azt hittük, már minden megvan, újabb papír hiányzott. Végül vízumért kellett utazni Pestre, a jugoszláv nagykövetségre, ahol másfél éve még Nagy Imre és társai tartózkodtak az ismert körülmények között.
    A szlovén vasutasok arról faggatták édesanyánkat, nem hivatalosan, hatszemközt, mi történt Magyarországon 1956-ban. Továbbá mindig szóba került a háború, amelyben iszonyú mészárlást rendeztek „az idegen megszállók és hazai segítőik”. Az öldöklés a második világháborús rekordokat tekintve is szinte példátlan volt a piciny és idilli Szlovéniában, mint az később lassan kiderült: a testvérháború szlovén és szlovén, partizánok és domobranok és még seregnyi más csoport között folyt 1914–1945 között szinte megállás nélkül. Ha édesanyánk ezeket az éveket a szülőföldjén, és nem Magyarországon tölti, biztosan magukkal hurcolják az erdőkbe vagy a partizánok vagy a fehérek – amelyik előbb érkezik –, hiszen egészségügyi védőnő volt. A háborúnak édesanyánk két testvére is áldozatul esett: bátyja, a legszebb fiú a hat közül, Jože Petek, a nagy tehetségű fotóművész a partizánok oldalán esett el. A háború után albuma jelent meg, dokumentumhitelességű fotói művészi pontossággal adják vissza a XIV. partizánhadosztály stájeri útját és harcait. Ma is rejtély, hogyan maradhattak fenn képei. Állítólag a testén őrizte a filmeket, és mikor nem tudott továbbmenni, társaira bízta. Jože Petek egy-egy képe bejárta a világot. Öccse, Janez Petek, a legkisebb fiú, 17 évesen a szlovén Katynban végezte, Kočevski rog tömegsírjai egyikében. Mivel őt a fehérek, a domobranok sorozták be. Tone bácsi 1997-ben megmutatta, abban a barlangban lehet, ahová többnyire katonákat lőttek bele Tito győztes partizánjai. A kočevjei őserdők mélyén rejlő tömegsírok környékét 1990-ben nyitották meg a hozzátartozók előtt – egy évvel azután, hogy nálunk is megadták a végtisztességet a 301-es parcella halottjainak. Kérdezték is a szlovén újratemetést szervező íróbarátaim, nálunk hogyan zajlott a ceremónia. Ki állhatott oda Nagy Imre koporsója mellé? „Nálatok ugyanis más volt a helyzet, ti orosz megszállás alatt voltatok – de nálunk szlovén végzett a szlovénnel” – hangzott a summázás.
    Ugyanezek a szlovén barátaim később csodálkoztak, hogy édesanyánk hazaérkeztekor, 1958 októberében, amikor a család elmondta, hogyan halt meg a két fiú a háborúban, szinte pontról pontra leírták, mi történt Kočevski rogon. A környéken élők tudtak a tömegsírokról. Tudtak a tömegsírokból kimenekültek illegálisan terjesztett naplóiról, sőt Andrej bácsi olvasta is őket. Azt talán, amelyiknek Szlovéniába hozataláért 1974-ben bebörtönzik Drago Jančar írót. Rokonaim és a Kočevje környékén élő többi szlovén talán csak azt nem tudta pontosan, hogy azokban a karsztbarlangokban 12–15 000 szlovén fehérgárdista nyugszik. Esténként a beszélgetések még egyre a 13 éve véget ért háborúról folytak Pécsváradon éppúgy, mint Ribnicán. „Mikor bejöttek az oroszok” – kezdődött a történet Pécsváradon. „Aztán jöttek a partizánok/a fehérek, és vitték a fiúkat” – szólt a történet a ribnicai kemence melegében. Miként lehet az, hogy ezekben a szinte még háborús években egészen édesapánk haláláig mi Teri húgommal otthon, Pécsváradon annyi mindent megkaptunk – szinte mindent, ami egy hosszú úthoz szükséges. Bár édesapánkat 1946-ban B-listára tették, és bár annyiszor remélte, utána sohasem tudott talpra állni, mi otthon – bár tökéletesen tudatában voltunk az apánkat és a családot ért tragédiának – semmiben sem szenvedtünk hiányt. És itt nem a földi javakra gondolok.
    Mert szépek voltak otthon az esték, vacsora után, miután édesapa hazajött a „nájlonbusszal” a „betonosoktól”, vagyis a – mint később megtudtuk, a titói Jugoszlávia ellen tervezett – 6-os utat készítő Betonútépítő Vállalattól, ahol felíróként kamatoztathatta jogi diplomáját, műveltségét és több európai nyelvben való jártasságát. Esténként, a hét második felében itthon volt édesanyánk is, aki védőnői szolgálatát – legalább ő dolgozhatott a szakmájában – egy olyan faluban láthatta el, ahol hétfőtől csütörtökig kint kellett laknia. Nagyanyánk kissé fellélegezhetett a reá súlyosodó terhektől, hiszen a hét nagy részében egyedül nevelte két unokáját.
    Ezeken az estéken a felnőttek beszélgettek, érdekesnél érdekesebb dolgokról folyt a szó, és érthető lett körülöttünk a világ. És vacsora után kértük, „Édesapa, mesélj!” Ő pedig mesélt. Érdekesen, lebilincselően, mivel mindent tudott ezen a világon. A pécsváradi és a nándorfehérvári várról, a piramisokról, a törökökről. Édesapánktól hallottam először egy rettenetes katasztrófáról, amelyben lángolt a város, az emberek hamuvá égtek, s aki nem, arról levált a hús, amikor hozzáértek. A hirosimai atomtámadás leírása volt ez. Tőle hallottam először Drezda bombázásáról meg égéséről, az elevenen eltemetett katonáról, egy németről és a pompeji strázsáról is. Görögökről és rómaiakról. Édesapa mesélt Beethovenről – Feuchtwanger életrajzát olvashatta akkoriban –, Goethéről és Petőfiről meg a kínai nagy falról, Amundsen és Scott utazásáról, a Kontiki-expedícióról, a K2 meghódításáról, mélytengeri kutatásokról és sztratoszféra-repülőkről. És a csillagokról meg Atlantiszról, Columbus útjáról meg Cook kapitányról. Mindenről, amiről úgy 1950 és 1958 között „mesélni” lehetett. Az orosz télről és Oroszországról is, bár ezt a történetet félbeszakította. Erről nem akart, nem tudott beszélni. A felnőttek félmondataiból derült ki, hogy Oroszországban apánkkal valami rettenetes dolog történt. Hogy mi, és hogy hányukkal, az majd csak másfél évtizeddel később, jóval az ő halála után fog nyilvánosságra kerülni.
    Azt mondják, a gyerekek boldogok bárhol, bármikor, ha szüleikkel lehetnek. Nem érzik a kor és a körülmények szörnyűségét. Azaz érzik, és megtanulják, hogy a világ alapvetően „veszélyes üzem”, de megtanulják a szeretet és a szolidaritás technikáit is. Mert ha szüleik mellettük vannak, biztonságban érzik magukat.
    Szólt tehát a mese a világról, ami akkor, 1951-ben és 52-ben is gazdag volt, beláthatatlanul változatos és gyönyörű, amelyről azonban kép is alig jutott el hozzánk. Benne böngészni, kutakodni izgalmas és mulatságos kaland volt, amely megért minden fáradságot, türelmet és erőfeszítést. A megismerésnek ez a folyamata tele volt mulatságos elemekkel, meghökkentő fordulatokkal, amelyeket reprodukáltunk pajtásainkkal másnap kint az udvaron és a végtelenül hosszú kertben, a pécsváradi várkertben és a házak mögött elnyúló ’hostelokban’. S amíg az esti asztal körül folyt „a mese”, az arcok kisimultak, a tekintetek megpihentek. Ilyen idillben élt tehát dr. Gállos Ferenc B-listára tett, majd további fegyelmikkel és fenyegetésekkel porig alázott egykori állami hivatalnok, helytörténész, író családja az ezerszer elátkozott ötvenes években. Igen, ilyen idillben éltünk mi öten, mindenkitől elhagyatva, egyedül az isteni gondviselésre bízva édesapa haláláig. Később a barátaim között nem egy volt, akinek apja hasonló módon próbálta megadni gyermekeinek mindazt, amiben egy más korban neki része lehetett.
    És mindehhez ott volt, ott van ma is a pécsváradi otthon, a ház a régi ebédlővel, a több ezer kötetes könyvtárral s abban az összes klasszikus meg kortárs íróval, mindennel, amit érdemes elolvasni, amit a család ma is használ. És amikor játszótársunk, aki két évvel felettem járt iskolába, megkérdezte, tudom-e ki volt az első ember a világon, én habozás nélkül rávágtam, hogy Petőfi Sándor. Őszintén meglepett, hogy Isten Ádámot és Évát teremtette először, mivel Petőfiről és Kossuthról előbb hallottam otthon, mint ősszüleinkről. És ez nem a családunk pogány szellemének volt betudható, nálunk hívebb katolikust keveset hordott hátán a föld, sokkal inkább annak az értékrendnek, amelyben a fő helyet az irodalom és a történelem, annak kedvelése és művelése töltötte be.
    Anélkül, hogy tudatában lettem volna, apám hatására érdeklődésem nagyon korán e két területre irányult. Ezt az indíttatást pécsváradi házunkban, apámtól, anyámtól, nagyanyámtól kaptam, aki ekkor legszívesebben már újra a boldog békeidőkből itt maradt gót betűs, német románokat olvasta, dupla szemüveggel. A házban, ahol ott a gyönyörű kötetekkel teli szekrény. Apánk volt az, aki mindenhez megadta a kulcsot. Közben mintha mellékesen tenné, monográfiát írt a pécsváradi bencés apátságról, amelynek Asztrik volt első apátja, feljegyzések tömegét gyűjtötte össze a városka múltjáról, és írt egy sor verset, novellát, amit azonban soha senki sem volt hajlandó közölni. A kenyeret pedig, mint említettem volt, felíróként kereste a 6-os út építésénél.
    Utoljára egy dolgot még elmagyarázott nekünk. Ekkor 1956-ot írtunk, és a külső események minden eddiginél erőteljesebben törtek a pécsváradi házba. Apánk azt mondta, az oroszok ezt nem fogják engedni, minden hiábavaló. Negyvenkét éves volt ekkor, túl az orosz fronton, illetve a második világháború valamennyi magyar frontján, B és minden egyéb listán. Mi, gyerekek, alig tízévesen azt mondtuk a rádió és a másunnan jövő hírek hatására: „Most újra jó lesz minden, mint rég.” Nagyanyánk csak ránk hagyta fájdalmas mosollyal. Ő két háborún volt akkor túl, egy szerb és egy orosz megszálláson.
    És a nyugtalanító hírek, a zenék, a felnőttek megváltozott viselkedésének hatására, ahogyan kiléptek tegnapi fásultságukból, az új, a másfajta szavak hallatán én megkérdeztem édesapámtól, mit jelent az akkor oly sokszor hallott szó: „függetlenség”. Mit mondjak: elmagyarázta. Itt kezdődött vagy inkább folyt tovább politikai neveltetésem, hiszen a helyzetünket, a család 1945-ben előállt helyzetét állandóan értelmezte, kommentálta a felnőttek társadalma. A képlet teljesen világos volt, csak apánk halálával szakad meg a folyamat, tulajdon helyzetünk, a világ folyamatos értelmezése és feldolgozása. Amikor félárván maradtunk 1958-ban. Így indultunk el mi hárman édesanyánkkal és húgommal Szlovéniába ugyanennek az évnek az őszén. És lassan állt össze egy új kép, épült körénk egy új család az elvesztett régi helyébe. A ribnicai nagymama, édesanyánk testvérei: Iva néni és szinte apánk helyébe két csodálatos nagybácsi az ő történeteikkel, népdalaikkal. A ribnicai ház, amely megtelt, mint rég, vasárnap délelőttönként a mise után. A ház, amely a ribnicai főutca vagy inkább fő tér – a magyar mezővárosokban ezt nevezik piacutcának – végében állott, ahonnan mindezt be lehetett látni, s ahol megnyílt előttünk egy új világ ismét a maga teljességében. Ebben a más színű – a kiégett magyar nyár idején is üdén zöldellő –, más illatú, más formákat, más ízlést, más ételeket kínáló világban a beszéd is más volt. Édesanyánk majd két évtized után beszélhette ismét az anyanyelvét. Ezen szólított meg nagyanyánk, Tone bácsi, unokatestvéreink, a szomszéd kislányok, így beszéltek az utcán, az üzletekben, és így beszélt a pap a templomban. Illetve ő kicsit másképp, hiszen a templom volt az a hely, ahol először irodalmi szlovént hallottam. Kint a templomon kívül egy érzékletes, hangulatos tájnyelvet beszéltek a ribnicaiak, ez volt a „ribniška špraha”, amit húgommal rövid idő alatt mi is elsajátítottunk. Rokonaink jót mulattak azon, hogy a két magyar kislány előbb beszélte ezt a telivér és humorral teli tájnyelvet, mint Prešeren nyelvét. Mert ennek a világnak közepén Prešeren állott a szó szoros értelmében is, hiszen bronzszobra ott emelkedik kőtalapzatra, mintegy a szlovén hegyekre emelve, Ljubljana szívében, a Tromostovje, a három híd tőszomszédságában. Itt ő volt a költő, az ő nevét tanultuk meg legelőször Tone bácsitól, hiszen France Prešeren, a szlovén Petőfi Ribnicán is járt iskolába, ahol beírták nevét a jó tanulók aranykönyvébe, amint azt márványtábla tanúsítja a városka főutcáján. Később tudtam meg, édesanyánk két szlovén könyvvel hagyta el szülőhazáját 1941-ben. Az egyik egy imakönyv volt, a másik pedig egy féltenyérnyi Prešeren-kötet: a Poezije. A szlovének – kis nép – kedvelik a könyvnek ezt a méretét, az ilyen egy mellényzsebben elfér, akár a szív fölött. Azóta úgy vélem, a szlovének, akik pont olyan szétszórtságban élnek a világban, mint a magyarok, egy-egy ilyen kis Prešeren-zsebkiadással a batyujukban vágnak neki a világnak. Édesanyám azokat a sorait idézte legtöbbször, amelyek a szülőföldtől való elválást éneklik meg A boldogtalanság szonettjeiben: „O, Vrba, srečna draga vas, domaća, kjer hiša mojega stoji očeta…” – „Ó, szülőfalum, te boldog, te drága, hol szülőházam dajkált szeliden!…” (Lator László fordítása).
    Nem tudtuk, hogy mintegy másfél évtized múlva szóról szóra átültethetem, lábjegyzetekkel láthatom el a magyaroknak szánt Prešeren-kötet darabjait, nyersfordításokat készítek majd Lator Lászlónak és Tandori Dezsőnek, az Európa Könyvkiadó Lyra mundi sorozatának 1975-ben megjelenő Prešeren-kötete számára. Addig azonban még sok-sok utazást teszünk a két pont, az apai ház és az anyai ház között, a magyar és a szlovén nyelv között, ide-oda, oda-ide. Addig és mindmáig még százszor meg kell érni találkozást és elválást, szeretteinkkel, barátainkkal, magyarokkal és szlovénekkel, hogy az a kezdetben végtelennek tűnő távolság beláthatóvá váljék, pár óra alatt legyűrhetővé, mely úton aztán barátokat visz magával az ember, hogy megmutassa az ő Szlovéniáját. És micsoda boldogság, hogy Szlovéniát mások is, a magyarok általában szeretni valónak, szépnek találják. S az úton cserélni eszmét, cserélni szót, keresni közöset és azt, ami a leginkább elválaszt. Lenni itt és lenni ott, otthon ott és itthon itt, két világban, mely kettő oly nagyon önmaga, oly nagyon sajátságos.

Ljubljana–Budapest, 1999. március 10.