Családunk eredete lényegében megegyezik megannyi még fennmaradt, a történelmi sorsot és a történelem hányattatásait kiállva immár három évszázada öröklődő magyarországi szerb család múltjával. Mind apai, mind anyai ágon őseim közvetlenül a török hódoltság után, a XVII. század végén származtak el Magyarországra. A Vujicsics ősök valahonnan Ó-Szerbiából vagy Kelet-Hercegovinából, netán Montenegró földjéről, a Szandzsákból – ki tudná, s a családi hagyomány erre nézvést a leghaloványabb emléket sem örökítette át. Csarnojevics Arszén peći pátriárkánk oldalán kerültünk Baranyába, apám Dunaszekcsőn született, ahonnan édesanyja – nagyanyám – való volt, a Bébics családból, Cirill dédnagyapám gyermekeként. Dédnagyanyám, Mandics Jeliszaveta rácgörcsönyi volt. Úri családból valónak tartották, nagyapja, Mandics Jefrem szerb tanító volt Baranyában. A múlt század húszas-harmincas éveiben számos szerb könyvben szerepel neve kinyomtatva az előfizetők között – Vuk Stefanović Karadžić munkáiban is, akinek nemzeti nyelvi reformját ő is terjesztette a baranyai szerbek között. A XVII. század utolsó éveiben Csarnojevics Arszén pátriárkánk székhelye Dunaszekcső volt. Így az ősök ekkortájt részesei s tanúi voltak a hazai, betelepülő szerbek meghatározó történéseinek. A Vujicsicsok ugyancsak Baranyában, kissé délebb állapodtak meg, Borjádon, Budméron. E honfoglaló szerbek emlékét ma már jobbára csak elhagyott, düledező templomaik, elhagyatott temetőik idézik, vagy már emlékük is kiveszőben van. A dunaszekcsői templom ajtaja is már csak évente nagy ritkán nyikordul meg, amikor az alig tucatnyi szerb hívőnek liturgiát tart valamely távolból odajáró pravoszláv lelkész. Most, hogy e sorokat fogalmazom s az egyre távolodó múlt emlékeit idézem, Pećről és a történelmi Koszovóról baljós híreket közvetít a rádió, s a tévé képernyőjén az ősök egykori hazájának tájai tünedeznek fel kétségbeesett menekülők sokaságával. A történelem kérlelhetetlenül és kíméletlenül kísért! Számomra ugyan a végkifejlet vár: a Vujicsicsok utolsó sarja vagyok Magyarországon, s a családi krónika elmúlásommal immár befejeződik.
Anyám Budimlics Nevenka volt. Ősei ugyancsak három évszázada, Boszniából telepedtek meg a Bácskában. A Budimlicsok Szarajevóban voltak ismert, gazdag kereskedők. De a boszniai Krajinában – Nyugat-Boszniában – ma is létezik Budimlics Japra, ha ugyan megkímélte a mostani polgárháború. Nem tudni, vajon anyám családneve miként függ össze a szerb nyelven Budimként emlegetett Budával, s hogyan jött létre sok nemzedékkel ezelőtt. Anyai dédnagyanyám, Vitkovics Perszida viszont a hercegovinai eredetű Vitkovics családból való, amely Trebinje mellől származott el magyar földre Dél-Hercegovinából, e Dubrovnik mögötti kietlen hegyvidékről. A Vitkovics család a XVIII. században az egyik legnépesebb szerb nemzetség volt honunkban, s főleg az egri Vitkovicsok ismertek. A mi családi Vitkovics-águnk feltehetően Vitkovics Szekula, a Péterváradi sánc, a később Újvidék (Neoplanta, Novi Sad) főkapitányának hajtása lehet. Innen eredhet dédnagybácsim, Vitkovics Demeter egyházi író és történész, aki még zombori magyar gimnazista korában Szinnyei Józseffel levelezett. A második világháború kitörésekor Zágrábban volt görögkeleti szerb püspöki vikárius. Apám meg, aki 1928-ban a családból nősült – Budapesten. Nagybácsimat 1941-ben az usztasák – mint szerbet – elűzték; Belgrádba menekült, ott is halt meg azután. Minket Budán kibombáztak. Egyébként sosem találkoztunk vele. Ez is amolyan közép-európai sorsszerűség volt. Vitkovics Mihály és családja oldalági kötődés, s ki tudná annak indítékait, hogy útjaink a szerb–magyar irodalom berkeiben egyszer majd keresztezik egymást?
Apám, Vujicsics Dusán érzékeny, gyöngécske gyerek volt, s aligha lehetett remény, hogy dunaszekcsői birtokunkon folytathatta volna a gazdálkodást. Ám jó tanuló volt a szekcsői szerb elemi iskolában. Így Bébics Cirill, nagyapja, kézen fogta, s 1913-ban beíratta a tolnai-baranyai-somogyi ágostai hitvallású evangélikus esperességi főgimnáziumba, Bonyhádon. A magyarországi szerb gyerekeket nem szívesen íratták katolikus gimnáziumokba, így esett a választás Bonyhádra és az ottani lutheránus középiskolára. Apám itt egy szociálisan és nemzetiségileg is rendkívül vegyes osztályba került. Mint görögkeleti diák, vasár- és ünnepnapokon a közeli Grábóc szerb kolostorba gyalogolt a liturgiákra, ahol akkoriban még élt néhány szerzetesünk. Mint „más vallásúnak” talán onnan volt hitoktatója is néhány más gimnáziumi szerb diákkal együtt. Ebből amolyan diákos fondorlatokra is sor került, hiszen mi még Julius Caesar naptárát követjük, s a bonyhádi szerb gimnazisták olykor visszaéltek azzal, hogy joguk volt kimaradni bizonyos ünnepeken. Az 1914–1915-ös iskolaévtől kezdve a második és harmadik osztályban osztálytársa lett a szintén baranyai, rácegrespusztai születésű Illyés Gyula (aki úgy emlékezett, hogy egy padban is ültek). Ekkor már dúlt az első világháború, amely éreztette a nemzeti feszültségeket e kiváló és szigorú gimnáziumban is. Illyés Gyula emlékezett vissza, hogy a bonyhádi evangélikus gimnáziumban megkövetelték a más nemzetiségűek tiszteletben tartását, s maga is életre szólóan itt tanulta meg az együtt élő nemzetiségek békességének létfontosságú parancsolatát. És a tolerancia alaptételét mint az együttélés alapját.
Családunk kapcsolata Illyés Gyulával évtizedeken át lappangott. Apám figyelemmel kísérte könyveit, így került házunkba a Puszták népe, a háború éveiben a Magyarok, melyben Gyula bátyám a szerbség sorsának is szentelt néhány mozzanatot. Tihamér bátyámmal újítottuk fel a régi bonyhádi kapcsolatot: ő verseit, átköltéseit készült megzenésíteni, jómagam szerb és horvát költők közvetítésének nyertem meg. És elvitatkoztunk együttélésünk, közös létünk múltjáról, jövőjéről – az akkori jelenben.
Apám a hetedik osztályba a nagy hírű és történelmi karlócai görögkeleti szerb főgimnáziumba iratkozott be 1919-ben, s ott kitüntetéssel érettségizett 1921-ben. (Mindig is kitűnő tanuló volt.) Ekkorra nagyot fordult a világ: szülőfaluja, Dunaszekcső ekkor néhány évre a Szerb-Horvát-Szlovén Királyság ideiglenes megszállása alá került, az első világháború utáni demarkációs vonal Dunaszekcsőtől északra húzódott, Pécs és Baja beletartozott.
Az érettségi után némi tétovázást követően apánk végül a Belgrádi Tudományegyetem Hittudományi Karára iratkozott be, s 1928-ban kitüntetéssel diplomázott. E döntésében, úgy hiszem, az játszott meghatározó szerepet, hogy a hazai szerbségnek kívánt szolgálni, s ekkor – a húszas években – egyedül a papi (és tanítói) pálya volt az, amely kisebbségünkhöz közvetlenül tartozott. (Eredetileg a természettudományi karra iratkozott be Budapesten, mert a földrajz érdekelte.) Pomázon szolgált 1928-tól, ott született Tihamér bátyám, és én is ott jöttem a világra. Apám 1939-ben Budán a régi rácvárosi, tabáni szerb templom lelkésze lett – s utolsó papja is: a templom a háborúban megsérült, 1949-ben a kommunista önkény lerombolta. Láttam a templom lerombolását Sztálin hetvenedik születésnapjára. Ma is fájó emlék. Ekkor 1946-tól már Pesten éltünk, de családunk sohasem rendezhette régi életét.
Életem maradandó élménye a második világháború. Budán éltünk. A háború beköszöntét 1941 áprilisában Teleki Pál öngyilkossága és Belgrád bombázása jelezte végérvényesen családi körünkben. Apám Belgrádban járt egyetemre, s fájdalmasan élte meg a jugoszláv főváros lerombolását. De baljós hírek érkeztek az országból is: fiatal pártfogoltját és lelkészkollégáját már április első napjaiban egy tartalékos tiszt túlkapása nyomán kivégezték. Szerb karácsonykor, 1942. január 7-én jutott el a „hideg napok” híre. Apám ekkor már Sárvárra járt, ahol az ottani szerb internáltakon igyekezett segíteni a lelki vigaszon felül is. Anyámmal és Tihamérral 1944 tavaszán elhagytuk budai lakásunkat, Hercegszántóra mentünk anyai nagyszüleinkhez. Tihamért kis híján munkaszolgálatra vitték, bár alig múlt tizenöt éves. Tihamér életútja tele volt baljós jelekkel: a Zeneakadémiáról a „láncos kutya”-korszakban eltávolították. Végül Szíriában, Damaszkusznál érte a szokatlan halál: repülőszerencsétlenség áldozata lett. Azt is mondják, a gépet, amelyen Iránba igyekezett, lelőtték.
Életem meghatározó eseménye az 1956-os forradalom volt, melyet végzős bölcsészhallgató koromban éltem meg. Bár ez sem volt egyszerű, hiszen 1953-ban osztályidegen „x”-es származásom miatt (amihez szerb, akkoriban gyanús, jugoszlávbarátnak tekinthető eredetem is járult) nem vettek fel az egyetemre. A forradalomban nem játszottam lényeges szerepet, de Tihamérral együtt ott voltunk a Petőfi Kör megalapítói között. Életemből, pályafutásomból az 56-os megbélyegzés jó öt esztendőt vitt el, bár ezek sem voltak terméketlenek. Mai elkötelezettségeimben ezek voltak a meghatározók. A többi életrajzi adat lenne csak.
Úgy értesülök a rádióból, hogy Belgrádot, Újvidéket bombázzák. Barátaim, írótársaim vannak ott. Szerbek és magyarok. Az ősök földjéről szerbek és albánok menekülnek az esztelen erőszak elől. A történelem felgyorsult. Ismétlődése egy emberöltő alatt is valóság lett.
1999. április 3.
