Doncsev Toso

Kettős kötődés, többes kötelezettség

    Az első szabad parlamenti választások után a kelet-közép-európai volt szocialista országokban megváltozott az értelmiségiek, különösképp az alkotó értelmiségiek helyzete és szerepe. Sokkal ellentmondásosabbá vált, mint volt egykoron. A polgári és politikai szabadságjogok megvalósulásával lényegében megszűnt az a „hősi bárd”-szerep, amellyel a diktatúra ellen léptek fel, és a totalitárius rendszert a nyugati emigrációból bíráló értelmiségi szerepe is elvesztette időszerűségét. A rendszerváltozást előkészítő értelmiségiek egy része az új, demokratikus hatalom részese lett, mások pedig a professzionalista érdekelvű pártpolitizálást nem tartva összeegyeztethetőnek az értelmiségi lét függetlenségével, kivonultak a politikából. Az entellektüelek választás elé kerültek. A politikus nem entellektüel, és az entellektüel nem lehet professzionalista politikus. Nyilván a kelet-európai társadalmi fejlődés eredményezte azt, hogy a szépirodalomnak, s különösen a költészetnek kényszerűen is társadalompolitikai feladatokat kellett magára vállalnia. A diktatúrák nem tűrik a vélemények szabad megnyilatkozását, s ezért az igazság kódoltan jelent meg – metaforák, allegóriák közvetítettek politikai üzeneteket. Nyilvánvaló, hogy a szépirodalom és az írók szerepe ebben a vonatkozásban gyökeresen átalakult. Most már a költő a költészet szabályai szerint ír költeményt, magánszemélyként viszont korteskedhet – ha akar – a számára kedves politikai párt mellett. Nem kell már keresnünk a sorok közé bújtatott hitvallásokat, hiszen a különböző vélemények és értékek nyíltan és nyilvánosan csatázhatnak. Az értelmiség számára szakértői feladatai mellett megmarad az az eszmei, szellemi vezető szerep, mely arra késztet minden hazájáért felelősséget viselő személyt, hogy legjobb meggyőződése szerint hallassa hangját a közügyekben. Az író ezt megteheti a szépirodalom áttételes eszközeivel és közvetlen publicisztikával. Tehát élesen elkülönülnek a tevékenységi formák és az ennek megfelelő műfajok.
    A 90-es évektől Magyarországon is lejátszódott ez a folyamat. A rendszerváltozás a politikai, a gazdasági és a szellemi szférát különböző mértékben érintette. Sajátos folyamatok kísérhetők nyomon a hazai kisebbségek életében is. A változások két irányból hatottak: az új demokratikus kormányzat és a kisebbségi társadalom irányából. Egyszerre jelentkezett mindkét oldalról az igény a kisebbségi jogok törvénybe iktatására és a kisebbségi intézményrendszer bővítésére és fejlesztésére. A kisebbségi közéletben lejátszódó rendszerváltoztató jelenségek megkésve követték a többségi társadalom átalakulási folyamatait. Az önszerveződésben, az érdekérvényesítésben, a kormánnyal és a politikai pártokkal folytatott tárgyalásokban a kisebbségi értelmiségieké volt a vezető szerep. A rendszerváltás egyben lehetőséget nyújtott sokszínű szerveződésekre, írói, művészi csoportosulások létrejöttére, új művek megjelentetésére. Kilenc évvel az első szabad választások után a hazai kisebbségi közéletben is jelentős változások mentek végbe. Az 1994., illetve 1995. évi, majd pedig a 1998. október 18-án lezajlott legutóbbi választások révén ma már több ezer kisebbségi származású honfitársunk vállal tevékeny részvételt a kisebbségi közéletben és a kisebbségi politizálásban. A kisebbségi értelmiségi feladata megnövekedett, megsokszorozódott. Politikusként, szakértőként és alkotó értelmiségiként is egyszerre kellene helytállni. Másrészt léthelyzetéből fakadó kettős vagy inkább hármas kötődése – a kisebbségi közösség, a többségi társadalom és az anyanemzet – háromszögében kell vállalnia küldetését. Ha érvényes az a mondás, amely szerint a politikus nem entellektüel, és az értelmiségi létformát felfalja a pártosodás, akkor a kisebbségi alkotók lehetetlen kívánalmaknak kényszerülnek megfelelni, ha mindezt magukra vállalják. Az anyanemzet és a többségi nemzet vonatkozásában is az emberi teherbíró képességet meghaladó az az igény, hogy két kultúra között legyenek kapcsolatteremők, építsék a szellemi hidakat, harcoljanak indulatok és ellentétek ellen, egyszersmind minden valódi alkotóban munkálkodik az a kihívás, hogy az általa ábrázolt világ révén nyomot hagyjon maga után, és ne egy marginális szerzői csoportosulásból magasodjék ki, hanem elismerést vívjon ki hazája és anyanemzete művészei körében. De elsősorban az övéinek, sorstársainak kell írnia, az övéit kell műveiben megjelenítenie, mert mégiscsak a szűkebb közösségtől várja minden ember az elismerést, és ők számítanak arra, hogy a közülük lévő emberi iránymutatást adhat, önbizalmat, hitet sugallhat. E sokrétű megfelelési igényben és kényszerben még nem is szóltunk arról, hogy maga a mű milyen vajúdás révén születik: a termékenyítő kapcsolatok, a tényleges kétnyelvűség egyszerre ösztönzője és akadálya is a saját formanyelv megtalálásának.
    Meggyőződésem, hogy a kisebbségi alkotók nem háríthatják el maguktól saját tehetségükből fakadó alkotói kötelezettségüket, s nem fordíthatnak hátat közösségüknek. Akarva-akaratlanul politizálniuk kell a kisebbségi műhelyek, a kisebbségi művészeti kultúra, kutatás működéséért, gazdagodásáért, alkotásaikkal kell bizonyítaniuk a többségi társadalom, az anyanemzet és az egyetemes emberi kultúra előtt műveik értékét. Az a nemes szándék, amely a kisebbségi alkotók első és második találkozójában korábban a Polisz és most a Napút törekvéseiben tetten érhető, vagyis az alkotói seregszemle, a művészeti és kisebbségpolitikai fórum elegye a kisebbségek kivételes helyzetéből fakadóan rácáfol az általános szabályra, és bizonyítja a kölcsönös megismerés és együtt gondolkodás egyidejű létjogosultságát.