Fák szaladnak a kocsik mellett

    „Road Movie, már hogy az ő életük legyen egy országúti mozi, ahol az autóknak nincs tetejük, a szelek fújják az ő hajukat, az autórádió valami vad zenét sugároz a fülükbe, a fák szaladnak a kocsi mellett. Aztán lehet az is, mondta Kevab csillogó szemekkel, hogy úgy csinálunk, mint Sailor és Lula a Vadszívűben, kiszállunk az autóból és minden gátlás és szégyen nélkül táncra perdülünk az útszéli mezőkön” – olvashatjuk Cserna-Szabó András Fél négy című, a Magvető Kiadó gondozásában megjelent prózakötetének egyetlen nagyobb terjedelmű, kisregény méretűvé növekedett, Kevab, Liza és a mágikus meggymag című szövegfüzérében, amely „minden gátlás és szégyen nélkül” előadott, a hétköznapi logika szabályait rendre figyelmen kívül hagyó, szomorkásan abszurd mesevilágával is látványosan kiemelkedik a kötet többi kisprózája közül.
    Cserna-Szabó András hőseinek, Kevabnak és Lizának valóban olyanná válhat az élete, mint amilyennek Kevab megálmodja: éppen olyan mámoros és mesés könnyedséggel siklik át a sorsukon minden képtelen fordulat, mint amilyen szenvedélyesen gyors tempóban futnak, szaladnak egy-egy amerikai országúti mozi, road movie kocsik mellett mozgásba lendülő fái. A finom úrifiúnak nevelt Kevab és a magát anarcho-libertiánusnak és feministának valló Liza eleinte csupán a társadalmon kívül élik kábult félálomba süllyedő és érzéki kalandozásokba merülő hétköznapjaikat, s a vigasztalan, „porszínű” napok mélabús derengését látva sorra-rendre az ágyban fekvés, és a gondosan maguk mellé készített, vecsési káposztából, cigarettából, rumból és kétszersültből álló túlélési csomag további felélése mellett döntenek – de eljön a pillanat, amikor az egyik egymásnak elmesélt, közösen megvitatott és megsiratott meséből egy „mágikus meggymag” formájában megérkezik hozzájuk az a varázserő is, amellyel már a tér és az idő korlátait is bármikor legyőzhetik. S bár szívesen időznek az egymásnak előadott kurta-furcsa, bizonytalanul lebegő, értelmüket vesztett, de hangulatukban még mindig elragadó mesék világában, tudják, jól tudják, hogy sohasem szabad egyetlen történet fogságába esniük. Liza egyik szomorú meséje után – amely egy, a halál ellen harcba szálló, s szakállát esténként ceremoniális tisztességgel a kertben elásó öregemberről szól – is abban maradnak, hogy fárasztó és keserves folyton ugyanazok között az alakok között vesztegelni. „Mesében azért rossz lakni, mert az ember örökre össze van zárva azokkal, akik a mesében szerepelnek” – szögezi le Liza. „Ez a szerencsétlen ember a meséjében senkivel nem találkozik, csak akikkel a meseíró összecsukta: a szakállával, amit levágott, a borotvájával, amivel levágta a szakállát, az ásójával, amivel elásta a földbe a szakállát, meg a halállal. Aztán, amikor már nagyon fáj neki, hogy nem halhat meg, akkor ráborul az ásójára és sír.”
    Kevab és Liza a mágikus meggymag varázserejének köszönhetően egy idő után már tudomást sem vesznek arról, hogy a valóság és a képzelet között elvileg átjárhatatlan határok húzódnak. Minthogy tudják, hogy bármikor, tetszésük szerint legyőzhetik a tér és az idő korlátait, a valóságban is úgy viselkednek, mintha egy mesében időznének – s a hétköznapi világ dolgai iránt tanúsított fölényes könnyedségükkel még azt is el tudják érni, hogy maga a valóság is mesésen alakuljon, mi több: megfogyatkozzon körülöttük. Mikor – a road movie hőseit maguk elé idézve – céltalan száguldásba, majd az út szélére húzódva gátlástalan szeretkezésbe fognak, egyszerre csak motoros álrendőr igazoltatja őket, akiről viszont hamarosan kiderül, hogy a bírság beszedésénél sokkal jobban izgatná, ha levetkőzhetne, a betonra fekhetne, s Liza ütlegelni kezdené őt a gumibotjával. S mikor Kevab egyik szokásos, félálomban töltött reggeli kábulatába merülve nagybátyja telefonjára riad fel, aki azzal a bejelentéssel lepi meg, hogy sajtókapcsolatai révén arról értesülhetett: eljött a világvége napja, álomszerű bódulatából felocsúdva sem lát maga előtt más, ésszerűbb tennivalót, mint hogy felszálljon a 78-as trolira, s a világ utolsó napjától azzal búcsúzzon, hogy végeérhetetlen köröket tegyen meg kedvenc járművén zötykölődve.
    S amikor ezek közé az eleve valószerűtlen árnyalatokban játszó események közé betör a meggymag varázslata, akkor Kevab és Liza végre „minden gátlás nélkül” nekiszabadulhatnak a térnek és az időnek, s megrészegült gyönyörrel zilálhatják szét maguk körül a formális logika szabályai szerint működő világrendet: látogatást tehetnek Kevab többszörösen skizofrén tudatának legrejtettebb zugaiban, az anarchizmus atyját, Bakunyint bebörtönző Péter-Pál erődben, a tíz éve elborult elmével élő Nietzsche halottas ágyánál, s Kevab minden különösebb meglepetés nélkül tudomásul veheti, hogy Koppány vezérré változva léphet ki egy borozó ajtaján, vagy hogy Superman hátán repülhet a Margit híd felé.
    Cserna-Szabó András ezzel az alkotásával amolyan ötletregényt tárt elénk: ha jobban belegondolunk, akkor úgy találhatjuk, hogy végső soron az egész mű egyetlen bonmot szikrázó szellemességére épül fel. Ez a bonmot annak a Friedrich Nietzschének a segítségével juthat el az olvasóhoz, aki betegágyán fekve a Liza közvetítésével hozzá is eljutott mágikus meggymag varázserejének titkán kezd töprengeni, s mindeközben végső szentenciákat fogalmaz meg magának – ezeket a szentenciákat pedig a szöveget előadó mindentudó és egyszersmind jól nevelt narrátor azonnal meg is osztja velünk: „Frici végre is megkönnyebbült. Csak arról nem volt sejtése, hogy honnan került hozzá ez a meggymag. Ez a csodálatos képességekkel megáldott. De azért annyit tudott, hogy minden történetnek van egy magja: a rosszabbaknak valóság-, a jobbaknak meggymagja.”
    Az egyetlen alapötletre, egyetlen szövegszervező trükkre épülő regények elvben semmivel sem rosszabbak a bonyolult kompozicionális kódokat érvényesítő alkotásoknál: ezeknél is és amazoknál csupán az számít, hogy művészileg sikeres tud-e lenni az adott alapötlet vagy az adott kompozicionális kód. Cserna-Szabó gátlástalanul pimasz szövegét olvasva ez a kérdés gyorsan megválaszolhatóvá válik: az ötlet jó és eredeti, a kisregény pedig – köszöni, jól van, a maga részéről életrevalónak tartja magát, mi több, ezt a hitet másokba, az olvasókba is át tudja plántálni. Cserna-Szabó András szövegének életrevalósága valószínűleg ugyanazt a vágyat fejezi ki, mint amelyet a road movie-k világáról ábrándozó, s a David Lynch-hősöket maga elé idéző Kevab is megfogalmazott, amikor arról beszélt Lizának, hogy saját vágyaik parancsát követve „minden gátlás és szégyen nélkül” kellene táncra perdülniük az útszéli mezőkön. S ugyanazt a vágyat, amelyről a meggymag varázserejének látszólag céltalan felhasználását magyarázva beszél Liza a Lövölde téri lakásba behatoló, meggyfa képét magára öltő Mindenhatónak: „A meggymag ellövéseit is a Vágy okán tettük… Én igenis büszke vagyok arra a gyarmatosításra, amit magamon végeztem, mert a Vágy parancsára cselekedtem. A Vágy pedig csak a Tökéletesség felé vezetheti az embert.”
    Igen, ezt a kisregényt a gátlástalan vágy élteti. Az a Vágy, amelynek Kevab és Liza – s velük együtt a történetüket megíró író is engedelmeskedett. Az a minden gátlást levetkőző, folyamatos önmegvalósításra törekvő Vágy, amely – Liza szerint legalábbis – a Tökéletesség felé vezet. Ez az út Cserna-Szabó András számára akár még hosszú is lehet. A kisregény ugyanis egyelőre még nem tökéletességével, hanem csak gátlástalan vágyakat eláruló témaválasztásával és hangvételével szerezhet magának híveket: annak a mámoros életszeretetnek a kisugárzásával, amelynek ábrázolásával egyébként rendre adósak szoktak maradni az alternatív életformákat és a konvenciók ellen lázadó szubkultúrákat bemutató, s a mindent átható rosszkedv megjelenítését szinte elengedhetetlennek tartó poszt-posztmodern regények, amelyeknek a szerzői – Cserna-Szabó Andrással ellentétben – vélhetően még soha nem néztek szembe azzal a késztetéssel, hogy beüljenek egy autóba, amelyben valami vad zene szól, s padlógázt adva tépjék fel maguk alatt a betont, egészen addig gyorsulva a zene ritmusára, amíg szaladni nem kezdenek a fák az autó mellett.
    A porond közepén Kevab fekszik. A saját ágyában heverészik, s félálomszerű bódulatban káposztát majszol. Ez most nem a szokásos reggeli kábulata. Ezúttal a világvégét várja. Úgy tudja: éjféltől átveszi az uralmat a valami fölött a semmi. De már nem tudja nyitva tartani a szemét. Mire az óra tizenkettőt üt, elnyomja az álom.

Toót H. Zsolt