Mester Magdolna
Napfogyatkozás
ISZONYATSZAGÚ EZAZ ESTE.
Verejtékében látni a világot.
Szennyes kendő lobog kötélen. Savas eső hiába tépi ronggyá. Patkányok futnak át a kerten, szőrük borzolja szennysugár, bajszukon pihenne árnyék. Kerítésed nem adja meg magát – fogaik beletörnek, kibicsaklik az igyekezet.
A villanykörte megszakadt, vermedben meghaltak a szentjánosbogarak, cuppog a borzalom. Agyad vákuum, hajadban gondolatok tekeregnek.
Kinek is játszd meg magad? Üvöltésed rémíti a fákat, de még a visszhang sem válaszol. Gombodon megpattan a cérna, kezed remegése láthatatlan.
A levéltetvek lassan felfalják egymást. Kiszáradt bokor reszket eszelősen. Libabőrös pocsolyák rejtőznek, vihog a szél. Patkányok futnak át a kerten. Beleremeg sírod e dobogásba. Szennyes kendő lobog kötélen. Göröngyök hullanak koporsódra.
ISZONYATSZAGÚ EZ A REGGEL.
Hajnalnak tűnik a lámpafény.
Titokízű porkatonák lebegnek. Előtted nyitott esernyőről törekszik le az esőcseppnek álcázott üvegszilánk.
Mert felsebez minden odakint: tüskekarú emberek hívogatnak, szöges-kutyák csóválják farkukat feléd, kihegyezett karók merednek fák helyett és bicskák nőnek a virágoskertben.
A dobozban, ahol élsz, minden elérhető. Néhány lépés a sarok, a rács az ablakon, a kilincs nélküli ajtó.
Ma bevittek ketten. Nem akartad; üvöltöttél, karmoltad őket. Mégis. Kígyószemükből lövellt a méreg, nyelvükről kábító szavakat fröcskölt az erőszak. Az égből egyre potyogtak a kiélezett üvegforgácsok, bőrödet szétszabdalták, hiába tartottak ernyőt föléd.
Most lebegsz. Visszahoztak. Élsz. Lábadon egy halált hozó mérgespók kúszik – kintről maradhatott. Morogni kezdesz, egyre hangosabban, rekedt hörgéseidet félelemmel dobják vissza a falak.
Nyílik az ajtó, ellenség jön. Rohanni próbálsz, túl közeli minden; a sarok, a rács az ablakon, a kilincs nélküli ajtó. Bekerítenek – kezükben a mérgespók tűvé változik, bőrödön áthatol a megszokott folyadék. Lassan eltűnik a világ, szárnyas cipők repülnek az égen.
Éjszakává lesz a sötétség.