Körkérdést indítunk útnak a magyar költészet állapotáról: szeretnénk az Költészet és az Olvasó közötti párbeszédnek újabb átjárót nyitni, segítve az árnyalatok megfogalmazását, ösztökélve a megértés és elfogadás, a közeledés gesztusait. A válaszadásra felkért költőktől az alábbi három kérdésre (vagy csak valamelyikére) kértünk választ:

    1. Hogyan látom a mai költészet olvashatóságának határait „Én, a Költő”?
    2. Vajon milyen befogadói tapasztalatra épülhet-építhet a mai költészet?
    3. Kit és miért olvas, ajánl olvasásra?

Cselényi László

Alkotóházi alapszófejtés

    1. Sokáig töprengtem, egyáltalán válaszoljak-e a kérdésekre, mert: 1. Annyiszor elsiránkoztunk már hasonló kérdéseken, s milyen eredménnyel? 2. Jó negyven esztendős tapasztalataim azt sugallják, hogy az effajta kérdésekre egyáltalán nincs felelet. Amiről nem lehet beszélni, ugye…
    De ha már nekifogtam, lássuk a medvét!
    Nálam sokkal sikeresebb-elismertebb társaim (Tőzsér például) irigyelnek, mondván, hogy te mindig megtalálod a méltó kritikusaidat. Tény és való: Határ Győzőtől Lengyel Balázsig, Bata Imrétől Pomogáts Béláig, Nagy Páltól Papp Tiborig, Tőzsér Árpádtól Petőcz Andrásig, Zalán Tibortól Esterházy Péterig tucatnyi kiemelkedő (s nem vállveregető) írás jelent meg köteteimről. S az eredmény? Aligha kell kihangsúlyoznom, hogy áll a szénám. Ki az a Cselényi? (Legfeljebb a tévéssel azonosítanak, aki nem tartotta máig szükségesnek megkülönböztető jellel kihangsúlyozni, hogy ő a később jött.) De hát ez csak a felszín. A baj az, hogy ezek szerint mások aligha olvasták írásaimat azokon kívül, akik írtak is róluk. Pontosabban: akik hajlandók voltak (vagy kénytelenek voltak) azokat elolvasni. Mert ugyan ki hajlandó több ezer soros, ráadásul érthetetlen-értelmetlen dolgokat manapság végigolvasni? Magam hosszútávfutó olvasó vagyok, egy Homéroszt, egy Dantét, egy Proustot végigolvasok, de X. Y.-t? Hát így vagyunk.
    Hogy hol látom a mai költészet olvashatóságának határait „Én, a Költő”? Hajózni kell!

    2. Ezt a kérdést végleg nem értem, de megpróbálok rá válaszolni, folytatva az előbbi gondolatmenetet. Való igaz, hogy a modern költészet nem sok embernek kell, Párizsban is csak néhány száz példányban jelennek meg a verses kötetek. De ha egy könyv angolul vagy franciául van írva, ha csak minden ezredik francia vagy angol olvas verset, akkor ez így is hány példány? S mennyi, ha magyarul van írva? Vagy nota bene cseh/szlovákiai magyarul? Egy? Kettő? Tíz? Húsz? Húsznál semmivel sem több. Körülbelül ennyien voltak a jubileumom alkalmából rendezett konferencián is. Mindenki kapott egy-egy példányt legújabb, Aleatória című kötetemből. Márciusban. Máig nem kaptam egyetlen visszajelzést, még csak magánlevél formájában sem. Hát milyen befogadói tapasztalatra épülhet-építhet a mai költészet?

    3. Erre a kérdésre válaszolok a legszívesebben. Az Aleatóriával egyszerre jelent meg A nélkülözhetetlen 100 könyv című, Hamvas Béla-ihlette ismeretterjesztő munkám. Ezt a 100 könyvet mindenesetre mindenkinek ajánlom. S a száz közül különösképpen néhányat azok közül, melyeket most olvasok (leginkább újra).
    Alkotóházban vagyok épp, ilyenkorra szoktam hagyni a legnehezebb olvasmányokat, mert itt nem zavar senki sem az írásban, sem az olvasásban. Elhoztam hát magammal A tulajdonságok nélküli ember harmadik kötetét, mert én már végigolvastam Dantét is, az Ulyssest is, Az eltűnt idő nyomában-t, sőt még a Prae-t is, de Musilnak még nem értem a végére.
    Elhoztam magammal Ezra Pound verseit. Ezeket már többször is elolvastam magyarul, csehül, szlovákul, még franciául is, s még mindig úgy érzem, nem tudtam a magamévá tenni Ezra Poundot.
    Ám ahogy egy férfiú nem nyugszik, amíg magáévá nem tesz egy nőt, így vagyunk valahogy a költészettel is, különösképpen a Pound-féle költészettel.
    Hát még Heidegger filozófiájával! A kisebb tanulmányaival csak megbirkóztam, de a Lét és idővel? Amikor nyolcvankilencben megjelent magyarul, végigolvastam-jegyzeteltem kötelező penzumként, s ma látom, hogy mit értettem meg belőle. Pedig azóta már többször is elhoztam ide, a budmerici alkotóházba újraolvasásra, s bevallom őszintén, soha többé nem jutottam túl a negyedénél-harmadánál. Néha azt érzem, egy kukkot sem értek belőle, s ha németül olvasnám, jobban megérteném. Mert tessék elképzelni, hogy a magyarítók s az előszót író szakértő még az alapszóban, a Dasein-ben sem tudtak megegyezni (az egyik ittlét-nek, a fordítók jelenvalólét-nek – brrr! – minősítették).
    Rájöttem azonban a trükkre. Ha folyamatosan olvasom a Lét és időt, nem értem. Ha csak az általam kijegyzetelt részleteket olvasom, inkább érteni (vagy inkább csak pedzeni) vélem. (Ez egyébként így van Heideggernél „könnyebb” filozófusok esetében is. Hegelt képtelen vagyok újraolvasni, ám nagy élvezettel forgatom az aláhúzott részleteket.) El is határoztam hát, hogy megtanítom Heideggert magyarul, vagyis az általam megemésztett részeket vendégszövegekként beépítem a saját szövegeimbe.
    Hát ezeket olvasom mostanában, s ezeket ajánlanám másoknak is. S kiket még? Claude Simon Történetét, Gombrowiczot, Michaux-t, René Chart s mind a nélkülözhetetlen százat és a többit.