Körkérdést indítunk útnak a magyar költészet állapotáról: szeretnénk az Költészet és az Olvasó közötti párbeszédnek újabb átjárót nyitni, segítve az árnyalatok megfogalmazását, ösztökélve a megértés és elfogadás, a közeledés gesztusait. A válaszadásra felkért költőktől az alábbi három kérdésre (vagy csak valamelyikére) kértünk választ:

    1. Hogyan látom a mai költészet olvashatóságának határait „Én, a Költő”?
    2. Vajon milyen befogadói tapasztalatra épülhet-építhet a mai költészet?
    3. Kit és miért olvas, ajánl olvasásra?

Veress Miklós

Nem kártyavár

    1. Volt egy idő, amikor mindent kisbetűvel írtam a verseimben, mert tizennégy évesen (csoda 1954–55-ben, vagy 56–57-ben) központozás, olykor folyamatosan és verzál nélkül írt – francia, angol – költemények kerültek kezembe. Próbálgattam a variációs lehetőségeket (miközben a meghatározó költőm Ady volt, bár Kosztolányi már odavetítette mellé árnyékát). A kérdésben a két nagybetűt mindenképpen túlzásnak tartom: vagy Én, a költő, vagy: én, a Költő! Nyelvészetileg mindkét mondatrész azonosításon alapul, de ebben a században sosem volt lényegtelen, hogy ki kiről mit állít?! Ha úgy tetszik, Kassák egója nagyobb Létet követelt saját lírájában, mint Ady Élete, holott nincs az az olvasó, aki ne fordítva hinné. Abban azonban mindketten egyetértenének, hogy van lírai munkamegosztás: az Én akkor nyeri el létfontosságát, amikor a Költő, ám ez utóbbi sosem lehetne önmaga az Én diktatúrája nélkül.
    Az alapkérdés után ki kell térni a hozzám intézett feladvány többi szavára is. Például: mi az, hogy mai? Mi az, hogy költészet! Mi az, hogy határ?
    Ha csak az általam aposztrofált néhány poéta véleményét nézem, akkor: a költészet határtalan. Ady éppúgy bevette saját versei közé szapphói „műfordítását”, mint Baudelaire-t, Verlaine-t, akit ugyanúgy mainak érzett, mint Kosztolányi a Modern költőkben olyanokat, akik nem az aznapi Pesti Hírlap kulturális gyöngyszemei voltak. Nos, uramistenem, a költők – csak így kisbetűvel – általában átmászkerálnak a századokon és ezredeken, mert már a sci-fi-k megjelenése előtt is időutazók voltak. Tessék csak nézni a prófétákat, vagy azt a betlehemi gyerekzsenit, akitől még Blake is tanult valamivel később! Amikor azt a szót, hogy „mai”, kiejtjük, már rég halottak lehetünk a múltban, ha véletlen a versskandálások közepette egy autó elé csusszanunk az ezredvégi újév alkalmából. Ha krisztusi mondatokat olvasunk, akkor pedig arról is meggyőződhetünk, hogy az a maiság, amely kétezer évvel ezelőtti, lepereg a gondolatokról, mint az emberi vakolat a Mindenség faláról.
    Így az olvashatóság szó is elveszti jelentőségét, hiszen – tagadhatatlan – a költészet létezett betűk nélkül is, hogy a trivialitásokig menjünk vissza. Az úgynevezett mindenkori „mai költészet” pedig csak úgy ragadható meg – egzisztencialista műszóval is élvén –, hogy tárgyiasítjuk, olyan téveszmék által, mint például az olvashatóság, a mondandója stb. Ez – körülbelül – olyasmi, mint amikor a kottát az előadható zenével azonosítjuk, még az improvizatív lehetőségeket is figyelmen kívül hagyván.
    A leírtság és olvashatóság sosem volt azonos a kérdés alanyával, állítmányával, sőt tárgyával sem. Ha az „írja” szót használjuk, akkor is nehézségekbe ütközünk. De az csupán látszat, hogy a modernizáció korszakában megszűnt a klasszikus „alkotó-mű-műélvező”, avagy „-olvasó” hármasegység. Legföljebb – időnként – arról lehet szó, hogy oda s vissza másfajta értelmezése alakul ki az „Én”-eknek. Így az Éneknek is.
    A kérdésre – végül is netán – válaszolva: mindegy, hogy állatbelekből olvassák ki a jóslatot, vagy falra írva látják; mindegy, hogy az állatbeleket papirusztekercsek vagy magnetofonszalagok, videomismások helyettesítik, mindegy, hogy mely kultúrminiszter hóbortja működik a természetes olvasástanítás helyett – magyarán: az a valami, ami költészetként működik, mert a mindnyájunkban meglevő Én közkincse, mert kép és gondolat, nos: a modernizált (néha tudatosan is vírusfertőzött) analfabétizmus sem szabhat határt az igazi költészet olvashatóságának. A Tízparancsolatban sem szerepel az, hogy: „ne olvass!”, hiszen kevesebb volt az olvasó, mint az, akihez így kellett szólni: ne ölj! Ha az emberiség mai milliárdjait nézzük, akkor be kell látnunk, hogy ez az átlag azóta is keveset változott. Csak az ölés és olvasás minősége.
    A költészetnek egyetlen mentsvára a nincstelensége. Pontosabban: a nincsessége. Akkor nincs, amikor van. Amikor van – akkor nincs. Úgynevezett olvashatósága – a megölése is lehetne (habár nem biztos, hogy az olvasó a potenciális gyilkos), úgynevezett halhatatlansága mindenkori olvasóinak mulandóságában rejlik. Ergo: az emberiség (mint Ego) a költészetben találta föl (no: zenében, festészetben, egyáltalán: művészetben) határtalanságának lehetőségeit a legjobban, ha olykor nem is éppen erről akar tudomást venni, mert fönnmaradásával van elfoglalva. Ebben hasonlít legjobban Istenéhez, akinek lététől tudatosítja matériáját.

    2. Érvelésemből kitűnik, hogy nem szívesen beszélek mai költészetről.
    Voltak korszakai életemnek (talán ez is magyarázat), amikor még az a fajta társadalmi fölbuzdulás helyettesítette a (levertségében minden későbbi híreszteléssel ellentétben mégsem véghezvitt) forradalmat, hogy pró és kontra: a költészet pótolhatja az össznépi gyónást, mely után bárki tiszta lélekkel áldozhat vagy magához veheti a kenyeret és bort. Ki-ki vallása és vallomása szerint. (El is hitették Nagyjaink velünk, kis kiválasztottakkal.) A mindennapi bűnök is elsikkadhattak volna, ha nincs bevallásukra kényelmes lehetőség. Akkori: mai. A költők tehát áttételesen fogalmaztak, mintha arra alapoznának, hogy olvasóik – viszonylagos – műveltsége megközelíti a török idők reformátor híveinek bibliai olvasottságát, holott – tudhatták volna – még az érettségihez sem volt feltétlenül szükséges a lapalji jegyzetek böngészése, sőt, nem jelentett aranydiplomához való diadalmenetet, ha valaki ismerte a zsoltárokat vagy a katolikus énekeket.
    Az akkori – a leendő – olvasók teljes összezavarodottságához hozzájárult még, hogy amikor már lázadó ifjúságot alakíthattak, egyszerre hatott rájuk a nyugati – természetesen másfajta irányosultságú, de egyhangzású – „beat” fölszabadító ereje és a magyar beatnemzedék (megannyi művelt, jó- és közakaratú szövegíróval és legnemesebb szándékaiban azonosult zenésszel) egyszerre közéleti, de egyben (lásd táncházak) a magyar ősi népiséget fölidéző muzsikája. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a legújabb költészetünk legújabb olvasói reneszánszának éppen az 1956 utáni időkben jött el az ideje, akkor joggal vélhetjük, hogy az olvasó (hiszen akkor még nem volt annyi tévé, video stb.) szülők, a más megmozdulás helyett éppen író-olvasó találkozókra kimozduló, belül lázongó apák-anyák nemzedékével szemben milyen generáció lett volna befogadója a nyolcvanas-kilencvenes évek lírájának, melynek legjobbjai éppúgy lekésték idejüket, mint elődeik.
    Hozzáteszem: ahogy magyar költőn nem csupán azokat értjük, akik talpalatnyilag is a maradék hazában éltek, hanem a négy égtáj minden idetartozóját, akkor potenciális olvasón ugyanúgy kell értenünk a kolozsvári diákot, mint a ruszin falubéli tanítót, a vajdasági péket és szlovákiai hentest. Vagy fordítva! Mindenesetre: a kanadai új bevándorlót ugyanúgy, akárki és akármilyen műveltségű, mint Finnországban ténykedő focistánkat, s nem lehet különbség egy izraeli vagy egy argentin olvasó között, hiszen ott is írtak, írnak, tehát olvastak és írtak magyarul. Jól, rosszul, közepesen? Ezek csak osztályzatok. Maradandóan? Jól, rosszul, közepesen, maradandóan, de csak addig, míg van magyar szó. Mindegy: akár betűszó is, belékeverve az újabb anyanyelvbe? Hányféle befogadó, hányféle országban, és hányféle tapasztalat?!
    Az volna a legegyszerűbb, ha eltekintünk attól, hogy magyar? Ha pedig ezt tételezzük, akkor minden eddigi érvelésünket visszavonhatjuk: mintha a svéd, angol, orosz, szamojéd, albán, bantu, indonéz, portugál, grönlandi és madagaszkári költészet ugyanazt az előzményt és jelenlegi helyzetet feltételezné az alkotó és mű és olvasó szempontjából egy máris egységes és egynyelvű, látásmódú világlíra befogadására, ahol – mondjuk: Nobel-díj szempontjából – voltaképpen csak az az egy mondat számít, ami egy költői Én kifejezője?! Csukcsul, indiánul, románul, azeriül stb.? Eltekintve attól is, hogy kik és hogyan fordítják le – nem a költőt: csak: a népét, a múltját, jelenét szőröstül-bőröstül, de nem a múlandó világdivatnak, hanem az eredetileg megfelelően – a valamelyik világnyelvre? Van okom hinni az olvasóban, de jogom is arra gondolni, hogy vajon Shelley korában Petőfi figyelembe vette volna-e az angol költészetbarátot, vagy csak annyira, mint Byron a magyart?!
    Válaszom tehát: a költészet nem kártyavár, hogy valamire is épüljön, mert nem az összeomlás célja vezényli, hanem az építésé.

    3. Elsősorban azokat, akiket állandóan olvasok, másodsorban azokat, akikre nem futja időmből. Elsősorban tehát: Janus Pannoniustól kezdve Weöres Sándorig a világirodalomnyi magyar lírát, benne a legnagyobbakon kívül csak legszeretettebbjeimet: Berzsenyit, Vörösmartyt, Vajda Jánost, Kosztolányit… Akiknek még asztalához odaülhettem: Nagy Lászlót, Kormos Istvánt, Vas Istvánt, Páskándi Gézát… Szerencsémnek mondhatom, hogy barátságban vagyok olyan jelentős költőkkel, mint Ágh István, Bella István, Kiss Anna, Utassy József, Szepesi Attila… aztán itt az egyik végről Lászlóffy Aladár meg Farkas Árpád, a másikról Tőzsér Árpád… Azok közül, akik a Mozgó Világ szerkesztői szobáiban megfordultak, se szeri, se száma a tehetségeknek a 70-es évekből: Nagy Gáspártól Zalán Tiborig, Pinczési Judittól Tóth Erzsébetig. És ha még írok néhány sort, akkor az a vád érhet, hogy miként hagyhattam ki az én arcképcsarnokomból a többi néhány tucatot. Vagy: hol gyertyapörgézik Bella Ahmadulina, karanténozik a zemuni Rasa Livada, merre világbolyong Szlava Kuprijánov… – egy százaléknyija kortársaimnak, akiket fordítottam? Egyáltalában: hol vannak, akikből vagyok? Villon és Rimbaud, Baudelaire és Lermontov, Apollinaire és Whittman, Jeszenyin és Poe…?
    Már ebből is mennyi sértődés származhatna, he nem azt ajánlanám: annak, aki olvas, legyen néhány tucatnyi verse, amit szeret. Lehet az Pilinszkytől vagy éppen Zelk Zoltántól, Lorcától vagy Lamartine-től. Etapolják és stíluskorszakolják ám az irodalmat a kritikusok: a költészet az emberi lélek legelemibb része, ezért oszthatatlan, és ezért foglalja magába mindazt, amit magunkba kívánunk foglalni. Nem csupán a csillag, vagy tükörképe az éji folyóban, mint József Attila is látta, hiszen az sem csak az égi-földi ikermás, sokkalta inkább a léleknek az a rezonanciája, mely láthatóvá és hallhatóvá próbálja tenni létünk és nemlétünk titkait. Legegyszerűbb, hogyha nem erőszakoljuk rá a költészetre olvasótudásunkat, hanem hagyjuk, hogy a költészet olvasson bennünk.