Valachi Anna

Világhiány, sorscsere, játék, alkotás

A József-testvérek szenvedély motiválta életstratégiái

„Különálló életünk volt, mint három bolygónak,
amelyek összefüggenek, de más pályán keringenek.”
                                                                          (József Etelka)

„Az ember kedélye: sorsa.”
                                                                          (Hérodotosz)

    Modellértékű lehet számunkra József Jolán (1899–1950), Etelka (1903) és Attila (1905–1937) egymástól merőben különböző, de egy tőről fakadó életstratégiája. A három testvér egyéni életútja azt példázza, milyen magatartásformákkal kompenzálható egy közösen megélt gyermekkori trauma – esetükben az isteni gondviselőt szimbolizáló apa hirtelen és végleges eltűnése, melyet – a költő szóhasználatával – a testvérek „világhiányként” érzékeltek, majd a közös árvaság, a Mama halálával rájuk szakadt, kozmikus szeretethiány, az egzisztenciális kiszolgáltatottság tartós lelki szorongást kiváltó alapélménye.
    A közös sorsban osztozó Jolán, Etus és Attila – noha családi státusuk, lelki alkatuk és személyiségük különbözősége szerint másféleképpen kúrálták érzelmi hiánybetegségüket – nem adták meg magukat a passzivitásra kárhoztató szenvedésnek, hanem föllázadtak sorsuk ellen. Követhető magatartásminta híján azonban felnőttként is gyermek módjára, vágyaiktól és fantáziájuktól sarkallva keresték az életüket jobbra fordító cselekvéslehetőségeket és a kedélyt javító örömforrásokat. A szerelem és a játék rabjaiként, szenvedélyes aktivitással igyekeztek megváltoztatni sorsukat és kiteljesíteni önmagukat.

Szerepjáték egy életen át

    Jolán kilenc-, Etus öt-, Attila hároméves volt, amikor a színes egyéniségű, ezermester József Áron, akiért nagylánya különösen rajongott, elhagyta a családját. Eddig tartott Jocó gyermekkora. A férfiideáljában csalódott lánykának ezentúl – a tanulás mellett – a kenyérkeresővé lett, beteges Mama helyetteseként, a két kicsi pesztrájaként is helyt kellett állnia. A kötelességtudó, igyekvő, ám frusztrált teremtés a túl korán ránehezült családi felelősség miatt nem élhette ki természetes játékigényét, ezért kerülő úton, pótcselekvések formájában igyekezett kárpótolni magát az elmulasztott örömökért. Apja kalandorvére és emléke is dolgozott benne, amikor maszkok mögé bújva, szerepjátszó hajlamát követve, hatásosan és közmegelégedésre törekedve igyekezett elkerülni a valóság kellemetlenségeit.
    Már apró gyermekként művészi álmokat dédelgethetett magában, hiszen József Áron annak idején a kocsmai közönség mulattatására táncolni tanította, s balerinát vagy cirkuszi műlovarnőt akart belőle nevelni. Nem csoda, ha a Világ mozi cukroslányaként újra hatalmába kerítette a sorscsere illúziójával kecsegtető színlelés varázsa.
    Önérvényesítő életstratégiáját az örökös szerepjátszás modus vivendijére alapozta: élete ötvenegy esztendeje során négyszer volt férjnél, s a társadalmi ranglétrán fölfelé vezető házasságaiban mindig készségesen föláldozta – pontosabban átmenetileg háttérbe szorította – saját identitását, férjei igényeihez idomulva.
    A legszemléletesebb példa erre a dr. Makai Ödönnel álnéven kötött második házassága, hiszen a Lovag utcai ügyvédfeleségnek, „Lucie-nek” – férje kívánságára – nemcsak a múltját, hanem a családját is meg kellett tagadnia a világ előtt. Pedig titkos gyermekkori vágyai teljesültek, amikor szépségét és kacérságát rafináltan latba vetve kiharcolta magának a rangos életszerepet: született terézvárosi úriasszonynak maszkírozhatta magát, s nap mint nap az előkelő világban forgolódhatott. De nem élvezhette felhőtlenül társadalmi „fölemelkedését”, hiszen hazug élethelyzetbe kényszerített testvérei sorsáért is felelősséget érzett.
    Hovatovább úgy tűnt: a valóságban nem is olyan fenékig tejfel a vágyott polgári életmód – hiszen férje anyagi helyzetéről is kiderült, hogy ingatag –, ugyanakkor nem volt más választása, mint továbbra is vállalni a nagy nehezen kiharcolt, ám mind egyhangúbb és kilátástalanabb, álságos életformát. Megpróbált ugyan a „saját lábára állni” – Győrben színésznőként próbált boldogulni, de nem volt sikere –, de hiába lázadozott, képtelen volt kilépni hazugságra épülő házasságából, s a maga erejéből új életet kezdeni. A testvéreiért érzett felelősség mindig visszatartotta a végső szakítástól.
    Egyszerre próbált a „macska” kint és bent egeret fogni. A paradox viselkedésre késztető, egyszerre önérvényesítő és önmegtagadó feleség- és mostohaanya-szerep súlyos belső konfliktusokat idézett elő benne. Nem csoda, ha lelki teherbírása és idegrendszere rövid időn belül labilissá zilálódott – lelki feszültségei levezetésére pedig „mímelt mámorokba” menekült. Gátlástalanul kárpótolta magát a korábbi családi nélkülözésekért. Kártyázott, flörtölt, az önfeladás édes felelőtlenségét kínáló szerelmi kalandokba vetette magát. Kiélvezte a jólétet, mohón hajszolta a pénzzel megvásárolható élvezeteket. Érzelmi függőséggel párosult játékszenvedélye hovatovább beteges méreteket – pontosabban mértéktelenséget – öltött. Az eredendően kötelességtudó, céltudatos, erős akaratú, kislány kora óta kettős belső életet élő fiatal nő a húszas évek közepére szeszélyes, hisztériára hajlamos, kiegyensúlyozatlan dámává – reménytelenül beteg emberré vált.
    Az ösztönszublimáló kreativitás gyógyító hatását ekkoriban még csak alkalmi levélíróként tapasztalta meg. A fogékony, tehetséges, de inkább csak a praktikusan hasznosítható ismeretek iránt érdeklődő fiatalasszony lehetőleg igyekezett megkímélni magát a komoly tanulás és az önmegismerés erőfeszítéseitől.
    Amikor Franciaországban tanuló öccse arra kérte, idézze föl aprólékosan egy 13-14 éves korában átélt hét történéseit, a külföldi fürdőhelyeket és idegklinikákat megjárt nővér válaszlevelében elhárította a feladatot: „Most pillanatnyilag nagyon butának tűnik fel előttem az a kívánságod, arról a megírandó iskolás hetemről ezer évvel ezelőtt. Nincsenek emlékeim visszafelé, ami mögöttem van, az olyan mint a lelegelt fű, de én nem tartozom a kérődzők fajtájához. (…) Én most vagyok gyerek, játékos kedvű és gondtalan, akkor egy stréber öregasszony voltam, abban a világháborúban, amit azok a békeévek a mi számunkra jelentettek. Csúnya dolgokat éltem át, minek sápadt és vértelen kísérteteket idézni a múltból, mint egy elátkozott varázslónő. Most meg nem csinálok semmit, csak várok, mit, azt nem tudom, tele vagyok vágyakozással valami nagyszerű szenzációk után, mit tudom én, mi legyen az, de ezt az egyhangú, buta, jó létezést nem tudom hinni mindvégig ilyen butának és egyhangúnak. Valakinek kézen kellene fognia és elvezetni egy új országútra ebből a zsákutcából, ahol az ebédgondtól a bridgepartiig és vissza semmi fantázia és semmi lehetőség. (…) Hagyjuk ezeket a tegnapi és mai dolgokat, én a holnaptól sejtek, várok valamit, ó, nagyon jó volna valahol ellesni a boldogulás, a boldogság titkát, de olyan buta az emberi fantázia, nem tud semmit kitalálni, csak verejtékezik.” (73)
    Pszichológiai látlelettel fölérő vallomása azt is megmagyarázza, miért vált harmadik házasságában – dr. Bányai Lászlóné, alias Lala „szerepében” – végképp ösztönei rabjává. 1930-ra ugyanis már elszakadt testvéreitől: Attila, Szántó Judit élettársaként, mindinkább elfordult tőle; Etelka pedig Makai Ödön felesége és 1935-re háromgyermekes anya lett. Jolánnak nem maradt senkije, aki rászorult volna, hiszen legelső házasságában született gyermeke halála után meddővé vált, s érzelemtöbblete, követelődző írói tehetsége sem talált alkalmas megnyilatkozási formát – egészen 1937-ig, az ihlető erejű traumáig: öccse haláláig… Tele volt fölösleges, ki nem élt energiával, melyet nem tudott hasznos irányba terelni. Jobb híján nála hét évvel fiatalabb férjét babusgatta a konfliktusmentes időszakokban, amikor pedig elhidegültek – ami gyakran megtörtént –, féktelen, önemésztő szenvedéllyel hajszolta a legalább rövid távú kielégülést ígérő élvezeteket.
    Dr. Gartner Pál, a szenvedélybetegségek mélylélektani okait kutató idegorvos szerint „egyes neurotikus egyének, meg nem fontolt és automatikus öngyógyító kísérlet vonalán, szorongásaik, hipochondriáik, depresszióik és sok más neurotikus panaszuk, egy közérzeti mínusz, a boldogtalanság passzív életmérlege elől, a szenvedésektől menekülnek a nekik örömöket biztosító életlehetőségekhez. Akinek a lelki szerkezete egészséges, harmonikus, aki a kínkerülés-örömkeresés törvényének egészséges ritmusában megtalálja az ösztönök szakaszos kiélését, nem is adhatja át magát igazi szenvedélyességgel a játéknak. Nincs kétségünk az iránt, hogy ha valaki teljes értékű orgazmusfok elérésére képes, szívesebben találkozik partnerével, mintsem hajnalig izguljon a Jokerért.” (19)
    Jolán szerelemközpontú életvitelébe azonban a „Joker” is belefért, miután – értelmes elfoglaltság híján, kiszolgáltatva libidójának – nem szakaszosan, hanem állandó jelleggel, telhetetlenül vágyott az érzelmi-érzéki örömökre. Férjétől az örökös összeveszések és kibékülések forgatókönyvét követve tizenkét éven át, még hivatalos válásuk után sem tudott szexuálisan elszakadni. Bányai azonban képtelen volt elviselni – no meg finanszírozni – unatkozó, felelőtlen felesége „öngyógyító” akcióit: szerencsekísértő kártyaszenvedélyét, adóssághalmozó kicsapongásait.

„Világokat igazgatok: üveggolyókkal játszom”

    Érdekes elmélete volt József Attilának az önvesztő szenvedélyek rabjairól, akik közé – mint mániákus kávéházi sakkozó és megrögzött kártyás, sőt mint lehetséges „bolond” és visszaeső öngyilkos – talán önmagát is odasorolta.
    „Az ember örök menekülőben van. Az élet, a valóság elől. Sokszor önmaga elől is. Aki a kártyába menekül, annak kártyázni kell. Ha nem kártyázik, akkor mást csinál: lóversenyezik, iszik vagy kokainista lesz. Szóval narkotizálja magát valamivel. Pontosan ebbe a fajtába, csak annak egy más kategóriájába tartoznak azok, akik a spiritizmusba, a vallásba s más efféle magasztos, elvont dolgokba ássák el magukat. Valamennyien egyneműek ezek azokkal, akik az őrületbe vagy a halálba menekülnek. Tehát a bolondokkal és az öngyilkosokkal. A bolond, az még vár valamit a maga által megalkotott képzelet, vagyis képzelt-világtól. Az öngyilkos viszont már semmit sem remél.” (123) – idézte memoárjában a költő vélekedését sógora, Bányai László. József Attila a harmincas évek elején állítólag így magyarázta meg a neje kártyaadósságai miatt kétségbeesett férjnek Jolán devianciájának mélyebb okait.
    A mások által eltartott, kevéske jövedelmét rendszeresen kockára tevő költő könnyelműségét is rossz szemmel nézte sógora. Négyszemközt József Attilával című könyvében a fivér kedvteléseiről és játékszokásairól is beszámolt.
    „Persze megint a Japán kávéházban találtam rá Attilára, úgy ebédidő táján. Ugyanabban a páholyban ült, mint előzőleg. Valami kétes külsejű, ellenszenves alakkal kaszinózott.
    –    Beszélni akarok veled, – mondottam neki kissé komoran a megfelelő köszöntések után s miután láttam, hogy ez a játék már nem fillérekben megy, mint a Nagy Lajossal vívott sakkháború.
    –    Rögtön, – felelte ő nem kevésbé komoran. És ügyet sem vetve rám, tovább játszott. Még vagy két órán át. (…) Két órán át minden erőmet megfeszítve figyeltem az előttem lefolyt játékot. Láttam, mily megfontoltan teszi-veszi a lapokat Attila. Milyen elmélyüléssel mered az utolsónak kiterített lapok fölé. ’Várjál’, – mondotta többször is a társa sürgetésére. Éreztem, mint küzd, viaskodik érte, hogy a szerencsét maga felé fordítsa. De azt is éreztem, mily reménytelen ez a harc: hiszen itt nem az ész, a gondosság a döntő, hanem a befolyásolhatatlan, ostoba lapjárás, a szerencse. Hiába meggondolt valaki a játékban, ha meggondolatlan a játék elkezdésében.” (77-78)
    Ha magánemberként gyakran mindenét a véletlen szerencsére bízta is József Attila, költőként mindenek fölé helyezte a tudatosságot. Észre kellett vennie, hogy nemcsak úgynevezett káros szenvedélyeit, hanem hasznos, értelmes célt követő költői törekvéseit is egyazon ösztön irányítja. Mint Freudon iskolázott, a pszichoanalízis elméletét jól ismerő és a terápiás gyakorlatot is megtapasztalt beavatott tudhatta, hogy a költői ihletet eredendően ugyanaz a valóság kínjai elől menekülő, örömkereső-vágybeteljesítő törekvés táplálja, mint a hétköznapi élet sivárabb és mulandóbb élményeit hajszoló boldogtalanok pótcselekvéseit.
    „Nem kellene a költői tevékenység első nyomait már a gyermekben keresni? – teszi föl a kérdést Sigmund Freud A költő és a fantáziaműködés című tanulmányában. – A gyermek legkedvesebb és legelmélyültebb foglalatossága a játék. Talán azt mondhatjuk: minden játszó gyermek úgy viselkedik, mint egy költő, amikor saját világot teremt magának, helyesebben, világának dolgait új, neki tetsző rendbe sorolja. Helytelen volna azt hinni, hogy ezt a világot nem veszi komolyan; ellenkezőleg, játékát nagyon is komolyan veszi, nagy mennyiségű érzelmet fordít rá. A játék ellentéte nem a komolyság, hanem – a valóság. A gyermek, minden érzelmi töltés ellenére, játékvilágát nagyon jól megkülönbözteti a valóságtól, és képzelt tárgyaival és viszonyaival szívesen támaszkodik a valóságos világ fogható és látható dolgaira. Egyedül ez különbözteti meg a gyermek „játékát” a fantáziálástól. A költő ugyanazt teszi, mint a játszó gyermek; fantáziavilágot teremt, amit nagyon komolyan vesz, azaz igen nagy affektusmennyiséggel ruház fel, miközben élesen elkülöníti a valóságtól.” (193-194)
    A költő egész életművében plasztikusan megmutatkozik az ihlet és a játék szoros kapcsolata. A Kozmosz éneke című szonettkoszorúban például a magát omnipotensnek képzelő, magában isteni teremtőerőt érző, játszó gyermek tevékenységével jellemzi költői működését: „Külön világot alkotok magam, / mert mint baktériumnak csepp is tenger, / idegen, messzi bolygó minden ember, / kinek csak vágya, álma, gondja van”.
    Egy kései töredékében is visszatér a fiatalkori gesztus és életérzés: „Világokat igazgatok: / üveggolyókkal játszom. / Nem szeretnek a gazdagok: / árva gyermeknek látszom”.
    A költői játék legfontosabb funkciója a valóságban lehetetlen totális sorscsere képzeletbeli végrehajtása. A legelső ismert József Attila-vers, a kilencéves korából fennmaradt Kedves Jocó! „című”, De szeretnék gazdag lenni kezdetű, kétstrófás verses levél éppúgy erről tanúskodik, mint a később szép szóval bűvölő-bájoló-igéző költemények sokasága, szinte az egész lírai életmű. A Fiatal életek indulójának hitvallása a valóságos társadalmi helyzet elleni lázadás – vagy ha úgy tetszik: menekülés – himnusza. „De felnőttünk már valahára, / kik nem tudjuk, mi az, vígan élni, / és mostan vashittel, jó bátorsággal / sorsunk akarjuk fölcserélni.”
    Talán fölösleges végigpásztázni a két évtized során keletkezett lírai életművet, hogy a költő minden korszakában tetten érjük a játék- és világalakítási vágy motiválta alkotásokat. A Szép Szót szerkesztő József Attila 1936-ban fogalmazott híres Szerkesztői üzenete a bizonyíték rá, hogy élete végéig tisztában volt a „testet öltött érv” ősi, mágikus, játékvágy ihlette eredetével. „Nem értem, hogy miért volna alacsonyrendű a játék, a gyermekek öröme – írja egy értetlen olvasónak címezve szavait. – Én boldog pillanataimban gyermeknek érzem magamat és akkor derűs a szívem, ha munkámban játékot fedezek föl. Félek a játszani nem tudó emberektől és mindig azon leszek, hogy az emberek játékos kedve el ne lankadjon, hogy azok a szűkös életfeltételek, melyek a játék kedvét és lehetőségét szegik, megszűnjenek.”

A boldogságos dédmama

    Etus, a családi hányattatások során viszonylag védett pozícióban, középső gyerekként nevelkedett nővér sem volt mentes a művészi hajlamoktól és a játékszenvedélytől. Ő azonban féken tudta tartani, s a józan ész diktálta mederbe terelte ösztöneit. Talán hevesebb vérmérsékletű testvéreinek lelki sérülékenysége és kezdeményező, ám kudarchalmozó életvitele is óvatosságra intette. Ösztönösen inkább „elvegyülni” akart, mint „kiválni”, mert idegen volt tőle a narcizmus és az önérvényesítés vágya.
    Kislánykora óta csöndben, szinte észrevétlenül létezett a családban – a Mama mellett éppúgy, mint később, a Lovag utcai polgári otthonban –, hiszen kedvére kiélhette játékigényét. Tőle nem vették el a gyermekkorát, mint Jolántól. Sőt, nővére és gyámapja háztartási mindeneseként, mint egy láthatatlan Hamupipőke, sokkal tovább megőrizhette gyermeki énjét és szokásait, mint a vele egykorú lányok. Még tizenhat éves korában is szenvedélyesen babázott. Ösztönösen a gyermekségbe menekült, hiszen nővére és gyámapja házassági konfliktusainak szemtanújaként csöppet sem vonzotta a felnőtt életforma. Mamahiányát – nővére mostohaanyai szigorától szenvedve – úgy kompenzálta, hogy öntudatlan következetességgel készült a testére szabott, őt is boldogító anyaszerepre. Gyermeki naivitással élte az életét.
    Bakfiskoráig nem lázadozott a sorsa ellen, hiszen ha végzett a házimunkával, barátkozhatott a környékbeli gyerekekkel, és művészi ambícióit is kiélhette. Táncolni tanult, színházasdit játszott a többiekkel, operába járt, Wagner muzsikájáért rajongott, akárcsak Jolán. De a korkülönbség miatt – s nyilván eltérő alkatuk következtében is – sohasem érezte egyenrangúnak magát nővérével. Felnézett rá, de képtelen volt – nem is akart – hasonulni hozzá. Az ő titkos példaképe a családjáért dolgozó, szeretetet adó, áldozatkész Mama volt.
    „Különálló életünk volt, mint három bolygónak, amelyek összefüggenek, de más pályán keringenek – jellemezte testvéreihez fűződő kapcsolatát e sorok írójának. – Jolán sokszor meghúzta a hajam: butának és élhetetlennek tartott. Miért nem mondom meg az iskolában, mire van szükségem? Miért nem jelentkezem, amikor megkérdezik, kinek nincs cipője, télikabátja? Muszáj kérni: a szegénység megneveli az embert. Ő olyan volt, mint a légtornász. Igazodott, hogy mentse a puszta életet. Imádtam őt, mert nemcsak szép volt, hanem okos is. Mindent megtett értünk, nem engedett bántani bennünket. Kiállt értünk és harcolt. De nem nyilatkozott meg magáról előttünk.” (23)
    Etus eredendően érzelemgazdag, empatikus, toleráns teremtés volt, aki öntudatlanul talált rá a hozzá legillőbb – és a Mama hiányát kompenzáló – felnőttkori anyaszerepre, mely később valóban betöltötte és kiteljesítette az életét. Sajátos módon azonban házasságát saját titkos riválisának köszönhette. Kamaszlányként ugyanis átmenetileg konfliktusba keveredett nővérével.
    Alfred Adler individuálpszichológus, a hatalmi ösztön kialakulásának mélylélektani specialistája sajátos versengés eredményének tekintette az egyazon családban nevelkedő testvérek lelki alkatának kialakulását. Megfigyelései szerint „a másodszülött számára ingerként hat, hogy van előtte valaki, aki érvényesül. Ha abban a helyzetben van, hogy erejét kifejtheti és az elsővel felveheti a versenyt, akkor többnyire nagy lendülettel nyomul előre, ám az első, aki hatalma birtokában aránylag biztosan érzi magát, egyszerre csak azt veszi észre, hogy mindjárt a fejére nő.” (Ez volt a helyzet 1927–28-ban Jolán és Etus között, míg Attila a párizsi Sorbonne-on tanult.) „A másodszülött hangulata a nincstelen osztályok irigységével hasonlítható össze. Ebben is a háttérbe szorítottság hangulata az uralkodó” – vélekedik Adler. (106)
    A két nővér rivalizálásának mégsem az „elnyomott” Etus lázadása, hanem a színpadi szerzőként gondolkodó idősebb nővér kompromisszumos problémamegoldó akciója vetett véget. Ahogy Etusnak ajándékozta levetett ruháit, most neki adta gyerekek után vágyódó, tőle válni készülő férjét. Így egy csapásra megoldotta az elhúzódó családi válságot: végre úgy választhatott új férjet magának, hogy övéiért nem kellett aggódnia, hiszen minden maradt a régiben, csak a családi relációk rendeződtek át.
    A sajátos szerelmi happy end egy békés, kiegyensúlyozott házasság kezdetének bizonyult. Etus, akit Attila a „boldogságos kismama” képében halhatatlanított a Betlehemi királyok című versében, hat év alatt három gyermeknek adott életet. S valóban boldog volt a testére szabott, apró lányka korától hőn vágyott anyaszerepben. Gyermekkora meghosszabbításaként élhette meg a gyámapjával kötött házasság örömeit, hiszen igazi babái közt naiv, játékos kedvű kislány maradt, s megelégedett a Mamától örökölt, családösszetartó funkciójával. Hódmezővásárhelyi otthonukban testvéreit – akiket leveleiben „Drága Gyermek!”-nek szólított – bármikor szívesen látta, s bánkódott, amiért az egymáshoz vérmérsékletben és idegrendszeri labilitásban oly közel álló Jolán és Attila nem tudott saját meghitt otthont teremteni a párjával. A boldogtalanokban ugyanis saját életük kudarca tudatosult a Makai család házibékéje láttán.
    Összehasonlítva a testvérek közös apa- és anyahiány motiválta szenvedélyeit, megállapítható: nem véletlen, hogy éppen Etusnak sikerült a valóságban is megteremteni a teljes életet jelképező „tűzhelyet, családot”, amelyre Jolán csupán átmenetileg volt képes, első házassága idején, s amelyet a gyermektelen Attila utolsó versében „már végképp másoknak remél”. Ez a mindig háttérbe szorított, szerény, visszahúzódó, nem magáért, hanem másokért élő, érzelemgazdag, nyitott, toleráns lény ugyanis jobban szeretett adni, mint kapni. Az ő játékszenvedélye nem volt öncélú – és ezért lehetett a valóságban legalább olyan kreatív, mint tehetséges testvéreié. Hiszen létezik-e nagyobb művészet, mint a valóság nehéz és bonyolult helyzeteiben derűs lélekkel megőrizni és továbbadni az életet?
    József Etelka, az egykori naiv lelkű „boldogságos kismama” ma már a Makai-dinasztia szeretve tisztelt dédmamája. Ma is ugyanolyan vidám, nyílt szívű és gyermeklelkű, mint annak idején. Március 22-én tölti be kilencvenhatodik életévét. A fiatalon meghalt Mama, Attila, Jolán helyett is él. Vele billen a helyére a kizökkent családi idő.

Idézett művek:

Dr. Alfred Adler: Emberismeret. Gyakorlati individuálpszichológia. Fordította: dr. Kulcsár István. (Győző Andor kiadása, Bp. 1933)
Bányai László: Négyszemközt József Attilával (Körmendy Könyvkiadó, Bp. 1943)
Dr. Gartner Pál: Szenvedélyek és kedélybetegségek mélylélektana és gyógyítása (Novák Rudolf és társa, Bp. 1939)
Sigmund Freud: A költő és a fantáziaműködés. Fordította: Szilágyi Lilla. In Művészetpszichológia. Válogatta Halász László. (Gondolat, Bp. 1983)
Valachi Anna: József Jolán, az édes mostoha. Egy önérvényesítő nő a huszadik század első felében (Papirusz Book, Bp. 1998)