Zombor Béla

Meditáció

Éjjel van. Furcsa.
Amolyan magyarba ojtott
kínai.
– Kung-ce, alias Konfuciusz,
szunnyad a tulipánfák (itten honos)
halovány lila virágaiban.
Kis kerek, bohócos kalappal a fején
alszik.
Pofacsontján lótusz-szirmok ragyognak,
akár az útszéli kocsmák serpenyői alatt
a kövér húsokat sistergető tűz.
Koponyájában most az Erény, a Jóság,
az Emberiesség unatkoztatják egymást,
meg századunk alattomos csodái lúgozzák
fehérebbé köldökéig hullámzó szőrzetét.
Nem csoda! – eszméi nem kellenek senkinek.
– Talán egy pókhálós agyú antikvárius
vevő lesz rájuk egyszer?
Ahogy szépanyáink selyem-legyezőjének
levendula-illatára,
amit kilebegtet a kirakatába
a repedt kerekű rokka guzsalytalansága
meg két rézmozsár feleselő csillanása mellé,
a biedermeier óra ketyegése társaságában…
De hát avítt fogalom valamennyi!
És nincs rájuk hangolódó lelke
– a kiválasztottakon kívül – kiknek is?
Porfogók,
mint a mártírok feje fölött a dicsfény.
– Lám és bizony, olykor összeérintődnek
digitális jelfogóink,
és végigzümmögtetjük: „Pusztulj-innen-halál-
éld-az-életed-a-végénél-is-tovább”
védekező félelmeinket!
Talán újraöltöztetjük, netán kivetkőztetjük,
egyedül csak nekünk mezítelen vágyainkat?
Dölyfünk nem kérdezi: javít-e mindaz, vagy ront!
– Álmainkra tusként csöppenő könny lett a Hold.