Zsáktündérek, zsákboszorkák

    Az éjszakák az enyémek, mondja a gyapjúrózsa, szeméremajkát kissé nyitva felejtve, hanyagul kitárulkozva a foszlányokban beszüremlő szürkületnek. Meghallja ezt Kerényi Mari, azon nyomban megmarkolja a fülledt sötétet, rokkájával befonja, hozzáadja a sóhajokat, a nyálat, a lepedőn elhullajtott szőrszálakat és körmöket, mert ezekből készíti azt a fonalat, amiből szövőtrónusán görnyedve megalkotja teremtményeit, és benépesíti velük az Alkonyvilágot. Ez a kortalan holdleány öltés nélkül varr, s úgy főz, hogy gőze sem száll, holdnál szebben fehérlő hosszú nyakú lány, szövőszéken mulatja magát, talpából szikrák pattannak elő, saját gőzéből varr ruhát, ezüstös hangon felnyerít, kinek fejébe néz Kerényi Mari, bogara öntött ezüst.
    Mostanra Zsákzsóka is nyiladozni kezd, hasát fogja, mert szorítja a Mari zsinege nagyon, nyöszörög, de nem hallja más, csak én, fogom hát a nagy sárga ollómat, csattogok vele, vijjogok, így fúvom a mondókámat: drótból fontam kendermagot, vizet teszek, babot rakok, három kancát megpatkolok, három kantárt legyintek rá, három kanca, három leány. Akkor látom, hogy két feje van a lánynak! Hát ennyit Zsákzsókáról.
    Ahogy így vagdosom le a zsinegekkel felfüggesztett, fának puha, rongynak kemény teremtményeket, látok egy családi fényképet cérnahínárban. A fénykép kancsalít. Mert úgy van befűzve a cérna. A szemébe. Aki ezt csinálta, a beszélő teknőbe mondatja el velük kívánságaikat: fehéret ha evett, fehérnek látszik, feketét ha evett, feketének látszik, föld, amin ringatják, zsírrá lesz, föld, amit beletesznek, tükörré lesz, aki abba belenéz, emberré lesz.
    Aztán itt van ez a másik rongybábu a rezgős, selyemszőttes labirintusban, akárha a túlvilágról, a megpuhult, szálkás deszkavilágból lógatná le Kerényi Mari hosszú hajából készült lajtorját az álmából felriasztott Duna menti város fölé, ahol a levegő tele van selyemszálakkal, a folyóparti bokrok pedig színes hernyókkal, amelyek a bugyiillatú gyapjúrózsákba fúrják magukat Zsákgéza éneke hallatán:

Fehér falhoz visznek, fal fölé emelnek,
lábam a kéményt veri, még följebb emelnek,
fejem hat lány varrja, vízbe dobnak engem,
hajamat húzzák, derekam eltörik,
eredj, fogj egy madarat, legalább madarunk legyen,
ha gyermekünk nincsen!

Ladik Katalin