Lászlóffy Csaba

Fizess egy pohár keserűvizet!

    Apám először látogatott meg azon a hétvégén, amióta egy ősz eleji vasárnap délután horgászfelszerelésével s a megtömött hátizsákkal, gumicsizmában és – torkát úgymond a légcsőhuruttól óvandó – nyakára tekerve az elmaradhatatlan selyemsálat, sietve lépett ki kétvízközi, régi lakásunk ajtaján; vagyis az életünkből. Ennek kereken kilenc esztendeje már. Csoda-e, hogy nem emlékeztem rá, milyen?
    Mindenekelőtt édeskés, habosroló-szagot árasztott magából. „Vaníliaillatú sprayt használ. Hát férfi az ilyen?!” – mondta volna fitymálóan anyám. Magam elé engedtem a lépcsőn. Két lábát már-már komikusan kapkodta, mintha tánclépéseket próbálgatott volna filigrán cipőjében. Arca kissé gyűrött volt, öltönye azonban kifogástalan. Rám mindenesetre elegáns, kulturált ember benyomását tette. Noha – az anyám által untig kielemzett „csipkelődő stílusában” – végig élcelődni látszott velem, a brutalitás leghalványabb szikrája sem villant meg ártatlannak tűnő tekintetében.
    „Hányadik emeleten is laktok?” – nézett rám enyhén bandzsalítva világoskék szemével.
    „A kilencediken.”
    „Ilyesmi is csak az anyáddal történhet meg – jelentette ki fölényesen. – A lift, lefogadom, sokszor hetekig nem működik.” „Most is működik, csak éppen áramszünet van” – készültem megadni neki a választ. Ám ő széles karmozdulattal ölelt magához, még mindig nem véve észre a fenyőágakból font fehér szegfűkoszorút (vagy nem tulajdonított fontosságot neki), melyet találkozásunk pillanatában a lépcsőházban vállamra kaptam, hogy kezet tudjon fogni velem. „Ilyenkor nem árt uzsonnával megindulni a lépcsőn felfelé – folytatta –, hogy éhen ne halj, mire fölérsz.” Felpattintotta nyersbőr színű diplomatatáskájának fedelét, és kivett belőle egy celofánba csomagolt nápolyiszeletet. „Nesze – kínálta fel fejedelmi mozdulattal –, hogy győzzed putyeróval!”
    Érthetetlenül motyogtam valami köszönömhöz hasonlót, magánhangzók nélkül („Ksznm”), azzal faképnél hagytam, és futva tettem meg a hátralévő három emeletet.
    „Látom, anyád hóbortjait örökölted” – zihálta hátam megett a kilencediken, miközben én érthetetlen felindultságomban ki-be nyitogattam a dámzárban forgatott kulccsal az ajtót. Úgy láttam, mintha megtántorodott volna, de pillanatok alatt visszanyerte egyensúlyát és önuralmát. Talán most volt a legrokonszenvesebb (egész idő alatt; vagy inkább: csak most), midőn megpróbálta megőrizni magára erőszakolt tartását, könnyednek tűnő – ó, de milyen izzadságos erőfeszítés árán könnyed – eleganciáját, amellyel utánozni igyekezett a kiválasztottakra jellemző önbizalmat és bizalmat sugárzó derűt. Szinte megsajnáltam már; de megint megszólalt:
    „Anyád még mindig pszichiáterrel kezelteti magát?”
    Nem válaszoltam; sírás szorongatta torkomat.
    „Rozmaringszagot érzek – folytatta egyvégtében apám, a küszöböt átlépve, s én utat engedtem neki, anélkül, hogy becsuktam volna a bejárati ajtót. – Anyád mindig kedvelte a rozmaringot. Már az esküvőnkön kifogásolta, hogy nincsen kalapom, amibe tűzzem, mivel a falujukban az volt a szokás…”
    Ekkor pillantotta meg a szobában a ravatalt.
    „Ah, pardon – krákogta, mint aki hirtelen berekedt, s finom tenyerével a szájára csapott. Én meg behunyt szemmel is magam előtt láttam a lila és dagadt nyakat, melyet a parányi bogarak is elkerülnek.
    A szobában mintha sűrűbb lett volna a levegő, mint amikor anyát magára hagytam. Kissé felpuffadt arcával hanyatt feküdt, éppúgy, mint mikor Zebi néni kendővel kötötte fel az állát, és imakönyvet csúsztatott félig-meddig összekulcsolt kezei közé.
    Apámat is meglephette, hogy anyám arcáról örökre eltűnt az izgatottság, az aggodalom. Hihetetlenül méltóságteljes volt és rideg, mintha lezárt szemhéja mögé menekítette volna minden kétségbeejtő tehetetlenségét, irántam érzett beteges féltését.
    „Nem egyéb, gutaütés” – suttogta apám.
    „Ételmérgezésben halt meg. A mája felmondta a szolgálatot” – hadartam, akár egy jó tanuló a bemagolt szöveget, a Zebi néni ajkáról ellesett „tiszta igazságot”.
    „Én kapok gutaütést.” – Apám hol a homlokát, hol a zsebét tapogatta kezével. Végül is képtelen volt megállni, hogy elő ne húzza a pipáját, amely kihunyva vagy füstölögve, de állandóan a szájában lógott azután.
    Sokáig állt a szoba közepén, üres tekintettel. Ahogy lassan alkonyodni kezdett, a bútorokból is tömény üresség, komorság áradt.
    „Álmatlanság és rossz emésztés – ásított egyet apám. – Minden bajnak ez a forrása.” Majd lopva anyámra pillantván, óvatosan belém karolt, s meg-megújuló ostromot indított konokságom ellen, hogy valahogy eltávolítson a ravataltól. Mintha csak azért jött volna, hogy elégedetten konstatálja: a halott nem kapaszkodhat többé ujjaival görcsösen egyetlen fiába, mint akkor régen, midőn én meggondolatlanul ragadtam meg a kilincset, és makacsul rángatni kezdtem, hogy krémszínű selyemsálját színpadias pózzal a nyaka köré hurkoló és sértett eleganciával távozó apám után rohanjak.
    Anyám akkor visszatartott – és most megtörtént a csoda: apám jött utánam. Amikor megszólított és felismertem, azt reméltem, azért tűnt föl egyből, oly váratlanul, mert megérezte, hogy nincs kivel megosztanom a fájdalmat. Ám ő hidegvérrel, csaknem szemérmetlenül vette tudomásul a történteket, s mint aki már unja az ilyen mutatványokat, közönyös képpel vonult ki a halottas szoba homályából; kint aztán türelmetlenül keresni kezdte a gyufát, hogy rágyújthasson.
    Vártam, hogy visszatérjen, odajöjjön hozzám és megérintse vállamat. Nagyon sok idő telhetett el, míg végül, egy faragott széket tartva fél kézzel a magasba, belépett.
    „Ezt még én vettem, ugye?”
    Választ sem várva, néhány percig a halottat mustrálgatta egykedvűen, még a koporsó fedelét is megemelte és rácsukta anyámra próbaképpen, hogy talál-e. Majd engem, a fiát vette jobban szemügyre, aztán a bútorokat, fényképeket, környező tárgyakat. Végül meggyújtva egy vastagabb gyertyát, szórakozottan játszadozott a fényével.
    Aznap este az utcán a villanypóznákra szerelt hangszórókból – menet is, jövet is – indulózene áradt. Belőlem mégis minduntalan slágerszövegek jöttek fel. Apám szavai. „Miért kínozod a szívedet fölöslegesen… Az élet úgyis olyan, amilyen.”
    A halottas szobában előbb csak félmondatokban kezdte pedzeni szándékát. „Nem srácnak való foglalatosság.” Vagy: „A te korodban nem ajánlatos…” Ilyenkor egy idő után rákérdeztem, hogy: „Mi?” „Hát, a halottal összezárva lenni.” Meg hogy: „Ilyen érzékenynek lenni.”
    Arra is hivatkozott, hogy korszerű emberek vagyunk – „vagy mi a szösz?!” Ő mint ilyen – ezt rögtön észrevettem – vonzódott a monológokhoz. „Az én ifjúságom meglehetősen zaklatott volt…” – szólt patetikus hangon a nyitány. De ezt mintha már nem otthon mondta volna. Emlékszem, az első dolog, ami a házban érdekelte, hogy van-e telefon. A következő percben már magabiztosan tárcsázott. Választékosan, rutinosan kezdte, majd mind kihívóbb lett a hangja; végül fenyegetőzve kiabált. Bejelentésére ugyanis – vendéglői asztalt akart foglalni kettőnk részére – pechére minden alkalommal elutasító volt a válasz. Az egyik restiben éppen leltároztak, a másikban esküvőt rendeztek, a harmadikból – talán csak apám provokáló hangjának reakciójaként – az a felelet érkezett, hogy nincs szabad asztaluk. „Azt akarja, hogy felhívjak egy bizonyos számot?… Ha kiderül, hogy kivel pimaszkodott, kétszer is meggondolja, hogy a főnöke elé kerüljön!” Apám a végén már a polgármesterrel fenyegetőzött, akivel ő együtt végezte a főiskolát. Tudtam, hogy mindezt miattam teszi, presztízsből. Bosszantott, mert amúgy sem volt kedvem vendéglőbe menni; de akkor még nem sejtettem, hogy mindenben megjátssza magát.
    „Jegyezd meg, fiacskám, hogy apád soha nem mulasztott el megfelelő választ adni a körülmények kihívására” – mondta meggyőződéssel; s ahogy meglehetősen egzaltáltan belém karolt, éreznem kellett, hogy nagy meggyőző erején túl egész jelenlétében van valami kísérteties, annak ellenére, hogy minden – ruha, táska, hajában a választék – szabályos, ápolt, rendezett rajta.
    „Nyújtsd ki a kezed, és ürességbe markolsz” – szuggerálta belém egy, a világ értelmetlenségeitől megcsömörlött ember filozófiájával; mégis mindegyre feltört belőle a könnyedség, a furfang, az erő. Tréfásan bokszolt bele a levegőbe, mint aki a büfé valamelyik kétes kinézésű vendégének szánja a megérdemelt ütést. „Hallani lehet, ugye, a csontot, a porcot érő találatok puffanását” – hangzott a kísérőszöveg, s én meg mertem volna rá esküdni, hogy az ilyesmit nem tapasztalatból gyűjtötte, hanem valamelyik könyvből.
    „Vedd tudomásul, kispajtás, hogy mikor eljöttem anyádtól – »csak tőle?«, nyilallott belém –, egyszer s mindenkorra leszálltam a döcögő helyiérdekűről.” Amikor idáig jutott, tudtam, hogy ezután már csak a hazugságaira fogok vadászni, növekvő szenvedéllyel.
    „Mélységesen vágyódom egy tiszta, egyszerű életre – lökte el maga elől a tányért, amelyiken két perccel korábban még egy ijesztően nagy adag boeuf-saláta tornyosult. – Te mit szeretnél?”
    Az elegáns gesztusokat életre hívó kéz reszketett, ahogy a pipát tömte. S a pohárból, amikor megemelte, kilöttyent a rummal kevert sör.
    „Én a te korodban egy kutyakölyökre vágytam. De mama szegény irtózott a bolháktól; úgyhogy mikor hazaállítottam egy kóbor ebbel, a koszszínű, kis korcs láttán felsikoltott, hogy sintért hívat.”
    „Én nem vágyom se kutyára, se másra” – mondtam nagy későre, fagyosan.
    „Anyád fia vagy, úgy látszik. – Apám szemében felizzott a sziporka. – Most elképedsz a szókimondásomon. De egyszer, meglátod, még hálás leszel nekem – az utolsó szót gúnyos hangsúllyal nyomta meg – a sértegetésekért.”
    És gonoszul felkacagott. De hol állt már attól a valakitől, aki pár órával korábban még egy utánozhatatlan modorú férfi benyomását tette rám! Aki éppoly könnyedén vetette oda bizalmas bókjait az első kedvére való csinibabának az utcán, mint amilyen nagystílűen intézik üzleti ügyeiket a bestseller regények hősei: „Ha nincs készpénze, váltót is elfogadok!” S mintha még a sivárságot is bizarr fénysugár járta volna át, amint mutatóujjával félrecsúszott nyakkendőjéről csak úgy mellékesen lepöccintett egy szőke hajszálat.
    Már az utcán álltunk, ahová nagy nehezen cipeltem ki magammal, miután alaposan elázott. Az egyensúlyával baj volt, jellemzései azonban szilárdan álltak a talpukon.
    „Minden komplikációmnak az a forrása – mondta –, hogy a szexuális ösztönöm pont olyan heves, mint harminc évvel ezelőtt.”
    Komplikációt mondott; ez kevésbé hangzott tudományosan, mint a konfliktus – inkább illett lezser tartásához. Aztán legyintett egyet, hogy sebaj (!), s máris mártír-pózban kezdett tetszelegni: „Porhüvelyem öntudatosan ügeti végig azt a két-három kört, ami még hátravan. Ha kell, radioaktív esőben is.” Váratlanul hevesen ellökött magától, és nadrágzsebében kezdett keresgélni. „Üres. – Hátborzongató vigyorral mutatta nekem kifordított zsebeit. – De nem. Mégis van itt valami…”
    A véres zsebkendő láttán felindultság vett rajtam erőt. Mégiscsak az apám. Biztosan tüdőbajos.
    „Mi az, kisöreg, megnémultál?! – Harsányan felkacagott. – Előbb persze azt képzelted, hogy apád egy ász.”
    Most már elerőtlenedő vigyorgása is kellemetlen érzéssel töltött el; lehet, hogy a fém fogkoronák miatt is.
    „Áldozhatnál apádra egy huszonötöst. – Savanyú szagot árasztott magából. – A halotti torról úgyis lelépek; nem zavarok, nem kell izgulnod!… Na, egy tízes is sok lesz?” – És megragadta mellemen az inget.
    Bántott a túl közvetlen hangnem. Lefejtettem magamról remegő ujjait, és megiramodtam. Hazafelé.
    Utólag értettem meg, hogy a „véres zsebkendő” (talán pirostinta-pettyek voltak rajta) alakoskodásának előre kigondolt különszámához tartozott. Mint ripacshoz illik, minden eshetőségre felkészült. Gondolta, ha nagyvonalú modorával sem sikerül rám kellőképpen hatnia, marad az önsajnáltatás végső lehetősége, amellyel – a száznyolcvan fokos fordulat okozta sokkhelyzetet kiaknázva – végül csak kicsalja szememből a meghatottság könnycseppjeit.
    Otthon azonnal elaludtam, és életem legkülönösebb álmát láttam. Csak annyira emlékszem belőle, hogy egy hosszú, puha, selymes szőrű kannyúl tapsikolt lyukas füleivel részegen; egyszer csak beugrott egy nyitott koporsóba, megragadott egy rozsdás fogantyújú holmit, s mint ételhordóról az edényt, lecsavart róla egy fej nagyságú valamit, majd elkezdett rajta dobolni. „Elrontottam a játékodat!”, mondta rémületet kifejező, piros szemekkel. S amikor megkíséreltem menekülni, elém szökött, és hátracsapott füleivel dacosan rámförmedt: „Fizess nekem egy pohár keserűvizet!”
    Elalvás előtt az bántott a legjobban, hogy nem emlékeztem anyám arcára. Csak a halottéra. Mely száraz és szigorú. Szagos és színtelen. Szívtelen!
    A telefoncsörgésre riadtam föl. Tudtam, csak apám hívhat. Mégis felvettem a kagylót.
    „Kispajtás – hallottam a rekedt hangot –, megtennéd, hogy eljöjj értem?… Egy kis séta a tiszta levegőn nem árt meg… Elestem, itt a ’Ramszesz bár’ előtt – tudod, ahol elváltunk – a tyúkszarban… Mi az, egy szavad sincs apádhoz? Biztos vagyok benne, hogy jól hallod, amit mondok. Hát nem hat meg az öreg szivar kérése? Valami szerepem nekem is van abban, hogy a világra jöttél, nem gondolod?!… Na, bassz ide gyorsan egy huszonötöst! Sóher vagyok, nincs, aki kiváltson…”
    Az irónia és alázat gusztustalan keverékéből nem a szavakra figyeltem. De megértettem valamit a szavak előtti és utáni állapotából annak, amit közönséges, olykor visszataszító szóval úgy hívunk, hogy élet. Hogyha nem válaszolok, és csendben leteszem a kagylót, tudtam, soha nem szabadulok meg a lelkiismeret-furdalás kockázatától.
    Mégsem dönthettem másképp.
    Azóta valahányszor megkísérelem magam elé képzelni apámat, előbb egy meghökkentő, majd mind nevetségesebbé váló, tolakodva fölfelé kapaszkodni igyekvő alakot látok. (Hol is találkoztam ilyennel?… Talán a mozgólépcsőn. A tömeggel ellentétes irányban közlekedett.)
    S mielőtt alábukna, egy-egy pillanatig hol sóvárgóan, hol kétségbeejtő rémülettel bámul valahova… a kövér erszényben, karrierben, kiskirálykodásban: mindenben ászok világa felé.