Jean Bergeret

A társadalom bűnbakja

    Az, aki gyerek- vagy kamaszkorában nem rendelkezett megfelelő identifikációs modellel, képtelen megtalálni a követendő útvonalat. Ezért lehetünk tanúi annak az ál-lázadási folyamatnak, mely a különböző irányokban fejlődni akaró, de fejlődni képtelen egyéneket marginalizálja. Közülük sokan gondolják úgy, hogy külső, mágikus úton, a kábítószerezés révén érhetik el azt a boldogságot, melyre mindig is vágytak.

    Ha nem is bocsátkozunk metafizikai, s még kevésbé teológiai jellegű elemzésekbe, akkor is meg kell jegyeznünk, hogy az ópium (illetve a többi, vele egyenértékű kábítószer) fontos szerepet tölt be ott, ahonnan a vallásos jellegű viselkedési formák eltűntek, vagy legalábbis már nem észlelhetőek. Persze, nem mondhatjuk, hogy minden, a fogalom pszichológiai értelmében vett „vallásos” eljárás eltűnt volna a jelen lelkületéből, de a kutatások azt bizonyítják, hogy a tudatalattiban meghúzódó „vallásos szellem” már nem talál szükségeire, kérdéseire választ, s nem leli fel a civilizációnkat eleddig fémjelező klasszikus vallásokban a hajdani dinamizmust sem. Ezért virágoznak a különféle szekták, illetve a távol-keleti vallások hamis származékai, melyek ugyanolyan keleties illatot árasztanak, akárcsak a drogosok által használt kábítószerek nagy része.

    R. Girard szerint a bűnbak problematikája azért kelt életre, hogy (egyfajta védekezésképpen) levezesse azt az erőszakot, melyért a drogosok általában – bármily különös és zavaros is ez – vétkesnek érzik magukat. Az ilyen kollektív védekezési magatartás az ismert civilizációk legtöbbjében megtalálható.
    A legnépszerűbb antik mítoszban Oedipusz tulajdonképpen áldozata, bűnbakja volt az emberiség kollektív tudatalattijában meglevő apagyilkosi és vérfertőző hajlamoknak.
    Az ember figyelmét a csodákra irányító szimbolikus gondolkodást és fetisiszta magatartást kutató Lévi-Strauss és a strukturalista iskola kutatásai is a fenti állítást támasztják alá. Ez utóbbi derített fényt például a dohány és a drog misztikus értelmére.

    A drogos magatartása az erőszakot alkalmazó vallásos viselkedési formák közé sorolható, de úgy modellálja az erőszakot, hogy az egy, a drogosok által kollektíven kodifikált rítus-rendszeren belül értelmet nyerjen. Így érthetővé válnak az egyes drogfüggő egyének ritualizált viselkedési formái, azoké, akik meghatározott módon veszik be a kábítószereket, s nem is jut eszükbe, hogy azt logikusan leegyszerűsíthetnék. A rítus azért fontos, mert csak annak segítségével tudják áthágni a tilalmakat, mégpedig oly módon, hogy egy többé-kevésbé szakralizált, kollektív elem jellegét tulajdonítják neki. A szakrális prekoncepció szemszögéből nézve nyilvánvaló, hogy a rítus az, ami által hasznosnak érzik a kábítószert (melyről különben jól tudják, hogy ártalmas vegyszer, hiszen a drogosok nem szellemi fogyatékosok).
    Ha figyelembe vesszük azt, hogy a drogosok is ugyanannak a társadalomnak képezik a részét, melyben mások is gyakran folyamodnak mágikus, vagy egyéb hasonló eljárásokhoz, megérthetjük, hogyan válik a kábítószeres kortársai áldozatává, bűnbakjává. A közönség, mely nem bír elviselni más kihágásokat, mint azokat, melyek nem érintik, csábítják őt túl közelről, nehezen viselné el a drogosok tilalomáthágásainak hiányát.
    A drogos személyisége egy olyan élethű karikatúrához hasonlítható, mely a nem-drogos kortársak lényegi vonásait karikírozza ki: az érzelmi éretlenséget, az emberi kapcsolatok hamisságát, az eszmék bizonytalanságát, a mágiára való hajlamot, az önbizalom hiányát stb. Sőt, a drogos eljátssza az elsősorban néhány élvezetre vonatkozó tilalom fesztelen áthágójának a szerepét is, s hirdeti, hogy joga van azokhoz, bár a társadalom elítéli őket.
    Ez több annál, amit az (amúgy azonos vágyakkal, szükségekkel rendelkező) társadalom képes lenne elfogadni. El kell tehát ítélnie a drogost, nyilvánosan, kirobbanóan, undorral; szégyenkezik miatta, úgy illik, hogy elnyomja, megbüntesse, vagy olyan vétekként kezelje kihágásait, mely csak „másokat”, idegeneket terhel. Úgy illik, hogy börtönbe, kórházba, javítóintézetbe küldje, mindegy, hogy hova, csak minél távolabb kerüljön…
    Ezek után érthető, miért válik a kábítószeresből „bűnbak” egy olyan civilizáció kebelén, mely bűnös annak sikertelenségei, kihágásai miatt, s miért éli bele magát olyan gyorsan ebbe a szerepbe.
    S így már érthetőek a drogosokat „gondozni” akarók magatartásáiban megnyilvánuló összefüggéstelenségek, hiszen ők is a közösségben meglevő erőszakkal élnek, amikor kitaszítják a drogost, a rossz hajlamok tűrhetetlen, elviselhetetlen „bajnokát”.

Tasnády Erika fordítása

Jean Bergeret, a lyoni egyetem pszichológiaprofesszora a Kábítószereseket Vizsgáló Nemzeti Dokumentációs Központ igazgatójaként írta Kábítószerfüggés és személyiség című könyvét, amelyből e részleteket közöljük.