Fekete János

A Sziszifusz-szindróma

    Köztudomású, hogy a helyzet drámai. Aki egy kicsit is odafigyel századunk utolsó harmadának a megbetegedési és halálozási mutatóira, riasztó összefüggésre bukkanhat a népességszám fogyatkozása, a Magyarországon várható átlagos élettartam Európában kirívónak számító csökkenése és a kémiai szerekkel, mindenekelőtt az alkoholos italok mértékvesztő élvezetével történő önpusztítás növekvő aránya között. Ennek igazolására bizonnyal elég lesz, ha majd néhány adatot felidézünk a Józan Élet Egészség- és Családvédő Országos Szövetség, a Mentálhigiénés Programiroda és az Országos Alkohológiai Intézet másodévente megjelentetett kétnyelvű füzetéből, amit módomban állt szerkeszteni¹. E füzetek mindenekelőtt az országgyűlési képviselők tájékoztatására készültek – az ország hosszú távú érdekeinek érvényesítése érdekében. A vészharangok kongatása azonban a döntéshozók körében – a rendszer- és kormányváltások ellenére – sajnos mind a mai napig nem sokak figyelmét vonta magára². Pedig az alkoholizmus (és a többi szenvedélybetegség) egészséget károsító, társadalmi beilleszkedést zavaró következményeivel a családjában vagy közeli ismeretségében majd mindenki szembesül. Az is közismert, hogy e káros és kóros jelenséggel szemben az egészségügyi hálózat, szűkös feltételei közt milyen nyögve-ódzkodva vívja a maga sziszifuszi küzdelmét, „forgóajtós” szélmalomharcát. Az idegborzoló statisztikai adatoknak ugyanaz lett a sorsa, mint a hasonló, „lelkiismeret-ébresztgető” sajtóközleményeknek: ezek is lepattantak a célba vettekről, s üreset pukkanva simultak bele a „falra hányt borsó” effektusok hatástalanságába. A kérdés az, hogy miért? Évtizedes meg-megújuló próbálkozásaink miért vannak eleve kudarcra ítélve?
    Mielőtt e nyomós kérdésre megpróbálnánk közösen választ találni, legyen szabad a hivatkozott statisztikai adatok summáját az olvasók elé tárni.
    Az 1981 óta érvényesülő, mind gyorsabb lakosságszám-csökkenés ma már évente meghaladja a negyvenezer főt (egy-egy kisváros népességét!), s így 2003-ra már tízmillió alá csökken Magyarország lélekszáma³. Miként ezt Simek Zsófia, az Országos Alkohológiai Intézet alapító igazgató főorvosa mutatta ki még a hetvenes évek végén, a 30–59 év közötti (középkorú) férfiak halálozási trendje a lakosságfogyatkozás legfőbb tényezője⁴. Míg a húszas évekhez képest 1964-ig, nemre való tekintet nélkül szinte folyamatosan javultak a magyar halálozási arányok (a higiénés viszonyok, egészségügyi ellátottság fejlődésével, a bőségesebb-választékosabb táplálkozással összefüggésben), ezt követően a trend visszájára fordult, különösen a férfiak körében. Ezzel párhuzamosan viszont mintegy duplájára nőtt az egy főre eső éves abszolútalkohol-fogyasztás (5,5 literről 10 liter fölé), és a hagyományos borivó szokások fokozatosan háttérbe szorultak a veszélyesebb pálinkafélék kortyolgatása mögött (hiszen 1997-ben az elfogyasztott abszolútalkohol 48 százalékát már tömény italok formájában „élveztük”). Ugyancsak Simek nevéhez fűződik az a felismerés, hogy az alkoholfogyasztással jellemzően összefüggő három „speciális alkoholos halál-okon” kívül (alkoholos májzsugor, öngyilkosság és motoros járműbaleset) nincs egyéb halál-ok, amely következtében a 15–59 év közötti elhalt személyek aránya elérné vagy meghaladná az ennél idősebb korban bekövetkezett halálesetek számát.
    A hivatkozott szakmai kiadvány egyik összehasonlító táblázata azt tükrözi, hogy a 25 és 64 év közötti magyarok és franciák hol milyen arányban vesztették életüket ez idő alatt májcirrózisban⁵.
    Tekintsük át ez után azokat a főbb nézeteket, amelyek a mai magyar társadalmat jellemzik – az alkoholizmussal kapcsolatban.
    Az alkoholizmus és a többi káros szenvedély – örök átok, amiből az Értelem igazán nem találhat kiutat, legfeljebb bukdácsolni tud közöttük. Végigkíséri az emberiség egész történetét, s ez így lesz a jövőben is. Bűn, amely magában hordozza a büntetését. Az Isteni Megváltás elfogadása nélkül aligha lehet teljesen, gyökeresen megszabadulni belőle. A többi devianciával rokon torz válasz a társadalmi kihívásokra: ezért ez is elkerülhetetlen velejárója az emberi faj szaporodásának, „újratermelődésének”. A természetes kiválasztódás eszköze: hulljon a férgese! Így rostálódnak ki a gyengék. Mámorító pótmegoldás, menekülés a valóság elől: a halandóság és a véletlenek játékaként hányt-vetett vergődő Ember illúziója, hamis harmónia- és boldogságkeresése.
    A probléma gyakorlati buktatópontja a mértékletesség és a mértékvesztés, az ivás vagy nem ivás még szabad eldöntésének diffúz és egyénenként változó határa. Szakemberek között is vitatottak ennek az átmenetnek a kritériumai, a függőség és kontrollvesztés tünetmértéke, de az utóbbi években már mennyiségileg is meghatározták az átlag testsúlyú férfit veszélyeztető határértéket. (Napi 30 gramm abszolút-alkoholt tartalmaz kb. két korsó sör vagy két pohár bor vagy töményből két „feles”.) A nők alkoholérzékenysége fokozottabb: esetükben már e mennyiség 50 százaléka is kialakíthat mindenféle szövődményt vagy súlyos függőséget. (A legnagyobb veszély az áldott állapotban lévő asszonyokat fenyegeti: nagy esély van rá, hogy magzatuk károsodik, és fejletlen, fogyatékos gyermeket hoznak világra.) A közvélemény azonban általában „akaratgyengeségre” egyszerűsíti ezt az egész „veszélyzóna-átlépési problémát”.
    Némely szakember genetikai „hibára” vagy öröklött hajlamra vezeti vissza az alkoholizmust, amelynek legfeljebb a kialakulási és elburjánzási feltételeit lehet csökkenteni. Mások szerint nemzedékről nemzedékre hagyományozódó hibás társadalmi minta: úgyszólván készen kapjuk és „beleszületünk”, akár az előítéleteinkbe. Szokás, amely szervesen beépült a kultúránkba. Hozzátartozik a környezet által elvárt magatartáshoz, a felnőttek közötti érintkezéshez-kommunikációhoz, de még a táplálkozáshoz és a szexuális viselkedéshez is. (Például: „Miféle magyar ember, aki nem koccint, aki nem bírja az italt?”) Kísérletekkel igazolt nézet, hogy az alkohol olyan vegyület, amelynek huzamosabb, rendszeres „használata” hozzászokást és testi-lelki függőséget (dependenciát) okozhat. Az alkoholizmus tehát – betegség, bár specifikus gyógyszere nincs. Csak a szövődményeit tudja igazán kezelni az orvos. Az alkoholbetegeknek legfeljebb olyan kapszulás „kémiai mankót” tud adni, ami maga a „lenyelt vagy beültetett félelem”, mert alkoholfogyasztás esetén rosszullétet okoz, akadályozván a szervezetben az alkohol lebontását. Ám sok olyan orvos van, aki – ha teheti – elzárkózik e „saját pénzen vett betegség” korrekt kezelésétől. Jogilag nehezen befolyásolható s szankcionálással megoldhatatlan ez a problémahalmaz: az átgondolatlan, erőszakos beavatkozással ugyanúgy kriminalizálható, mint az illegális drogok élvezete-üzletága.
    Az érdekeltség felől közelítve, az alkoholizmus egy jövedelmező ágazat igénytápláló manipulációja. A világgazdaság egyik legnagyobb, kormányokat burkoltan irányító hatalma az alkohol-lobby. Rengetegen élnek az alkoholos italok – és alapanyagaik – termeléséből meg forgalmazásából. Szerintük az alkoholtermelés és -kínálat korlátozása kifejezetten sérti az állampolgárok személyiségi jogait, s a reklám sem ösztönzi a társadalmat vagy éppen a fiatalokat több, netán károsabb italozásra, csupán a fogyasztói igények választékosabb kielégítését szolgálja. Ez a szemlélet tökéletesen egybecseng az alkoholos italokat kedvelők (és az italozási szokásaikhoz ragaszkodók, alkoholfüggők) érvelésével, miszerint „a magamét iszom, megdolgoztam érte, kinek mi köze hozzá?”. Az államnak is az alkoholforgalom (meg a dohányjövedék) az egyik legbiztosabb költségvetési forrása. Tetemes adóbevételt hoz. Az üzemanyagoknál is gyorsabban visszaforgatható árualap, amelynek akár részleges kiesése talán még inflációt is gerjesztene.
    A különféle vegyi önmérgezés elemzésére specializálódott korszerű addiktológia álláspontja a felsorolt (és fel nem sorolt) tényezőket egyaránt számításba veszi, s arra a következtetésre jut, hogy az alkoholizmus (és minden kóros szenvedély) olyan soktényezős, egyidejűleg fizikai, pszichikai és spirituális jelenség, amit az egyéni és társadalmi diszpozíciók alkalmi együttállása vált ki, lobbant fel és táplál. Ebből kiindulva azt állítja, hogy az ezredvég „morbus hungaricusát” csupán összehangolt, komplex ellenlépésekkel lehet akár megelőzni, akár megfékezni, s az alkoholizmusban szenvedők gyógyítása és rehabilitációja is hasonló szakmai és társadalmi összefogást igényel.
    A szerzőnek azonban – az alkoholbetegek orvosi gyógyítását és szolidaritáson alapuló önsegítő kezdeményezéseit évtizedek óta jól ismerő és aktívan támogató szociális szervezőként – ma már az a meggyőződése, hogy a szelektív alkoholizmus elleni „küzdelem” szükségképp zsákutcás⁶. A keserű tapasztalatok alapján be kellett ismernie, hogy az öröklött és a társadalmi feltételek által meghatározott faktorokat egyaránt nagyon nehéz tompítani vagy kedvezően befolyásolni. (A „világból” és a múltunkból érkező hatások majdhogynem adottak.) Ezért nem sikerül sehol sem tartósan korlátozni akár az alkoholféleségek, akár a dohányáruk kínálatát. Ezért nem tud megvalósulni az elvileg reményteljesebbnek tűnő „korai kezelésbe vétel”. És ezért olyan gyakori a visszaesés, de az ismétlődő kudarc is, amikor valaki megpróbálja egyszer s mindenkorra letenni a poharat. Csak ha sikerül megerősíteni és alkalmazkodóbbá edzeni a személyiségen belül létező (láthatatlan, de valóságos) fókuszt vagy prizmát az összes külső és belső kihívással szemben – a lelki egyensúly fenntartása és megerősítése érdekében, csak az kecsegtet némi reménnyel, hogy e „támadásokat” kivédhessük, feldolgozhassuk és tartósan eliminálhassuk. (Az, hogy a lakosság nagy többsége mégsem lesz alkoholista, mégsem keveredik egyéb devianciákba – vagy aki mégis, többnyire előbb-utóbb úrrá lesz rajta –, ugyanennek a személyiség-stabilizációs prizmának a döntő szerepére utal.) Következtetésem szerint a segítő beavatkozásnak tehát elsősorban a bensőnk (lelki érettségünk, felkészültségünk, tartásunk, rugalmas alkalmazkodókészségünk stb.) természetes fejlődését kell szolgálnia, ám ez korántsem jelenti a lemondást az alkohol okozta biológiai ártalmak és szövődmények közismeretének igényéről és orvosi kezeléséről. Ostobaság lenne letenni az alkoholizmus elleni küzdelem hosszabb távú humán (közgazdasági, szociológiai, politikai stb.) törekvéseiről sem, amelyek az egyéb (makro)tényezőket próbálják kisebb-nagyobb mértékben befolyásolni. A szerző csupán a tennivalók megfelelő súlyozását ajánlja – a bajarányosan kialakítandó komplex társadalmi stratégián belül.
    A mérlegelés jegyében gondoljuk át ezért az eddigi (a káros jelenséghez képest nagyságrenddel alulméretezett) védekezés néhány hasznosítható tapasztalatát is.
    Az Alkoholizmus Elleni Országos Bizottság 1966-ban alakult, az egészségügyi miniszter elnökletével. Tevékenységét erősen korlátozta a „pártirányítás”. Ennek ellenére a szakemberek a különféle albizottságokban szorgosan törekedtek a problémák feltárására. Szervezőmunkáját az AEOB a Magyar Vöröskereszt szervezeteire építette, miután a vonatkozó párthatározat szerint annak a mindenkori főtitkára lett a bizottság operatív vezetője. A „tömegszervezeti” szintre degradált alkoholizmus elleni „küzdelem” azonban mindaddig csak a pártpolitika „fügefaleveleként” funkcionált, amíg nem sikerült elérni, hogy állami bizottsági jogosítványokhoz jusson s javaslatait az illetékesek komolyabb figyelemre méltassák. A nyolcvanas évek elején aztán „aki élt és mozgott, beszállt a témába”, és konstruktív eszmecsere bontakozott ki a Kritika és a Mozgó Világ kezdeményezésére, sőt a fiatal írók József Attila Köre is fórumot nyitott a részegeskedés társadalmi problémájának. (A jelen szabadabb, demokratikus légkörében erre sokkal több lehetőség nyílna!) A korabeli író-vita – összecsengve a sokszínű szakértelmiség pártfegyelmet és hivatali optimizmust kikezdő kritikai kezdeményezéseivel – ugyanis hozott némi eredményt. Ekkor és ezért kényszerült az állampárt arra, hogy a devianciák automatikus eltűnésének szocialista illúzióját végleg feladja, és vonakodva bár, de mégiscsak kidolgozzon valamiféle „alkoholpolitikát”⁷. Ebben az időben adott zöld utat kénytelen-kelletlen a kormány annak a tárcaközi „főiránynak” is, amely a társadalmi beilleszkedési zavarokat (a kor új népbetegségét, a tbz-t) kezdte kutatni, s amelynek javaslatrendszere mindmáig aktuális (de sajnos mindmáig megvalósítatlan). Jórészt e valóságfeltáró felbuzdulásnak tudható be, hogy 1988-ban⁸ 40 országgyűlési képviselő ajánlotta föl a „Bánk bán” Simándi József javaslatára, hogy sok más neves személyhez hasonlóan, nemcsak erkölcsileg, de saját bukszájából is támogatja az alkoholizmus elleni védekezés nemzetmentő ügyét.
    Az ötvenes-hatvanas évektől kezdve törekszik a magyar egészségügy arra, hogy kiépítse az alkoholisták speciális kezelésének hálózatát. Detoxikáló állomások, „alkohol-elvonó” ambulanciák (amelyek utóbb többféle szakembert foglalkoztató TÁMASZ-gondozókká bővültek), a pszichiátriától fokozatosan elkülönülő kórházi alkohológiai osztályok és munkaterápiás, szocioterápiás intézetek kialakítása és bezárása jelzi ennek a törekvésnek a hol szélesedő, hol keskenyedő, kanyargós útját. De ugyanilyen cikcakkos ezek jogi alátámasztása is: a kezelésük elől elzárkózó alkoholbetegeket közigazgatási határozattal és bírói döntéssel csak a rendszerváltásig lehetett kötelezni-kényszeríteni arra, hogy gyógyíttassák és gondoztassák magukat. (A családok jelenleg teljesen védtelenek az ilyen esetekben.) Bebizonyosodott egyébként ez idő során, hogy a gyógyulási arány, a tartós absztinencia és életmód-átrendezés megalapozása az ilyen egészségügyi intézményekben alig haladja meg a nemzetközi szakirodalomban jelzett spontán gyógyulási arány 15 százalékát.⁹
    Az önsegítő közösségek viszonylag jobb stabilizációs eredményei tagadhatatlanok. Erre csak részben ad magyarázatot a természetes pozitív szelekció, ugyanis nem mindenki vonzódik és tud beépülni ezekbe. Az alkoholizmus-elleni klubokban, a névtelen alkoholisták AA-mítingjeinek hűséges látogatói között – az egymást segítés légkörében – a visszaesések mindenképp ritkábbak és általában nem mélyülnek már olyan tragikus kimenetelűvé, mint azok esetében, akik mellett ilyenkor nem áll senki. Az efféle „baj-társi” szolidaritásra épülő kisközösségek közül is a legeredményesebben azok működnek, amelyek nem csak „elveszik” az alkoholt, de helyette valódi értéket adnak¹⁰.
    A bajmegelőzés (prevenció) tekintetében rendelkezünk a legkevesebb tapasztalattal. A pedagógusokat, a művészeket és az egyházakat meg a különféle civilszervezeteket kiírt pályázataival rendszeresen támogatja a dr. Veér András vezette Mentálhigiénés Programiroda abban, hogy olyan életvitelre tanítsanak, amely így vagy úgy megvédhet a devianciákba tévedés ellen. Ezek a kezdeményezések azonban még igencsak gyerekcipőben járnak – nemcsak nálunk, de külföldön is.
    Ha a helyzet jellemzésére idézett adatokat, érvényesülő tendenciákat átgondoljuk és összevetjük a társadalmunkban föllelhető nézetek-szemléletek kavalkádjával, arra a megállapításra kell jutnunk, hogy az eddigi ellenlépések és próbálkozások esetlegessége igazi közös stratégia híján eddig nem is vezethetett komoly eredményre. A magam részéről mindenekelőtt a megváltás erejében bízó hívő közösségek további aktivizálódásában reménykedem, meg abban, hogy a tanár fiam (Fekete György) saját életútjából leszűrt mentálpedagógiai képzési rendszer (írásom „szomszédságában” olvasható) olyan önfejlesztő-önsegítő eszközt adhat, elsősorban a pedagógustársadalom kezébe, ami – a „segíts magadon, az Isten is megsegít!” elvét követve – hasznosan csiszolhatja az általános mentálhigiéné „kulcsaként” aposztrofált lelki prizmánkat.
A dolgozat a szelektív alkoholizmus elleni küzdelem kudarcát elemzi. (A szerző a Józan Élet Szövetség szaktanácsadója)

¹ A Központi Statisztikai Hivatal és az Egészségügyi Világszervezet rendszeresen közreadott információs bázisára építő, legutóbbi ilyen kiadvány címe: A főbb addikciók (alkoholizmus, dohányzás, drogabúzus) szerepe Magyarországon a morbiditásban-mortalitásban, 1997.
² Talán a „Nemdohányzók védelmét szolgáló törvénytervezet” 1999 februárjában történt napirendre tűzése az első kivétel e tekintetben.
³ Ezt a tendenciát önmagában nem magyarázza az alacsony termékenység, hiszen hasonló születésszám mellett például Görögországban és Spanyolországban mégis gyarapodik a népesség – a kedvezőbb halálozási arány miatt. Nálunk viszont az ezer lakosra jutó halálozás az utolsó negyedszázadban 22 százalékkal emelkedett, s ezzel Európában ma már – Oroszország után – nálunk a legmagasabb a mortalitás.
⁴ A hatvanas évek közepétől rohamosan emelkedik a produktív korú férfiak halálozási aránya, s a 45–59 év közötti korcsoportokban a helyzet ma már kedvezőtlenebb, mint 1920-ban volt! A születéskor várható élettartamunk is e szerint alakult: a 35–64 év közötti férfiaknak ma már alig 60 százaléka remélheti, hogy megéri a 65. születésnapját. Így viszont a magyarországi asszonyok átlagosan közel tíz év „özvegységre vannak ítélve”. A problémaérzékeny háziorvosok legfrissebb, öt évet felölelő vizsgálatai szerint a 30–59 éves férfi középkorosztály haláleseteinek mintegy 60 százaléka összefüggésbe hozható a túlzott alkoholfogyasztással. A „társadalmi önmérgezés” kiemelkedő szerepét a férfiak halálozásában mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a végzetes kimenetelű májzsugorodás a világon sehol sem olyan gyakori, mint a mai Magyarországon. A magyar férfiak májcirrózis-mortalitása jelenleg két és félszer meghaladja a második legrosszabb román arányt (127,4 százezrelék az 50,1 százezrelékkel szemben, de a 44,0 százezrelékes női májzsugor-halálozásunk is magasabb arányú, mint Romániát kivéve, bármelyik ország férfi adata!), és háromszor-négyszer több, mint amit az osztrák statisztika mutat. Az utóbbi húsz évben e halál-ok gyakorisága közel ötszörösére nőtt, s néhány produktív férfi korcsoportban mára ez lett a vezető halál-ok.
⁵ Az összehasonlítás azért jogos, mert 1960-ban még mindkét országot a mediterrán, borivó szokások jellemezték, bár Franciaországban – ahol évtizedek óta messze a legnagyobb a világon a fejenként, évente elfogyasztott abszolútalkohol mennyisége – akkor többnyire sokkal magasabbak voltak a májzsugor-halálozás arányszámai. 1995-re azonban gyökeres fordulat észlelhető az összes vizsgált korcsoportban, és mostanra már határozott magyar „fölény” érvényesül, mégpedig úgy, hogy 4-től 17-ig szóródik a májzsugor-halálozási többletünk egymáshoz viszonyított nemzeti szorzószáma. Célzott vizsgálódások dolga kideríteni, hogy e fordulatban milyen szerepet játszik a francia kormányok sikeres nemzeti alkoholellenes programja (a háromliteres csökkenés eredményeképpen ma már „csak” 14 liter abszolútalkohol jut egy-egy gall állampolgárra), s hogy itt és ott hányan isszák meg valójában a statisztika által kimutatott átlagot. De bizonyításra szorul az a kétely is, amely a hazai alkoholfogyasztási statisztikák jelen stagnálását kíséri a szakemberek körében, akik – észlelve a piac anarchikus liberalizációját – inkább hisznek a májcirrózis-halálozásból történő visszakövetkeztetésnek, mint a hivatalos alkoholforgalmazási adatoknak.
⁶ Jellemzően ezt bizonyítja a pszichoszomatikus betegségek általános megszaporodása. Így diagnosztizálja ugyanis a korszerű orvostudomány az ezredvégi tömeges megbetegedések többségét, különösen a fejlettebb régiókban, ahol a hagyományos fertőző kórképeket már sikerült a higiénés intézkedésekkel és a jól szervezett orvosi ellátással megfékezni, visszaszorítani. Nemcsak az alkoholizmust, nikotinizmust és a többi drogfüggőséget sorolják ma már ezek közé, hanem az allergia, az asztma, a gyomor- és bélpanaszok, szívbetegségek, idegi bántalmak, alvászavarok, végtagi és gerincelváltozások és még sok más kórkép jó részét is. De a szenvedélybetegségek összefonódása és a szenvedélyváltás gyakori jelensége is arra utal, hogy a különféle káros szokásoknak közös a gyökerük (pl. már nem iszik valaki, de annál többet dohányzik!).
⁷ Ekkor jött létre a miniszterelnök-helyettes vezette Alkoholizmus Elleni Állami Bizottság (ami dr. Csehák Judittal az élen tagadhatatlanul elkezdte az alkoholkínálat és -fogyasztás korlátozását térben és időben), majd az Országos Alkohológiai Intézet is – a célirányos kutatás és a segítő-gyógyító kezdeményezések inspirálására, illetőleg összehangolására.
⁸ Az első szabadon választott parlamentben is hasonló számban csatlakoztak a képviselők a pártokat átívelő „Józan Élet csoporthoz”. Többek közt ezzel függ össze, hogy egyáltalán létrejöhetett s tíz éven át szakadatlanul hadakozhatott egy speciális józan orgánum a közérdekű javaslatok megvalósításáért, a káros hatású intézkedések és rendeletek ellen, s az elmúlt évig még kapott ehhez némi költségvetési támogatást.
⁹ Csak ott nagyobb a hatékonyság, ahol ennek belső szándékát sikerül jó szóval, családi közreműködéssel, a már stabilizálódott betegek egymást segítő közösségeinek példájával, pasztorációs vagy pszichoterápiás (és mentálpedagógiai!) eszközökkel felkelteni.
¹⁰ A Református Iszákosmentő Misszió hit alapján tíz éve gyógyító dömösi szanatóriumát, a Máriagyüdön 1996-ban megnyílt Bethánia Rehabilitációs Otthon Alapítványt és a Hit Gyülekezet támogatta, hatéves S.O.S. Alapítvány sikeres tevékenységét emelem ki példaként, természetesen a teljesség igénye nélkül. Közös jellemzőjük a törekvés a krisztusi szeretet teljes átélésére, a gyökeres életformaváltás és szabadulás. És minél inkább érvényesül bennük ez a szellemiség, annál ritkább a „megzuhanás” köreikben…