Örülök a Napút kérdésének – családom története mennyiben példázza a magyarság egész történetét? –, mert most, hogy megöregedtem, ez a téma engem is egyre jobban foglalkoztat. Azt hiszem, az én családom története a magyar zsidóság asszimilációjának története. Apám – édesanyjával és három testvérével – tízéves korában jött Erdélyből Budapestre, árván és nyomorultan. A rendelkezésemre álló hivatalos okmány szerint dédapám, Ranschburg József 1850-ben halt meg, Zilahon. Nagyapám szabómester volt ugyanebben a városban. Apám keveset mesélt róla – hiszen gyerek volt még, amikor elvesztette –, de az 1916-ban kelt halotti anyakönyvi kivonat szerint a halál oka: májzsugor. Erős a gyanúm, hogy nagyapám alkoholista lehetett – ez magyarázza azt is, hogy nagyanyám nincstelenül, földönfutóként jött Budapestre gyermekeivel. Apám – aki rövidesen édesanyját és egyik testvérét is elveszítette – gyakorlatilag kegyelemkenyéren, igazi proletárgyerekként élt a fővárosban. Öt elemit végzett – ezt egész életében szégyellte szegény –, és villanyszerelőnek tanult. Nagyon büszke volt a nevére, hiszen ez volt az egyetlen bizonyítéka arra, hogy a híres neurológus, a magyar pszichológiai élet megteremtője, dr. Ranschburg Pál a rokona. (Ez a kérdés egyébként mindmáig nem tisztázott – de nincs is különösebb jelentősége. Jóleső érzés, hogy a professzor közvetlen leszármazottaival – az „igazi” Ranschburgokkal – meleg, baráti kapcsolatban vagyok.) Nyilván ez a magyarázata annak is, hogy gyermekei – ugyanis van egy nálam tizenkét évvel fiatalabb „kicsi” húgom – taníttatását mindig élete legfőbb feladatának tekintette.
Anyai dédapám földbirtokos, valódi „kutyabőrös” nemes volt. (Talán az is jellemző, hogy ez a kutyabőr valamelyik nagynéném testével együtt égett el Auschwitz kemencéjében.) Afféle duhaj nemesként élt, aki birtokát az utolsó hektárig elitta, elkártyázta. Fia – az én nagyapám – okleveles mezőgazdászként, egy tízezer holdas birtok intézője lett a Hortobágyon. Teljhatalmú úr volt – de mégiscsak szolga… Nyolc gyermeket nemzett (édesanyám volt a hetedik), de csak a fiait kívánta taníttatni, mert úgy vélte: a lányoknak az a dolguk, hogy férjhez menjenek és gyerekeket szüljenek. Édesanyám így, elvégezvén a négy polgárit, kalapos lett (masamódlány, ahogy akkoriban hívták), de nem dolgozott a szakmájában soha. Szüleim nagy-nagy szeretetben és nagy-nagy szegénységben éltek le együtt csaknem ötven esztendőt. Apám 1978-ban halt meg. Megérte, hogy gyermekei diplomát szereztek (ahogy ő mondta: úriemberek lettek), és gyönyörködhetett unokáiban is. A különös, zsidó földbirtokos elszegényedett, masamód unokája és az iszákos szabómester proletárrá süllyedt fia közel ötven éven át a megbecsült polgári lét biztonságáról álmodoztak. Haláluk közeledtén mindketten úgy érezték: gyermekeik már ezt a megálmodott életformát élhetik – itthon, Magyarországon.
A második kérdésre – szellemi elődeim, példaképeim milyen útravalót adtak a többnemzetiségű Kárpát-medence gondjainak megoldásához? – jóval egyszerűbb válaszolnom. Nemrég megjelent új könyvemben (Pszichológiai rendellenességek gyermekkorban) név szerint is felsoroltam azokat a – már nem élő – kollégáimat, akik szívemhez közel álló tanáraim voltak – illetve akiket mestereimnek tekintek. Ezek közül most Binét Ágnes, Mérei Ferenc, Radnai Béla nevét szeretném megemlíteni. Mindhárman azt tanították, hogy a felnőtt ember életének harmóniája jelentős részben a gyermekkor harmóniájától függ, és ez a boldog gyermekkor éppen úgy joga azoknak, akik a Kárpátok medencéjében élnek, mint bárki másnak a világon. Nem feledkeztem meg öreg professzoromról, Kardos Lajosról sem, aki más típusú útravalót adott nekem. Azt mondta: sohase felejtsük el, hogy ahol a szavak nem világosak, ott feltehetően a gondolat is zavaros. Egész életemben a tiszta, közérthető fogalmazásra törekedtem; nem kis bosszúságára azoknak, akik úgy vélték – és vélik ma is –, hogy a körmönfont, bonyolult és homályos szöveg a tudományos stílus elengedhetetlen feltétele.
