Szenvedély és rockerek. Csoportban durvák, brutálisak, egyenként nézve szánnivaló a görcsös futkosás. Az ijedt csapkodás, a keserves csápolás. A kedvenc odafönn ugrál a fényben, miközben a hátrányos helyzetű tömeggyerekek odalenn végre szeretnek valakit. Szerethetik bűntelenül, kötetlenül a fényben ugrálót, Ő az enyém, és nincsen semmi kötelezettségem, csak ordítani kell, no és megvenni a jegyet.
Szenvedély a transzcendens mezőben. Erről Avilai Szent Teréz eszméletvesztése és eksztázisa juthat eszünkbe, „A jégfehér, faragott márványszűz / a templom hideg homályában: / ajzott idegre, húsra, vérre, nedvre, / ziháló heves, lihegő lélegzetre éled!”, írja róla Dobai Péter, és tovább: „Mintha az Apokalipszis lovasait / várná – elvégre az is isteni itélet! –”.
Szenvedély droggal. Az LSD-mozgalom egykori apostola, T. Leary panteisztikus képzettársítások gyönyörűségéről beszél, és az érzékek elragadó felfokozottságáról, mi több: kozmikus orgazmusról. Az addig unalmas és észre sem vehető ingerek drog hatására elszabadulnak saját sablonjuktól, és még a megszokott mindennapi élmény, a levegő beszívása is vibráló-eksztatikus szagorgiával szolgál. Megnyertük ezzel a mennyországot, az üdvösséget, a transzcendenciát! – hitte akkoriban az amerikai professzor, most majd a mindennapiságot felváltja a boldogságosan felhangolt életérzés, a feeling, felnyílik a lét horizontja, a laposra csiszolódott érzékelés újdonat élvezet és új kreativitás forrása. Aztán szétpukkantak a nagyralátó remények. Kiderül, hogy az „én” beleszakad a drogba.
Szenvedély és bizonyítás. Ami az egész mögött munkál: a bizonyítási kényszer. A lélek érvényt akar szerezni valaminek, mindenképp, akár a megtébolyodásig, a megrokkanásig, akár eksztatikusan kiszaladva a való világból. Mit szeretne bebizonyítani? Ehhez fel kellene sorolni az értelmező szótárt. Ám a valamennyiünkben régről megmaradt didergő gyermek talán annak szerezne érvényt, hogy egyszerre maradhasson gondtalan, felelőtlen gyermek, és ugyanakkor bekerülhessen a felnőtt hősök panteonjába. Legyen bátor, nagyszerű és valódi férfi; ezt bizonyítja bikaviadallal, mélytengeri búvárkodással, nagyvadra vadászva, háborúval, fegyverekkel – ahogyan Hemingway.
Szenvedély és megszállottság. Az a bajom a szenvedéllyel, hogy olvadozik tőle az értelem. Hol pokoli látvány, hol csak szomorú, amint a szenvedély megszállta agy egy idő múltán bemerevedik. Már csak az jut el hozzá, ami a választott szenvedélyt támogatja. Az érzékelő és értékelő rendszer már csak arra figyel, ami igazolja a téboly-teremtette célt. Ilyenkor szokta, a végső periódusban, a destruktív szekta vezére „örök boldogságba és örök fénybe” mérgezni bárányait.
Szenvedély és teremtés. Talán mégsem ennyire ijesztő a kép? Van olyan szenvedély is, ami az istenek ajándéka. Csendesen dolgozik, alig tudni róla. Nem jelenik meg az utcán, a téren, a híradóban. Rejtőzködve ügyködik, felfűti valahol az érzelmi miliőt, aztán lehűti, és az értelemmel ellenőrizteti, amit addig végzett. Mígnem előáll a szenvedély termése: a Concerto vagy a Bűn és bűnhődés.
