A létezés természetes ritmusa

    „Azt gondoltam azokban a napokban, hogy valaki meg akart nekem kegyelmezni. Felszabadultan lélegeztem, hiszen testem visszatalált a forráshoz, még mielőtt végleg elszáradhatott volna. Valaki vagy valami felfüggesztette a jelen és a múlt osztatlanságát, mert amikor szerelmemmel ölelkeztem, átkozott időbetegségem már nem törte össze azt a sokszor megrendítőnek érzett szépséget, amelyet arcán felfedezhettem. Mintha sorsom az elmúlt évtized szenvedéseiért ajándékozta volna nekem ezt a szerelmet, kitartásom jutalmául, amiért nem adtam meg magam” – írja naplójában Barnás Ferenc Az élősködő című, a Kalligram Kiadó gondozásában megjelent regényének az őrület démonaival viaskodó, névtelenségben maradó címszereplője. A felszabadult öröm érzésének megörökítése azonban, valljuk meg, kivételes pillanat a műben – az „Élősködő” ugyanis súlyos lelki defektusokkal terhelt élete során többször bebizonyítja önmagának, hogy már csak alkatilag sem képes a boldogságra. S ez egyben azt is jelenti, hogy sorsa a kegyelem egy-egy pillanatában hiába ajándékozza meg a mindenért kárpótoló szerelem szépségével és vigaszával – hisz démonaival folytatott küzdelme során hamarosan éppen ő lesz az, aki mindent tönkresilányít maga körül.
    A sors ajándéka L., az legkitartóbb partnere lehetne – a felszabadult öröm érzése azonban hamar tovatűnik, s jönnek, ismét jönnek a démonok csapatai. L. démonai és az „Élősködő” démonai – minthogy, mint kiderül, mindketten azzal vannak megátkozva, hogy saját kifinomult lelki kínjaik fogságában éljenek. Ezek a lelki kínok fűzik őket széttéphetetlenül egymáshoz – s ezek a kínok alkotják Barnás Ferenc nyomasztó hangulatú és bonyolult szerkezetű regényének vázát is.
    A három részre tagolódó mű elé egy rövidke bevezető szöveg járul: amelyben az „aljas gondolatai” rabságában sínylődő s menekvésül naplóírásba feledkező „Élősködő” saját bolond reményeiről vall. Arról a hitéről, hogy feljegyzései végeztével talán könnyebben lélegezhet majd, s esetleg eljuthat odáig, hogy nem csupán a „gyógyszerek jótékony kábultsága” ajándékozhatja meg „az elviselhetetlen elfogadásával”. E rövid és keserves vallomás után kezdődnek el a „feljegyzések”, amelyek, mint utólag kiderül, csakis és kizárólag L., az „Élősködő” számára rendelt elviselhetetlen, de elfogadható társnak íródtak. S hogy ki is ez, és milyen is ez az L.? A mű egyik legnagyobb talánya lehet ez a kérdés. Már csak azért is, mert L. alakját kizárólag az „Élősködő” szemével láthatjuk.
    A mű első része ennek megfelelően úgy is felfogható, mint az L. megismerése felé vezető út leírása, azé az úté, amelyet végigjárva a feljegyzések írója ide-oda csapong a beteges és a normális késztetések között – egyre kevesebbet követve a hétköznapi emberek hétköznapi logikáját, és egyre többet időzve az extrém és beteges élethelyzetek között. A kórházak „külvilágtól leválasztott, négy fal közé szorított” terében, ahol azt a szorongást lehet belélegezni, amit a szobatársak beteg teste és ijedt tekintete kibocsátott, s amely szorongásból az „Élősködő” egyenesen erőt merít. Vagy a lehangoló utcarészletek, rossz hírű negyedek „kétes illatai” és az „olcsó, meglehetősen ártatlan bűnök hirtelen lecsapódó párái” között, ahol az „Élősködő” belső szorongása egy szorongó külvilággal találkozhat, s ahol a levegőben ugyanazt az érzést fedezheti fel, ami őt is rendre átjárja. A mások szorongásából táplálkozó s a mások kínjaiban szinte feloldódó naplóíró olykor persze kísérletet tesz a normális világ meghódítására is. Ezek a kísérletei azonban rendre kudarccal végződnek – s valójában ezeknek az illúzióromboló próbálkozásoknak a sorába illeszkedik L. megismerése is. Azé a lányé, akivel a feljegyzések fogalmazója „visszatalált a forráshoz, még mielőtt végleg elszáradhatott volna”. A sors ajándékának tekintett szerelmet ugyanis L. egy odavetett megjegyzése, amellyel egy éven át tartó végletes szexuális szabadosságáról ad számot, ismét tébolyultan gyötrelmes, testileg és lelkileg aberrált viszonnyá zülleszti. Az „Élősködő” önkínzóan perverz féltékenységi képzelgései ettől a pillanattól fogva megállíthatatlanul törnek elő, s egyre csak azzal foglalkoznak, mi elől és miképpen menekült abban a bizonyos évben L.?
    A regény második része így „eszelős vállalkozásba” torkollik: a naplóíró egyes szám harmadik személyre vált, s belekezd L. történetének megírásába – de nem a valódi történet megfogalmazásába, hanem a „démonok” diktálta képzelgések megörökítésébe. Ekképp tehát a saját traumáit feldolgozni nem tudó L. történetét továbbra sem ismerhetjük meg a maga teljességében – s a harmadik részben is csupán azt a vívódást követhetjük nyomon, amely L. képzelt történetének papírra vetése s L. mindennapi életének megfigyelése között fogja el a naplóírót, aki ezt a vívódását rögzítendő ismét visszatér az egyes szám első személyű előadásmód szuggesztivitásához. Az „Élősködő” beteg, egyre betegebb személyisége persze ezt a kettősséget sem tudja feldolgozni: amíg az L.-nek átadni kívánt feljegyzésen dolgozik, képtelen kitörni annak kényszeres összeméréséből, hogy L. mit csinál a valóságban és közben mi történik vele abban a szövegben, amelyet démonai sugalmazására hallgatva éppen ő talál ki róla.
    Barnás Ferenc ijesztően beteges személyiségképletet alkot meg tehát művében – olyan személyiségképletet, amely a század első felének modernista magyar prózairodalmának, a dandy-regények dekadens hangulatainak örökségét idézi. A regény ugyanakkor a közelmúlt posztmodern alkotásainak nézőpontjátékait is felvonultatja. A sok-sok írói fortély persze mit sem változtathat a mű alaphangulatán: a nyomasztó érzések mindent átható áradása embert próbálóan gyötrelmes olvasmánnyá teszi a művet – egészen addig, amíg az olvasó fel nem fedezi, hogy ebben a tengernyi önemésztő kínlódást magában foglaló naplóregényben is ott lapulnak azért azok a mondatok, amelyek a normális világ létezéséről, mi több: gravitációs erejéről tanúskodnak.
    Ennek az erőnek a létezéséről igen szemléletesen árulkodik, hogy egy helyütt az „Élősködő” a „legfőbb törvényről” beszél – s miközben ezt a törvényt a saját maga számára ugyan érvénytelennek tartja, egyetlen pillanatig sem vonja kétségbe ennek a „normális világot” éltető csodának a létezését. S hogy mi volna ez a Törvény, és mi volna ez a Csoda? A feljegyzések egyik lelki értelemben irigylésre méltóan tiszta passzusa szerint nem más, mint: „a másik testtel belezuhanni az idő előtti sötétségbe, abba a félig öntudatlan csodába, ahol a testek felszabadulva és görcsösen, engesztelve vagy éppen vigasztalanul egymásba kapaszkodnak, hogy teljesítsék az egyetlen parancsot: szeretni, szeretkezni kell. Ha annyi erőm lett volna, hogy elviselem a létezés természetes pulzálásának ezt a ritmusát!”
    Meglehet, a normális, önzetlen és nyugodt odaadás vágyát az „Élősködő” nem tudja uralomra juttatni saját, lelki defektusoktól meggyötört világában – de erről a vágyról és ennek a vágynak a természetéről azért pontos fogalmai vannak. Ez olyannyira így van, hogy a regény második részében, amelyben L. menekülésképpen választott kicsapongásainak kitalált történetét fogalmazza meg, még L.-t is megajándékozza az önzetlen és nyugodt odaadás vágyával. Megálmodik L.-nek egy olyan erdei tisztást, ahol az ősz sárgás-barna szőnyegével borított föld az önzetlen odaadás vágyáról tud üzenni neki: „Lehajolt és arcát a hűvös, már-már nedves levelekhez szorította. Megremegett a szája. Azt szerette volna, ha napokon keresztül itt maradhatna, ha nem kellene visszatérnie a városba, a kocsmákba, az ágyakba. A földtől talán megtanulhatná azt az önátadást, amellyel úgy ajándékozhatná oda másoknak a testét, hogy azért cserébe semmit ne várjon.”
    Barnás Ferenc művét olvasva nem maradhat észrevétlenül, hogy az általa megalkotott naplóíró magányossága és lelki megkínoztatása szinte laboratóriumi körülmények között jelenik meg: minden társadalmi, történelmi és kulturális meghatározottság nélkül, s híján minden olyan információnak, amely arról árulkodna, hogy ki is volna, milyen körülmények között élne és mivel is foglalkozna ez a betegesen érzékeny figura, s mit is csinálna valójában, amikor nem saját démonaival viaskodik, és nem „aljas gondolatokkal” tarkított feljegyzéseit veti papírra. Ez a laboratóriumi sterilitás vélhetően szándékos jellegzetesség a regényben, ám nem fejlődik igazán meggyőző írói ötletté. Mint ahogyan a laboratóriumok világára emlékeztető másik sajátság, a lelki tüneteket rögzítő feljegyzések száraz és aprólékos sorjázása sem válik a mű előnyére. Izgalmas, de minden lélektani izgalmassága ellenére is lélektelen alkotás Barnás Ferenc műve. Ijesztő szörnyszülött ez a próza, pontosan olyan, mint amilyen ennek a prózának a középponti alakja. Vitrinben mutogatható, borzalmat ébresztő különlegesség a regény, amelyet talán szemügyre lehet és kell venni, de mindenki jobban jár, ha emlékét gyorsan kitörli a tudatából. Szerzője egyet mindenesetre elért vele: magára vonta a kritikusok figyelmét, akik kíváncsian várhatják, hogy a tébolyult elmék vizionálását vagy a létezés természetes ritmusát fogja-e ábrázolni újabb és még újabb műveiben. Mert az adottsága – ez a regénye szövegét éltető megannyi formai és stiláris lelemény alapján teljességgel világos – éppenséggel mindkét lehetőség valóra váltásához megvolna.
    A porondon elszabadult a pokol. Démonok vigyorognak felénk, s ördögi mosolyaik tébolyult gondolatokat sugallnak. Minden erőnkkel azon vagyunk, hogy távol tartsuk magunktól ezeket a gondolatokat. Megszorítjuk egymás kezét, és arra gondolunk, hogy igenis van Törvény, és léteznek Csodák. Ha máshol nem, hát az idő előtti sötétségben. Ahol a testek felszabadultan és egymást engesztelve kapaszkodnak egymásba. Tudván tudva, hogy nincs más választásuk: engedelmeskedniük kell a legfőbb törvénynek. Annak a törvénynek, amely azt parancsolja, hogy: szeretni kell.

Toót H. Zsolt