„Tengerről jő majd halálom”

    Összefoglalás – ez az első vers címe Szentmártoni János új verseskötetében. (Madárjós, Tevan, 1998). Van egy kis iskolás csengése a szónak; de van benne egy kis virtus is: a „fiatal költő” vállalja a tanultakat, s majd az olvasó eldönti, a tananyagot jelesre sajátította-e el.
    Szentmártoninak van már miből vizsgázni: intenzíven jelen van az irodalomban, a Stádium Kiadónál megjelent Útszéles magány című első kötete mellett szerepelt több, Kárpáti Kamil által szerkesztett antológiában is.
    A kötetcím és az öt ciklus címe megtaláltnak mondható. A címek többsége önmagában is figyelemfelkeltő: Afrikai fák, Föld alatti évszak, Oroszrulett, A lakó alakja… Az elsőben van valami egzotikum, a második szellemes, a harmadik sokat sejtető, a negyedik érdekes szubjektum-objektum viszonyra utal. És egy, ami kimaradt: a Különös havazás kicsit elbizonytalanít. Vajon mitől különös egy havazás? (Költői kérdés. A Betört üveg elégiája című vers válaszol.)
    Szentmártoninak sok mondanivalója van, különösen az első ciklus, az Afrikai fák témagazdagsága impozáns, de vonzó a személyes történelemben, a család történetében témát, sőt: balladát találó, az apróságokra odafigyelő magatartás is. Amikor rímtelen, szabad verssorokban szólal meg, máris kidolgozottnak mondható költői nyelven ír; trópusai néha Pilinszkyt idézőn elevenek: „Esőruhás kerti szék áll / szemed lakatlan udvarában.” (A magány). Amikor a kötöttebb formájú, rímes verssel próbálkozik, néha még túlzottan iskolás (Lebukás).
    Az öt ciklusba rendezett lírai anyagot Szentmártoni valójában nyolc pillérre építette fel. Ez a nyolc, dőlt betűvel szedett, vizuálisan is elkülönülő vers a kötetet kilenc cikkelyre osztja. A mű vizuális képe mégsem zárul körré, archaikus égtájkeresztté: a nyolcból egy „eposztöredék” kilóg, helyesebb tehát hét + egy versről beszélni. Ezeket a verseket ugyanis eposztöredéknek, vagy epikus vallomáslírának nevezhetjük. Témájuk a háttérből narratív utalásként föl-föltörő klasszikus mitológia. Odüsszeusz életéről – Odüsszeusz beszél. Ez az egyes szám egyes személyű eposz kiváló költői lelemény! Nagyon jó elbeszélői pozíciót talált Szentmártoni: a hős beszél a hős életéről, de már sorsa teljes ismeretében – ez a szituáció gazdagon kiaknázható; jóformán beláthatatlan előny, hogy hatalmas élettapasztalat birtokában szólalhat meg az elbeszélő. Szentmártoni egy csapásra bebizonyítja, hogy kár lenne az epika történeti magját, a müthoszt valamiféle elvont líraideál kedvéért sutba hajítani. A müthosz, a történet végtelenül nyitott az átértelmezés, a sors széttartó magyarázata(i) felé, és ez egyben roppant termékeny, képzeletmozgató feszültséget hoz létre.
    Vegyük ezeket a darabokat egyenként is szemügyre! A Ki merül el büszkén című vallomásban Odüsszeusz arra az útra emlékezik, amelyet Kirké kérésére az alvilágba tett (ott találkozott egyébként Teiresziásszal, a madárjóssal). A második, Akhilleusz siratása valódi hősköltemény. Jellemzi Szentmártoni mértéktartó ízlését, hogy a csaknem himnikus hangnemet ilyen sorral tudja (és meri) ellensúlyozni: „Azóta szívem nehezebb. / S hányinger kerülget folyton.” Az Ithaka című a tengeren hánykódó Odüsszeusz panasza. (Talán Ogügé szigetének közelében járunk?) Odüsszeusz vallomásába ügyesen szövi Szentmártoni a sajátját: „De gyerekkezem tartsa még / zuhanó testemet vissza.” Az eposztöredékek ars poeticáját az ötödik vallomás tartalmazza: „Mióta százszemű / Teiresziásszal, a vak / madárjóssal találkoztam, / szüntelen figyelem röptét / a madaraknak. Nem jövőm /- múltamat írják az égre.” (Antikleia). Antikleia egyébként Odüsszeusz anyja, akit a hős az alvilágban lát viszont. A Kutyája teteme felett című vers Argosz metaforájába burkolt önértelmezési kísérlet, a Heléné a trójai harcok kiváltójához intézett köszönetnyilvánítás, az Ogügé szigetén az utazás, tehát a változás és az átértelmezés metaforájává váló pillanatkép. „Nem lettem volna hős, / ha nem sorsom ellen küzdök; / ha nem körömszakadtáig / igyekezek felejteni-”.
    A nyolcadik eposztöredék azonban elbeszélőváltást jelent. Ez az egyetlen dőlt betűs vers, ami nem Odüsszusz vallomása. A tevékenységét dokumentáló tudós, Odüsszeusz útjának szemtanúja?, résztvevője? szólal meg itt, aki leginkább filológusnak mutatkozik, majd végül az ő köntösét is levetjük.
    Két beszédmódja van tehát Szentmártoninak: az egyik, az irodalom mitikus nyelvével foglalkozó Northrop Frye terminusát használva, a lírára általában jellemző tematikus, a másik, fent elemzett beszédmód ellenben a mitológia, pontosabban az eposz magas mimetikus módja. Az első beszédmód a személyes történelemről, a családról, a hétköznapokról való beszéd hangja. A második beszédmód a mitológia által megélhető valóság felé fordul. A két beszédmód kétfajta hőstípust tételez fel: az első hőse az a lírai én, aki történetének idejét saját magával osztja, a mérhető időben van jelen: „S én nem vagyok más, / mint e kinőtt szoba kalóza, / ki zsákmányáért folyton / visszafelé evez.” (Stratégia). A másik beszédmód hőse viszont mintha abban a köztes térben állna, ahol a történeti idő már nem, az istenek örök-ideje pedig még nem észlelhető: „Felfoghatatlan már mindez. / Értelmezhetetlen végképp.” (Ki merül el büszkén?)
    Szentmártoni mitikus hangját már dicsértem; hadd dicsérjem kissé a másikat is. Tematikus beszédmódú versei képről képre, többnyire gondosan megtervezett útvonalon, kimérten haladnak, ám minden pillanat, minden elmozdulás tartogat valami váratlant. Ilyen mestermunka a Tükröződés című vers (különösen az első versszak), ahol az egyetemablak közé szorult légytetem válik fokozatosan a „feje tetejére fordult világgá”, vagy a Tanulmánytöredék, ahol az apa ideája válik valami félszeg éberség jelképévé. Ilyen a Függönyként lógni című vers, ahol az élet-halál köztes terében támadó dzsungel vacsorapenész-bozóttá szelídül.
    Vannak a kötetben olyan versek, amelyek arról tanúskodnak, hogy Szentmártoni két beszédmódja egymás felé közeledik. A tematikus és a magas mimetikus módot mindenképpen összeköti az Ulysses és a Meghatározás című vers. Talán erről a közeledésről is hírt ad a kötetnyitó Összefoglalás első két, ars poetikus sora, melyet a kötetet ajánló Kalász Márton is idéz: „A felét tudod kimondani, / napról napra mi felgyülemlik benned…” Az elhallgatott részletek ugyanis a két beszédmód között tűnhettek el. Éppen ezért innen várhatjuk felbukkanásukat is.
    Lehetséges, hogy a fenti két beszédmód még nem az igazi Szentmártoni. De nagyon valószínű, hogy ő is ott van két hangja között.

Prágai Tamás