Rónay László

Lapkivágatok

    Rendezkedünk a fiammal. Amikor a lakás már nem eredeti rendeltetésének megfelelő állapotban van, s innen is, onnan is könyvek, folyóiratok türemkednek ki, mindig nekirugaszkodunk. A fölöslegeseket ki kell hajítani, mondja a feleségem, s mi alázatosan bólintunk, miközben arra gondolunk, van-e egyáltalán fölösleges könyv? Amit ma a pincébe szállítunk, holnap biztosan kell valamihez.
    Különben is, a pince nem könyvek tárolására való. Csövek futnak a mennyezet alatt, néha lehull egy csöppnyi víz, s megfodrozza a félhomályban növekvő patakot.
    Akkor azok, mondja a mama, és a lapkivágatok gyűjteményére mutat. A „szalagos irományfedelek” – milyen hivatalos e név – valóban hasas papírkötegeket őriznek. Évekig gyűjtöttem őket egy könyvhöz, amit nem írtam meg. Szemrehányóan méregetnek a polcról, lustaságom porosodó mementói. Most a halálfélelem riadalmával, segélykérő tekintettel szemlélődnek.
    Igen, ez a legegyszerűbb. Felkapni az első csomagot, s meg sem állni a fölösleges papírok tárolására szánt rejtelmes szerkezetig. Nyernénk két polcot. Egy évnyi könyv helyét.
    Csak egy pillanat. Kinyitom a csomagot, belepillantok az első dossziéba. A Képes Krónika 1936-os évfolyamából másoltam ki ezt a három lapot. Beszélgetés Kocsis Lászlóval. A fényképről szigorúan tekint felém a papköltő, mintha ő is mulasztásaimat kérné számon.
    Kocsis László. Ki ismeri széles e hazában? És hányan olvassák? Elsüllyedt – vagy: elsüllyesztett? – nemzedék: Kocsis László, Mentes Mihály, Székely László, Városi István (mellesleg Szent Ágoston Vallomásainak fordítója).
    Nem, ezt nem lehet kidobni. Ki tudja, egyszer nekiveselkedem. Holnap? Holnapután?
    Nézzük a következőt! Új fények felé. A századforduló magyar költészete. Írta: Ágoston Julián. O. Cist., azaz ciszter szerzetes.
    Ágoston Juliánt sosem láttam a ciszterek öltözékében. Kopott bőrkabát fedte testét. A szakadásokat bevarrta valaki. Álltunk Kelenföldön, vártuk a korai vonatot, amelyen ő Biáig, én Bicskéig utaztunk. Sosem érezte detronizációnak vidéki tanárságát. Hatalmasakat nevetett, csillogott a szeme. Csak akkor komorodott el, amikor arról számolt be, mennyire megalázták egyik-másik szerkesztőségben, ahová verseit vitte. Pór Bernátként írta ezeket a verseket, a nevét is elvették tőle.
    Olvasom az 1936-os tanulmányt. Szíven ütnek a mondatai: „Hősies viaskodás mindennel, ami megszokás, ami lenyűgözi, ami kötni akarja. Természetes, hogy nem törődik ruhájával, nem törődik a karcolásokkal – de az érdességekkel sem.” Mintha önmagát írta volna meg! 1966-os önmagát, kopott bőrkabátban, megviselt aktatáskával. Tényleg nem törődött a ruhájával. Másokat, a „gyerekeit” – sok százan sírva kísérték utolsó útjára – ruházta föl olyan értékekkel, amelyek hovatovább eltűnnek az életünkből.
    Szép lassan bekötöm a szalagos irományfedelet. A lapkivágatok visszaköltöznek a polcra. Néznek tovább, én pedig az adós szégyenével pislogok rájuk. A városból, a Déli pályaudvar felől egy mozdony jeladása hallik.