Robert Walser

A természet

    Menj ki a természetbe, örömmel fogad majd. Szereti, ha törleszkednek hozzá, téged is meg fog kedvelni. A természetben nem vesztesz semmit, ő még senkit nem károsított meg soha. Nyelvét hamar megtanulod, megérted viselkedését, s az eredmény: egyik jó állapotból a másikba kerülsz, mert már tudod azt, amit mindenki, aki szereti: hogy miért olyan, amilyen. Sosem fogsz unatkozni, ha ott leszel, és szórakozni sem fogsz; mert olyan erőssé tesz, hogy sem az unalomtól félni, sem a szórakozásra áhítozni nem fogsz. Tér és idő már önmagában véve is élvezet, a tiszta levegőt pedig ugyanúgy lehet kortyolni, akár egy kellemes italt. Mire tanít a természet? Először is arra, hogy szeresd a világot, mert ez a szép hely az otthonod. Azután arra, hogy óráról órára el tudd fogadni magadat olyannak, amilyen vagy, és minden mást úgyszintén. Nem telik sokba, és teljesen leszoksz a csűrés-csavarásról, a kákán is csomót keresésről; egyszer csak minden világossá válik; elég ha azt mondod: itt vagyok, megvagyok, csak ezt, minden áldott nap. A természettől sok mindent megtudhatsz, anélkül, hogy egy szót is szólna. Azzal, ahogy rád néz, ahogy megjelenik előtted, hatásosan és elég egyszerűen el tud magyarázni mindent. És soha nem értheted őt félre: a természetnek nem adatott meg az a képesség, hogy félrevezessen. Ő csakis jótékony hatással lehet rád. Nem akar uralkodni, de nem is szolgál minden további nélkül; elvárja, hogy az ember foglalkozzék vele. Nagy a természet, mozgása kiszámíthatatlan; ezért ne is törekedj arra, hogy minden pillanatban tisztában akarj lenni vele; az ilyen igyekezet táplálója nem egyéb, mint a túlcivilizáltságból fakadó szorongás. A természet megtanít felejteni, te pedig majd eszedbe vésed, milyen jó is az, ha túl tudod tenni magad a már felhalmozott gondolnivalókon, hisz csak így teremtődhet hely újabb, szebb gondolatoknak; az eddigiek eltorlaszolják az utat az eztán születők előtt. A természetben meglesz a bátorságod hozzá, hogy mindenen túladj, azért, hogy újra hozzájuthass mindenhez. Isteni világosság önt el, és sok erőre lesz majd szükséged, hogy nyugodtan tudd szemlélni mindama csodákat, melyeket a természet elébed tár. Ami szép és jó, mind a nyugtalanság miatt szenved kudarcot. Szabadulj hát meg tőle, és eredj oda, ahol nap mint nap egykedvűség és jobb megértés susog körötted. A természetben távol vagy minden könnyelműségtől, távol a fojtogató gondoktól. Maga a természet koránt sincs olyan távol, ám így is elég messze van ahhoz, hogy keresned kelljen. A legközelebbi ugyanolyan messze van, mint a legtávolabbi, de ha van benned némi eltökéltség, bizonyosan rá fogsz lelni. A természet maga: mindig nyugvó; ezért te vagy az, akinek meg kell keresnie. Ő nem keres semmit. Ami isteni, az semmire nem szorul rá. Te viszont: te folyvást rászorulsz valamire; eszerint cselekedj hát. Semmi értelme úgy viselkedni, mintha az ember biztonságban volna és nem függene a természet jóságától. Mindenki érzi – méghozzá élénken érzi –, hogy mozognia kell, ha nem akar elernyedni. Az örökös semmittevést egyetlen ember sem bírja ki. Szaladj hát ki a természetbe; balgaság tétovázni, amikor az életed forog kockán. Add át magad neki. Alighogy átadtad magad az Egyetlennek, érzed, micsoda fenséges egészség tölt el minden ízedben. Eleinte azt hiszed majd, hogy szegényebb lettél, de csakhamar ráeszmélsz, hogy a természetben nincs szegénység, és hogy senkinek nem kell sóhajtoznia, amiért beléveszíti magát. Aki semmit sem ad, az az igazán szegény, és aki folyton valamilyen bevételben reménykedik, az olyan, de olyan szegény, hogy arra már nincs is szavam. A természetben soha többé nem fordulhat elő, hogy szétszabdalódsz részeidre, ellenkezőleg: mindig egésznek fogod érezni magad, s eszerint fogsz élni és gondolkodni. A művészet összezavart; távolodj el tőle egy időre. A természet majd frissebb állapotban fog visszavezetni hozzá.

Anyám sírja

    Egyik vasárnap, estefelé, kimentem a temetőbe, amely csak pár lépésnyire van attól a helytől, ahol lakom. Röviddel azelőtt esett, ezért minden nedves volt, az út, a fák. Bementem a temetőudvarra, és a régi, csöndes, szent sírok között édes, kedves, szűzies karokkal olyan szép, friss zöld fogadott, amilyet még soha nem láttam. Lassan lépdeltem a kaviccsal felszórt úton. Olyan csöndes volt minden. Egyetlen levél se rezdült, nem moccant, nem mozdult semmi. Olyan volt, mintha fülelne minden. Mintha érezné a köröskörben elterjedt ünnepélyességet, és hosszas, mély tűnődésbe merült volna élet és halál ősrégi és minden új rejtélyén, úgy csüggött, úgy terült el a zöld a maga csodálatos, nedves szépségében. Soha nem láttam még ilyet. Alighanem lenyűgöző erővel hathatott rám, hogy a komor halál és hallgatás helye örökre ilyen jóleső, ilyen zöld, ilyen meleg. Rajtam kívül teremtett lélek nem mutatkozott. Nem volt ott más, csak a zöld, meg a sírkövek. E nagy némaságban lélegezni is alig mertem, e szentséges, komoly és gyengéd hallgatás közepette minden lépés szinte bántó pimaszságnak hatott. Akácfa dús lombja hajolt elmondhatatlanul nyájasan és kedvesen egy sírhalom fölé, amely mellett megálltam. Ez volt anyám sírja. S ekkor mintha suttogni, duruzsolni, beszélni és magyarázni kezdett volna minden. A szeretett és tisztelt személy eleven képe, az arca és rajta a nemes kifejezés lágyan, fátyolszerűen szállt fel a csöndes, zöld sír megfoghatatlan mélyéről. Sokáig álldogáltam ott. De nem szomorúan. Én is, te is, mi is, egyszer mindnyájan oda jutunk, ahol minden, minden csendes és elintézett, és minden megszűnik és minden elhallgat végleg.

Zöld

    Nem érted, jóformán fel se tudod fogni. Ijesztő, félelmetes, mégis lenyűgöző. Értelme? Mi volna? Majdhogynem semmi. Kábít, megszédíti az elmét. Belesajdul a szem, a szív, összeszorul, beledöbben a lélek. Szín, szín. Nincs egyetlen olyan szín sem, ami ennyire szín lenne, mint ez. Nincs még egy szín, ami így elvakítana. Zöld, zöld. Ahová nézel, mindenütt zöld. Ötleteid, gondolataid, lelked minden rezdülése titkos rokonságra lép a zölddel, zölddé fajul úgyszólván. Az arcok is: már-már zöldek. Van benne valami talányos, valami felzaklató, valami irtóztató. Olyan egyszerű volna? Szó sincs róla. Egyáltalán van még valami a modern embert körülvevő dolgok közül, amire azt lehetne mondani, hogy egyszerű? Ugyan. Hiába áltatjuk magunkat, hiába ütjük el beteg, vérszegény tréfákkal e dolgokat, attól még az élmény ugyanolyan megrázó marad, és annál nyomatékosabban érezteti velünk, hogy tehetetlenek vagyunk, annál inkább ráeszméltet örökös kiszolgáltatottságunkra. Zöld, zöld. Milyen töményen bugyog elő a talajból. Valósággal iszonyatot keltőn. Megbénít, percekre beteggé tesz, megáll az ész, a lélek legszívesebben felsikoltana, kitörne a test börtönéből. A kék szelíd és illedelmes. Kék van ősszel, van télen is. De zöld? Miért zöld? Miért, miért olyan rettenesen, olyan pompázatosan, olyan fenségesen zöld? Mert – ég! A zöld: égés! Tavasszal a világ olyan, mintha zöld tűzvész tombolna. A zöld: a szín örjöngése. Felcsap a magasba, elborít mindent széltében-hosszában. Már nem vagy ember. Már nem tudod, mi vagy, ki vagy. Úgy tombol, úgy dühöng, úgy forrong, úgy lobog. Félelmetesen komoly, szent szín a zöld. Borzadályt keltő szín, intő, számonkérő szín, isteni szín. A fehér, az például mosolyog, a sárga simogat. Miért vannak fekete és fehér macskák, és miért nincsenek zöldek? Ó, igen, és miért villog zölden némelyik szem? Egy éj leforgása alatt egyszer csak előbújik a föld belsejéből a zöld, és mint valami homályos sejtelem itt is, ott is, mindenütt kiütközik. Milyen parancsoló a zöld!
    A zöld a remény színe? Az hát, hogyne, semmi kétség. De próbálj csak meg úgy reménykedni, hogy meg ne remegj, el ne borzadj közben soha. A remény tőszomszédságában, vagy inkább magában a reményben ott fészkel a sötét, reménytelen szorongás és csüggedés. Nincs még egy szín a világon, ami annyi magányosságot árasztana, ami oly erővel fejezné ki bolygónk elveszettségét a mindenségben, mint a zöld. A zöld a világ dicsősége. Nincs nála nagyszerűbb, ünnepélyesebb szín. Ő a színek kezdete, foglalata, a színek büszkesége. A zöld a színek lelke. De akkor miért nem világosabb valamivel? Elvégre lehetne fakóbb is, haloványabb is. De nem az: nem világos, hanem komoran telt, bársonyosan sötét. Mint valami düh, úgy önti el a világot, és ragyog és villámlik és vakít a szemünkbe. Mitől olyan beteg, olyan bágyadt az ember tavasszal? Miért penget olyan nőiesen lágy és gyöngéd húrokat? Miért olyan tétlen, olyan fantáziátlan? A zöld megfojtja a képzeletet, hisz maga sem más, mint egyetlen kirobbanó képzelet. A zöld az emberi energiák megrablója – Napóleon nem félt a tavasztól? Nem? Nos, lehet, hogy ezt csak úgy beképzelem magamnak, mert rám csakugyan bénító erővel hat a tavasz, legszívesebben visszahúzódnék valami katakombába, csak hogy elkerüljem e rémisztően jóleső látványt. Télen soha nem szoktam félni magamtól, ősszel valósággal színarany bizalmat érzek magam iránt, viszont mihelyt kizöldül, az ég szerelmére, be az első útba eső kocsmába, és inni, inni! A zöld megöl. Virulás, rügyezés. Minek? Az ember nem érti. Most már tisztában vagyok vele, most már pontosan tudom: minél tovább él az ember, annál nagyobb hatást gyakorol rá a viruló tavasz. Ilyenkor teljesen átnedvesedik, színtiszta zöldben úszik minden. Az emberi foglalatosságok oly fura színben tűnnek föl; már-már úgy hatnak, mint valami tisztán átlátható őrület. Hiszen csakugyan van valami őrületes a zöldben; s mi más a virulás, mint egyfajta őrület. A villódzás, az is kész téboly. Na jó. Az ember persze, amilyen értelmes lény, ebbe is bele tud törődni. Én itt mindössze illusztrálni, formába önteni, magasztalni akartam valamit. Ó, vannak kékszegélyű, leheletnyi vörössel befutott, sötétzöld álmok; mintha gondolkodásunk és költészetünk kék volna, jobbra törekvésünk vörös, életünk pedig elmondhatatlanul zöld. Igen, zöld annyi, mint élni, zöld annyi, mint szeretni. A zöld gyakran visszatetsző. Irtóztat és gyönyörködtet egyidejűleg, s napról napra vadabb és bujább lesz. Mélysége aztán nyár felé fokról-fokra alábbhagy. Az ember hozzászokik. Idestova úgy jár sétálni a fák suttogó, dús lombjai alá, mintha csak fedél alá húzódna. A por is sokat elvesz a zöld mélytüzű ragyogásából. Nyár derekán pedig a nagyvárosokban már úgy zörögnek-sustorognak a hovatovább szürkére fakult levelek, akárha vasból lennének.

Halasi Zoltán fordításai

Robert Walser (1878-1956) svájci író, költő. Nálunk jóformán ismeretlen, holott a legnagyobb írásművészek közül való. Négy regény maradt utána, ezervalahányszáz prózadarab. Hatott az induló Kafkára. Első magyar nyelvű kötete A séta címmel a közeljövőben jelenik meg, és bő válogatást ad Walser rövidebb lélegzetű prózai műveiből.