Sári László
A helyes tudás
„A fausti feltaláló és felfedező teljesen egyedülálló jelenség. Akaratának ősereje, vízióinak megvilágító ereje, gyakorlati gondolkodásának acélos energiája azok számára, akik idegen kultúrából néznek át rá, egészen kísérteties és érthetetlen – nekünk mindez a vérünkben van. Egész kultúránknak felfedezői lelke van. Felfedezni, amit nem látunk, a belső látás fényudvarába vonni, hogy hatalmunkba kerítsük; az első naptól kezdve ez volt legmakacsabb szenvedélyünk. E kultúra összes nagy találmánya hosszan érlelődött a mélyben, kivételes szellemek adtak hírt róla, próbálták meg a felszínre hozni, hogy aztán végül a sors szükségszerűségével törjön elő. Üdvözült töprengéseik során már a kora gótikus szerzetesek egészen közel kerültek hozzájuk. Ha valahol, itt megmutatkozik a technikai gondolkodás vallási eredete. E buzgó feltalálók, miközben kolostorcelláikban imádkozás és böjtölés közepette Istent titkai felől faggatták, ezt Isten szolgálatának érezték. Így keletkezett Faust alakja, az igazi feltalálói kultúra nagy jelképe. A scientia experimentalis – ahogy annak idején Roger Bacon a természetkutatást definiálta –, amely a természetnek emelőkkel és csigákkal való erőszakos vallatásával kezdte, ma gyárkéményekkel és aknatornyokkal borított területek formájában áll előttünk. Persze mindegyik feltalálót fenyegette az a tulajdonképpeni fausti veszély is, hogy az ördög beavatkozik a játékba, hogy a szellem csúcsaira vezeti őket, ahonnan a föld összes kincse meghódítható. Ez a jelentése az olyan különös dominikánus (mint Petrus Peregrinus) álmának, aki a perpetuum mobilével ragadta volna el Istentől mindenhatóságát. Újra és újra csak nem tudtak ellenállni ennek a becsvágynak: kicsikarni Istentől titkát, hogy maguk válhassanak Istenné. Azért fürkészték a kozmikus taktus törvényeit, hogy aztán erőszakot kövessenek el rajta; a gép eszméjét mint egy olyan kis kozmosz eszméjét teremtették meg, amely már csak az embernek engedelmeskedik. De ezzel átlépték azt a keskeny határsávot, amelyen túl a többiek átszellemült vallásossága számára már a bűn kezdődött; és emiatt – Bacontól Giordano Brunóig – pusztulniuk kellett. A gép az ördög szerszáma: mindig is így érezték ezt az igazi hívők.
(…) A gépek határozzák meg az emberi élet értékét. A munka válik az etikai gondolkodás központi kategóriájává. A XVIII. századtól kezdve minden nyelvben elveszti pejoratív jelentését. A gép dolgozik, és együttműködésre kényszeríti az embert. Az egész kultúra annyira a tevékenység függvényévé válik, hogy a föld beleremeg.” (A Nyugat alkonya, Európa Kiadó, 1995, II.k., p. 719-21., ford. Simon Ferenc)
Lehetetlen Oswald Spenglernél pontosabban vázolni az ipari civilizáció keletkezésének és kibontakozásának szellemi hátterét Európában, és hatásosabban szólni a nagy gonddal világra hozott és felnevelt – látszólag az emberi élet kényelmét és biztonságát szolgáló – ipari infrastruktúra valódi szerepéről világunkban. „Azok számára, akik idegen kultúrából néznek át rá, egészen kísérteties és érthetetlen” – írja minderről Spengler az idézett szövegrész elején, s egy másik helyen máris kirándulást tesz Keletre, hogy összehasonlíthassa a nyugati felfedezői habitust a régi Kelet szellemiségével.
„A kínai kultúra annak idején majd’ mindegyik nyugati találmányt felfedezte – köztük az iránytűt, a távcsövet, a könyvnyomtatást, a puskaport, a papírt, a porcelánt –, de a kínai mintegy kihízelgi a dolgokat a természetből, nem követ el erőszakot rajta. Jól érzékeli tudásának előnyét, használja is, de nem ront rá a természetre, hogy kizsákmányolja.” (Spengler i.m., p. 718.)
Spengler így látta 1917-ben a világ keleti és nyugati fele közötti különbözőséget e tekintetben, s bár már akkor is – nagyon helyesen – a régi kínai kultúrát említette, mely kialakította ezt az optimálisnak tetsző viszonyt a természeti környezettel, a korabeli Keletet még századunk elején is jellemezte ez a viszony a természettel, és jellemezte a tartózkodás a nyugati ipari civilizációs vívmányoktól. (1912-ben például Kínában mindössze 1452 kilométernyi vasútvonal létezett, 1920-ban az Egyesült Államokban 404 ezer km, Magyarországon 9 ezer km hosszúságú.) A tudományos beállítottságú Nyugat sokáig ámult is, hogy a kínaiak miért nem hasznosítják, miért nem fejlesztik tovább természettudományos felfedezéseiket. Miért álltak meg azon az úton, amelyen olyan sikeresen indultak el az ókorban, jóval megelőzve a Nyugatot.
Nos, a Kelet és a Nyugat munkafilozófiája igen sokban különbözik egymástól, s ezért igencsak különböző a két kultúrának a gépekhez való viszonya is. Ennek következtében pedig a természeti környezethez, s önmagához is. A régi Keleten a gépi munkának nemigen volt becsülete, sőt értelme, jelentése sem. A gépi munkát nem tekintették az emberi tevékenység, „működés” részének, valójában lenézték, megvetették a gépek alkalmazásának elvét. Úgy érezték, hogy az emberhez méltatlan a géppel való együttműködés, mert ennek eredményeképpen az ember maga is mechanizmussá, termelőerővé és termelőeszközzé válik. De méltatlan és helytelen az is, amikor az ember teljes egészében géppel helyettesíti magát – vallották. Hogyan helyettesíthet egy tökéletlen szerkezet egy tökéletest? Sehogy. Ez volt tehát az alapkérdés és a rá adott válasz, mely meghatározta viszonyukat a technikához. Tudták, hogy ha nem őszintén válaszolják meg ezt a legelsőként felvetendő kérdést, az rossz választáshoz vezet, annak pedig beláthatatlan következményei lesznek. S bár tudták azt is (hiszen próbálták), hogy az anyagi világ birtokbavétele és a gépek teremtésének útja könnyű és sikeres lehet, ez a perspektíva mégsem vonzotta a keleti embert. Szerencsére. Így maradt meg egészen századunk elejéig Keleten egy – Nyugatról nézve – referenciakultúra, mely elveit és tapasztalatait máig kínálja a nyugati világnak. Még akkor is, ha azt egyre kevésbé érdeklik a sajátjától különböző elvek és tapasztalatok; akkor is, ha hiába kínálja, mivel a Kelet és Nyugat közötti optimális viszony beállításának is minden lehetősége megszűnt már, vagyis úgysem lehet a nyugati ipari civilizációs dilemmákra válasz a keleti világlátás és tapasztalat.
Egymástól nagyon is „idegen” kultúrák párbeszédére lenne szükség ahhoz, hogy legalább meghosszabbítsuk a Nyugat alkonyát, s élhető legyen az a világ, amelyre Spengler szerint hamarosan ráborul az est. Bizony beláthatjuk, hogy ez a párbeszéd üdvös lenne. Ám szinte semmi esély rá: a Nyugat már megszólításul elárasztotta rögeszméivel (kapitalizmus, marxizmus) Keletet, s gyarmatosító, majd piaci lendületével azonnal exportálta ipari csődjét s annak tüneteit is a Kelet társadalmaiba. Ezzel szinte teljesen elnémította a Kelet régi kultúráit.
Egy ilyen lassan elnémuló kultúrának idézzük az alábbiakban néhány emlékét. Olyan irodalomét, mely felteszi azokat a kérdéseket, amelyek mindkét féltekén megfogalmazódtak az ipari civilizációra épülő közösségek életesélyeit vizsgálva, de csak olyan válaszokkal szolgál, amelyek csupán a keleti gondolkodást jellemzik.
„Ha nem állt volna buddhista szerzetesnek, bizonyára rablóvezér lett volna belőle” – állították korabeli konfuciánus életrajzírói arról a Lin-csi apátról, aki az irodalmi szemelvények főszereplője, s aki az imént említett kérdésekre a nyugati embert máig ámulatba ejtő válaszokkal szolgál. Lin-csi a kínai buddhizmus legeredetibb gondolkodója, máig legnépszerűbb mestere. Nem tudjuk pontosan, mikor született, de azt tudjuk, hogy mielőtt a 867-es esztendő februárjának egyik napján, már idős korában „a végső nyugalomba” távozott, mind a tíz égtáj felé legyintett egyet-egyet, s kényelmesen megigazította magán szerzetesi öltözetét. Rá jellemző, kifejező búcsú volt ez. Fanyar, de könnyed és méltóságteljes. Mint amilyenek reggeli beszélgetései szerzeteseivel a Huo-to folyó parti kolostorában. Meghökkentő kérdésfelvetések és válaszok, könnyed, de hiánytalan bölcseleti rendszert alkotó következtetések, állítások jellemzik Lin-csi beszélgetéseit, melyek mindig a lényegről szólnak; a létezés és a boldogulás nagy kérdéseiről. Ám nemcsak egyetemesek ezek a gondolatok, de aktuálisak is, olyannyira, hogy akár arra is gondolhatunk, Lin-csi apát egyenesen a második évezred végén töprengő nyugati polgárnak címezte beszélgetéseit.
Lin-csi beszélgetéseit Su-la-ce szerzetes, az apát egyik tanítványa foglalta írásba a IX. század végén Kínában. A magyarul Reggeli beszélgetések Lin-csi apát kolostorában című gyűjtemény darabjai azonban tibeti fordításban maradtak ránk, egyelőre az eredeti kínai szöveg nem került elő. A gyűjtemény tibeti változata (Su-la-ce’i gsun-’bum) azonban közli a kínai címet (Lin-csi vai-si). A magyar fordítás a Gru-kha’i Pha-rol dgon-pa, Lha-sa 1992 jelzetű szöveg alapján készült.
Kolostorában egy reggel így fordult szerzeteseihez Lin-csi apát:
Hívek! Ma elmesélem nektek, mit mondott régi mesterünknek a bölcs paraszt. Amikor a mester, még vándorfilozófusként, lent járt délen, találkozott egyszer egy paraszttal. A paraszt kutat ásott a földjére, és ennek a kútnak a vizével öntözte rizsét. Egyszerű csöbörben kézzel húzta fel a vizet a mélyből. Amikor a mester odaért és meglátta, mit csinál, elámult, majd megkérdezte tőle:
Te paraszt! Miért nem használsz gémet? Mire a nap lemegy, háromszor akkora területet öntözhetnél meg. Miért nem állítasz a kúthoz gémet? Sok fölösleges munkát takarítanál meg! – A paraszt így felelt a mesternek:
Tudom, hogy a gémmel munkát takarítanék meg. De hát éppen ezért nem használom! Mert mit kezdenék a megtakarított munkával? Újabb földdarabot művelnék meg, ahol újabb kutat ásnék, s ha oda is gémet állítanék, azzal megint csak munkát spórolnék. Azzal a munkával megint újabb darab földet művelnék, s a sok megművelt földön aztán annyi rizst termelnék, amennyit már eladni se tudnék. Akkor több bivalyt és kocsit vennék, s messzi városokba járnék velük piacokra. A piacokon a rizsemmel hosszú napokat töltenék, alkudnék, veszekednék, de aztán megint csak egy kicsikét gyarapodnék. Akkor megint újabb darab földet vennék, megművelném, kutat ásnék, gémet állítanék, s végül a gémnek köszönhetően többet dolgoznék, mint valaha. A megtakarított munka csakis munkát teremtene nekem, egyre keservesebb lenne az életem. Ezt tenné velem a gém. Ezért nem állítok a kutamhoz gémet – mondta régi mesterünknek a paraszt, ő pedig lejegyezte szavait, s az írás fennmaradt – fejezte be Lin-csi a történetet, majd hozzátette:
Hívek! Bár kolostorunkban elvetjük az írott hagyományt, jegyezzétek föl ezt a tanítást, s idézzétek, ahol csak lehet. Nehogy egyszer ellepjenek bennünket azok az otromba, fullánkos gémek! – mondta egykor Lin-csi apát kolostorában, a Huo-to folyó partján.
Lin-csi kolostorában egy reggel ezzel a kérdéssel fordultak a Mesterhez a szerzetesek:
Mester! Áruld el nekünk, milyen a lélek igazi természete! Sóvárog-e olykor maga a lélek is, vagy csak a test érez vágyakat?
Szerzetesek! A lélek igazi természete ma már felismerhetetlen. A fényességes lélek tengerfenékre süllyedt roncs, melyre szőrös ázalagok, kagylók, csigák és kavicsok rakódtak. Megkövesedett tetem, mely dermedten lapul a mélyben. A lélekre túl sok anyagi rakódott már, nem érez, nem jelez, tompa mozdulatlanság, némaság. A lélek halott. Sötét üregeiben szörnyek vertek tanyát, s démonok látogatják. Elképzelni is félelem, borzongás – festette a lélek rémségeit Lin-csi apát, majd így folytatta: – És talán megtalálni sem lehet már e roncsot. Oly régen elsüllyesztették. A lélek nem kedvelte a test táplálékait, az emészthetetlen földi port, sarat. Undorodott, ellenállt. Ezért kellett a testnek megszabadulnia tőle. Diadalmaskodott az anyag, a lélek lent a mélyben halott.
Fel sem lehet támasztani? – kérdezte félénken az egyik szerzetes.
Nem tudom. De nincs más választás. Szükség lenne rá, nehogy vele vesszen az egész világ. Olykor felviláglik a fény, s feltámad bennünk a lélek utáni vágyakozás. Ám jön megint az ész, a gúnyolódás, a rögeszmés akarás, az alkotás, majd a fáradtság, a csalódás. A lélek nélkül nem tartható fenn az anyagi világ. Akkor elveszünk. Tíz világkorszakra megszűnik a földön a tavasz, az ősz, a tél, a nyár, a füvek, a lombok, az ember, a madár, a bogár. Próbálkozzatok hát, szerzetesek! Támasszátok föl a lelket, ha meg akarjátok ismerni igazi természetét – szólt Lin-csi apát, s a szerzetesek tudták, hogy aznap reggel nem keserűen, csak komolyan beszélt kolostorában, a Huo-to folyó partján.
Lin-csi kolostorába egy nap látogató érkezett. A falubeli legény egy kis emelőszerkezetet hozott magával, mely Huang tanácsos úr találmánya volt. A tanácsos úr azt üzente, gyártsanak a szerzetesek belőle amennyit csak tudnak, jól megfizeti. Majd eladja őket a városban, ahol kedvelik az efféléket.
Nem gyártunk! – vágta rá az ajánlatra Lin-csi apát, még mielőtt a legény előadta volna mondókáját.
Miért nem? – kérdezte meghökkenve, majd’ elejtette a szerkezetet.
Mire való ez a hülyeség? – bámulta undorral a szerkentyűt az apát, akiről a legényt kivéve mindenki tudta, utálja az efféle szerkezeteket.
Kiönti a teafőzőből a teát. Nagyon praktikus – állította róla az ifjú.
Miért? Van, aki nem tudja maga kiönteni?
Nem, olyan nincs.
Akkor ez mire való?
Kiönti a csészébe a teát – próbálkozott ismét a küldönc. – Megemeli a teafőzőt, majd ez a kis rudacska itt megbillenti, s a tea kifolyik belőle. Nagyon praktikus – ismételte.
Nem értem! – meresztette a szemét továbbra is Lin-csi, s valóban nem értette, mi szükség van rá.
Azt üzenem a tanácsos úrnak, hogy szerzeteseim nem vállalnak teafőző-emelő gyártást. Életerősek, okosak, ügyesek és szorgalmasak, nem bízhatok rájuk együgyű, férfiatlan és értelmetlen munkát. Ezután is szívesen gyártunk mécsest, lampionokat, bambuszfáklyát és egyéb bambusztárgyakat, de teafőző-emelő szerkezet gyártása mihozzánk méltatlan. Egyébiránt megvallom azt is, hogy mindenfajta gépezet létrehozását kétséges erőfeszítésnek tartom, ezért sem üdvözölhetem a tanácsos úr találmányát.
Miért?! – ámult most megint a legény.
Nem gyártunk gépeket! A munkát nekünk kell elvégezni. A teát ki kell önteni, a földet meg kell forgatni, a magot el kell vetni, az árpát le kell vágni. Falat kell rakni és tetőt, köpenyt varrni és lábbelit, aztán hordani és koptatni. Ez az élet. Az életet pedig élni kell, és nem gépekkel helyettesíteni! – válaszolt a legénynek szárazon Lin-csi apát, s kipenderítette őt a tanácsos úr szerkentyűjével együtt.
S. L. fordításai