John Keats

A szöcskéről és a tücsökről

A föld poézisa nem huny sosem:
Mikor minden madár bágyadt a naptól,
S hűsölni árnyas fákra bújik, akkor
Egy hang fut át a frissen nyírt gyepen,
A szöcske az – kényelme végtelen,
Ezer gyönyörben gondtalan lubickol,
S ha fárad a sok nyári, víg kacattól,
Egy gyönge gyom tövében elpihen.
Sosem fogy el a föld poézisa:
Magányos téli estén, ha a tájra
Csendet hímzett a fagy, tücsök dalol
A kályha langyos oldalán, és a
Félig már szunyókáló úgy találja,
Fűlepte dombok közt a szöcske szól.

Varró Dániel fordítása

Lefordítani egy klasszikus szonettet, ami könnyen érthető és nem tartalmaz különösebb buktatókat egyfelől kihívás, másfelől mégis megoldható feladat még egy kezdő fordítónak is. De hogy miért éppen ezt? A szöcske ritka ronda állat, ránézni rossz, és összevissza ugrál. A tücsök ”mindenkor inkább hátra mász és az egész éjszakát ízetlen pricskelésekkel eltöltvén terheli véle az embereket.” Ezek és a költészet, hm, szép párhuzam.