Gángoly Attila

Az ittlét makacssága

    A kukacok egyre kövérebbek lettek.
    Kifacsart pózban heverő porhüvelyem zsíros legelőül szolgált. Valami rágta a gerincemet: egy újabb mohó cinkos. Tátott számba gyökérdarabok hulltak a magasból. Hajszálvékony gyökérdarabok, amilyenek a semmibe veszett erek voltak.
    Elviselhetetlenül fáztam. Ujjaim hegyén zöld pikkelyekként foszforeszkáltak a megmaradt körmök. Szomorú szemgödröm legalján férgek tanyáztak. Csomókban foszlott a hús konok csontjaimról.
    Még mindig vártam.
    Koponyám fehér szirt volt a halál tengerpartján, a fogak csorba kagylók. Fakón csillogó csigolyáim szánalmas őslénymaradvánnyá züllöttek. Állkapcsom elszáradt. Bogarak nyüzsögtek a szívem helyén. A nyelvem eltűnt. Utolsó bélyegét egy billegve mászó csiga nyálkás nyomával ütötte rám a természet.
    Ekkor végre megértettem, hogy nincs visszaút.