Sztojcsev Szvetoszláv

Allergia

    Álmatag táj virágzó hársfákkal.
    Kinyitom az ablakot, és magamba szívom a reggel friss, bódító illatát. Aztán szédelegve visszahúzódom a szobába – tüsszögök, köhögök, szememből patakokban ömlik a könny, testemen piros foltok jelennek meg, fulladozni kezdek.
    Kopognak.
    Valaki becsukja az ablakot, ágyam szélére ül, és mozdulatlanul figyel.
    Teával kínál, jólesik a meleg, még egy csészével kérek.
    – Megyünk? – kérdezi reménykedve. – Költözzünk el innen!
    Mindennap ezt kérdezik tőlem, de nem mehetek el. Mióta is élek itt? – Nem emlékszem, talán itt születtem.

Talány

    Langyos nyári éjszaka, az egész város az utcára tódul mulatni, közben a tolvajok az üres házakat járják, mindenünket ellopták már, még a hátrahagyott szemetet is elszállították a guberálókhoz.
    Reggel a tömeg a főtéren gyülekezik, és a névsorolvasás befejeztével mindenki hazamehet; a tolvajokat és a guberálókat összeszedik, kamionokra rakják, s börtönbe viszik. Este minden elölről kezdődik, míg szinte teljesen ki nem hal a város.
    Télen újra benépesülnek az elhagyott házak.
    Szemétdombok tornyosulnak a város körül. Az idevezető utak járhatatlanok.
    Az életfogytiglan elítélt rabok a mezőkön dolgoznak látástól vakulásig, új városokat, Szodoma-álmokat fial a föld.