Hajnal Géza

Telehold

    A fiatal tektonikus az erkélyen szivarozott. Az erkély a budai hegyekre nézett, melyek az ő „szerelmetes barlangjait” hordozták magukban. Mindegyiket a sajátjának érezte, zugaival, járataival, kuszodáival, táguló-szűkülő termeivel és repedéseivel. A repedések azok az anyajegyek egy-egy barlangon, amiket csak ő ismert. Tudta irányukat és dőlésüket, tapintotta érdességüket, segítségükkel a sötétben is tudott tájékozódni. Vonalaikat gondolatban számtalanszor meghosszabbította, mint a gyermekek rajzaikon a hullámvonalat. A repedésvonalakkal való játék volt számára a legszebb a tektonikában. Elképzelte, hogyan gyűrődött, süllyedt, alakult a hegység az évmilliók során.
    Megpróbálta karikába fújni a füstöt a szellős nyáréjszakában. Játszott. Arra gondolt, milyen rossz egyedül játszani. Szinte lehetetlen. Soha senkivel nem tudta megosztani a repedésvonal-játék örömét. Kérdeznie meg végképp nem volt kitől ebben a témában.
    – Sokszor már a kérdés nélküli beszéd is választ ad a problémákra. Az, hogy hangosan állítok valamit. Megáll-e a kimondott szó a saját lábán? Vagy támogatni kell? De az igazi az, ha van egy ember, aki érti, miről beszélek.
    Az ő repedéseit senki nem értette. A tudás magánya, a tudós magánya. Eszébe jutott a barátja, aki az egyik barlang vízháztartásával foglalkozott. Tőle a témavezetője két hónap után megkérdezte: Á, jé, ott van egy barlang? A másik barátja író akart lenni, és arról panaszkodott, hogy senki nem kommentálja az írásait. Vagy megjelenik, vagy nem, de soha egy szerkesztő se mondja, hogy azt így kéne, fiam, azt meg úgy. Egy ismerőse többszáz oldalas közgazdasági tanulmányt írt. Leadta egy professzornak, aki több hét eltelte után tett néhány stilisztikai észrevételt. A tartalomról egy szót sem szólt.
    – Nincs párbeszéd, nincs tanács. Megszűnt a mester–tanítvány reláció. Nem tudom, hogy miért, és nem tudom, hogy mióta. De emiatt meg fog szűnni a tudományos élet is. Aztán a játék. És akkor végünk van.
    Szívott egy utolsót a szivarból, majd biccentett a Mátyás-hegynek, kezével intett a Ferenc-hegy felé, és így tovább, elbúcsúzott hegyeitől, mielőtt nyugovóra tért.