Stanczik-Starecz Ervin

Antropozófia

Naplótöredék

    Február 1. Ma egy antropozófiai (emberi bölcsesség!) társaságnál jártam. Nem önszántamból. Meghívtak. A téma érdekesnek ígérkezett: az ima ereje.
    A német előadó pontban hatkor korholó tekintetet vetett a locsogó-fecsegő társaságra. A tolmács arckifejezése ugyanezt sugallta. A bevezető általánosságai már-már fárasztani kezdtek, mikor meglepő dologgal rukkolt elő a derék német. Ex catedra megállapította, tudományos egzaktsággal, a fohászkodás szakaszait, úgymint: találkozás, átszellemülés, átlátás, megnyugvás, kivezetés.
    Óvatosan körbenéztem, látok-e csodálkozó arcokat. Mindenki fegyelmezetten, rezzenéstelenül figyelt. (Az előadó kisugárzása…) Eszerint csak én éreztem szánalmasan didaktikusnak eme felosztást. Ezt követte a távozásomat közvetlenül kiváltó gondolatsor, miszerint az egész középkori misztika – Plótinosszal, Damjáni Szent Péterrel, Eckhart mesterrel és a többiekkel – az atropozófia előiskolájának tekinthető. Az említett személyek már „ráéreztek valamelyest az igazán mély ima erejére”…
    Valamelyest!!! Tőlem az antropozófusok akár diagramon is ábrázolhatják az ima hatékonyságát – gondoltam lefelé robogva a lépcsőházban. A portás-cerberus már készítette Steiner valamely zavaros és mákonyos irományát, hogy a kezembe nyomja. Elnéztem mellette. A hátam mögül morgásfélét hallottam.

    Február 19. Egyetlen adót fogok a rádión, a Bartókot. (Egyszer elkottyintottam ezt a szomszédomnak, mire végigmért, s azt mondta: „Már a tévén is negyven-ötven csatorna van.”) A fugákat, hegedűversenyeket, zongoradarabokat elképesztő hírek szakítják meg, ráadásul unottan közli a bemondó: „Harminckét halotti urnát lőttek ki a világűrbe a floridai Cape Canaveral űrbázisról. A hozzátartozók öt millió dollárt fizettek a kozmikus temetésért. A Hádészról elnevezett rakéta tíz év múlva, a sűrű légkörbe érve, elég.”
    Ez az úri passzió 160 millió dollárt emésztett fel, számolom ki.
    A tizenegy órási hírekben ezt hallom: „Algíri terroristák tíz ártatlan polgárt megöltek, s az áldozatok homlokcsontjába vésték szervezetük jelét.” Ezek után folytatódik Brahms D-dúr hegedűversenye…

    Február 20. Amikor először lépett ember a Holdra, úgy képzeltem, a technikai fejlődéssel párhuzamosan erkölcsileg is jobbá válunk. Persze, hogy ostobaság, de akkor, 1969-ben, 13 éves koromban ez hihető volt számomra. Mégsem beszéltem róla senkinek. Talán itt követjük el az első hibát.

    Március 1. A templom téri koldus, hála Istennek, hihetetlen vitalitással bír. Egyszer elmondta, hogy december derekán, mínusz tíz fokos hidegben, egy héten át a szabad ég alatt aludt. Megint felém biceg, az arca pirospozsgás. A múlt hónapban volt hetvenkét éves. Már messziről hajbókol.
    – Főnök, tudna adni valamennyit? – néz rám cinkosan.
    – Jöjjön, Béla bátyám, én is megiszom fél litert.
    Az öreg fölvidul, és szaporán kapkodja kacska lábát. Jön a beetető szöveg:
    – Tudja, főnök – százszor mondtam neki, ne hívjon így –, úgysincs nekem már sok hátra.
    – Béla bátyám, maga raszputyini genetikát örökölt. Túlél még engem is.
    – Ő ki volt? – mered rám.
    Intek a pincérnek, hogy hozzon két fél litert.
    – Szóval – kezdek bele a történetbe –, Raszputyin valamelyik cár tanácsadója volt, akit szövevényes intrikái miatt egy lakomán arzénnal megmérgeztek. Raszputyin illedelmesen kivárta a vacsora végét, bár erős gyomorgörcsök kínozták, majd visszavonult szobájába. Hajnaltájt a bérgyilkos ellenőrizni akarta a méreg hatását. Legnagyobb meglepetésére a nagyszakállú bojár jóízűen horkolt. A bérgyilkos dühödten hasba szúrta, a tetemet egy parasztszekérre dobatta, a gané közé, meghagyván a muzsiknak, tüntesse el a hullát a Névában. Rossz, kátyúval teli úton zötykölődött a szekér. A paraszt egyszer csak mozgolódásra lett figyelmes. Raszputyin fájdalmasan nyögdécselt, és mindenáron le akart szállni a trágyáskocsiról. A muzsik megijedt, hogy nem tudja teljesíteni a cár atyuska parancsát. Megállt, lesegítette a vérző embert, s a jeges folyó felé vezette. A bojár megérezhetett valamit a paraszt szándékából, mert hevesen ellenállt, amint közeledtek a víz felé. A munkában edzett jobbágy azonban legyűrte Raszputyint, s a jégtáblák közé taszította. Elégedetten tért vissza a szekérhez. Még egy pillantást vetett a folyóra, hogy meggyőződjék, alapos munkát végzett-e. A bojár éppen ekkor kapaszkodott rá egy jégtáblára. A muzsik fölkapott egy vendégoldalt, s avval tuszkolta a vízbe az életéért kapálódzó Raszputyint. Így halt meg.
    – Hiába – mondja az öreg –, van, aki még az életében belekóstol a pokol kínjaiba.
    Amint kilépek a borozóból, találkozom Gábor atyával.
    – Dicsértessék a Jézus Krisztus! – köszönök rá, némi bűnbánattal az arcomon.
    – Jó napot! – válaszol mosolyogva, s bevágódik a vadonatúj, kék Hondájába. Letekeri az ablakot, s hangosan megkérdezi: – Borozgat még?
    „Miért kérdezi, hisz látta, honnan léptem ki?” – fut át az agyamon. – Mi tagadás – nyögöm ki.

    Március 16. Eszmélésem óta igazából egyetlen kérdésen rágódom, persze különböző szinteken. Előbb a világ, aztán én. Később a világ és Isten. S legvégül a kimeríthetetlen téma: Isten és mi. Azaz, mindezt összefoglalva: mi ez?
    Órák óta nézek magam elé. Ilyen „lassú” kérdés és válasz között a távolság. Semmi nincs egymáshoz szorítva. Ez lehetett a teremtés egyik elve. Így aztán keresgélhet, mire eljut valahová, s közben másra is rátalálhat. Ez el is térítheti eredeti szándékától. (Beleütközünk az elhatározás gyengeségébe, s közben kiderülhet törekvésünk hiábavalósága.)
    Drága jó Tarkovszkij mondatja utolsó filmjében egy kisgyerekkel, aki egy kiszáradt fa virágzását várja: „Kezdetben volt az Ige. – Miért, Apa?” Erre a kérdésre senki nem tud válaszolni. Talán még az angyalok sem. A Szentháromság triangulumában rejtezik a titok.
    Keresztes Szent János éretten és halálmegvető nyugalommal sejt. Mondatai kicsavarodnak a világ(föld) Moebius-szalagjából. Annyira érthetőek és evidensek, mint a Krisztus testébe vert szögek. De amint érintkezik a fagyos matéria az élővel, jő az átlényegülés. Kibontakozhat a valódi panoráma: „Amint a lélek megtisztult és megszabadult az érthető képektől és formáktól, belép a tiszta és egyszerű fénybe, ami a tökéletesség állapotából fakad. Ez a fény sohasem csökken, de nem is közli magát teljesen a lélekkel, mivel a teremtett formák és leplek elfedik és akadályozzák.”

    Március 20. Súlyos és tömör nap. A koponyatető nyolc csontból áll; a középkori keresztelőmedencék nyolcszögletűek. A keresztelőmedence tulajdonképpen isteni laboratórium. Ora et labora! Veled dolgozik! A saját tégelyedben porrá tör, kifinomít… Az ellenkezés szabja meg az ütéseket és simításokat. Ellenkezz, ne sodródj!
    Odakint elered a nagy, fekete szemű eső. Beleáztatja a földbe, amit hordoz, hogy ne vele térjen nyugovóra.

    Március 24. A hinduknál élt egy törvény: ha a templomépítő elrontja a szentélyt, annak tervezését, büntetést kap: amit elhibázott az anyagban, szenvedje el lélekben: a földi testrész illesztése a vérző istenihez. Úgy hiszem, az anyagban csak hibázni lehet, mégis gyúrni kell – valamennyire.

    Március 27. Az a helyetek, amit éppen elfoglaltok. Nincs jó és rossz hely. Senki és semmi nem foglalja el a helyeteket, mégis betöltődik utánatok. Bizonyos határon túl nem kérdezhettek. Azt sem, hogy: „Miért nem kérdezhetek?”. Hallgassátok a galaxiscsilingelést!
    Egy régi tanár kollégám temetésére megyek. Életerős, káros szenvedélyektől mentes, jóhumorú ember volt. Alig negyven éves. Leállt mindkét veséje, s a mérgek elözönlötték a testét…
    A középkorban más volt a memento mori. Ha elteltek a világgal, magukra zárták a szobát, behúzták az ablaktáblákat, s a kemény ágydeszkára feküdtek. A Bibliát a mellükre fektették, s imára összekulcsolt kézzel vendégségbe hívták a Halál hercegét. Egy vagy két nap után alázattal léptek ki a szobából. Tán úgy, mint Lázár a sírból. Hogyan élhetett Lázár, mikor legjobb barátja, Jézus visszahozta ebbe a világba? Örök rejtély. Az Írás egy szót sem ejt ezután róla…

    Március 28. Ma este láttam a sziklás mennyet. Alkonyatkor összetorlódtak a földközeli felhők; s mint egy égi Andok vonulata jelent meg. Káprázatos csúcsok és sötétlő szakadékok.
    Pár éve sokat bolyongtunk a chilei Andokban, négy-ötezer méteres magasságban. Kábult voltam a szépségtől, de itthon estem térdre, sokkal később. Isten megrajzolta földi elvágyódásomat. Öt perc tán, ha eltelt, s tintakék égi vizek öntötték el a horizontot. Az égbolt Isten gondolatainak csapongása, Tarkovszkij Solarisa, az alig érthető, ami körül keringünk. Zaklatjuk, zaklatjuk: mi vagy? ki vagy?
    A sötét szurdokon át kell mennünk. Megroppantják gyenge csontunkat, megriasztják rebbenős lelkünket, aztán tova, át. Átalbujdosunk a mindenképpen megöregedett életünkön, légyen az csupán negyven év vagy húsz.