Vörös István

A jelen átvonul

Kezem előre ér néhány
perccel, épp csak hogy
eltegye az útból, ami
nincs. Micsoda izgalom
a házban nem sokkal a
jelen megérkezése előtt.
Kitakarítottak, az ágyak
bevetve, a bútorok
letörülgetve. Valaki kezében
még tollsöprű. A sütőben
hús, az asztalon égő
gyertyaszál. Mindenkin
ünneplőruha. Aztán egy
szélroham betaszítja
az ablakot. Lesöpri
az asztalról a bordó
porcelánszervízt, a százéves
tányéron a tóparti jelenet
örökre elvész. Valami
rázni kezdi a házat, mintha
helikopter ereszkedne
a tetőre, a bútorok bicsakló
lábbal összeomlanak. Kint
léptek. Madárcsapat húz át
az ebédlőn. Itt vagyok,
mondom, kesztyűm
elegánsan az asztalra
dobom. Valaki kezet akar
adni, de az enyémtől
megijed. Cigaretta.
Hamuját a szőnyegre
ütöm. Leülni sincs
idő. A csészék tele esővízzel,
térdigérő sár a padlón.
A jelen átvonult.