Brickner Balázs

A föld

Az Őselemek című sorozatból

    Azokban a régi, régi időkben még nem tudtam, hogy az élet álom csupán, és aki hisz, igazán hisz a valóságos dolgokban, a dolgok valóságában, az öröm valóságában és a fájdalom valóságosságában, az egy másik civilizáció szülötte. Álmodtam csak, úsztam és kapálództam egyik álomtól a másik felé, nem tudván, hogy azt az álmot úgy nevezik: valóság.
    Egy kertben ébredtem fel néhány esztendős koromban. Ha beszéltem is, az nem belőlem fakadt, valami idegen és gonosz varázslat lehetett csak, haragtartó, nevetséges totemoszlopa a percenként megújuló tárgyak hétről hétre egyforma nevével. Másztam és kapaszkodtam a kertben inkább, olcsó díszcsemeték és kopott tövű, hangyák kerülte fűszálak között. Valóban egyszerű kert volt az, nem tett semmit, körülkerített csak azokban az esztendőkben, körülkerített, mint egy színdarabot a színház, s nem csupán azért tartom egyszerűnek, mert ölelésében, folytonos közelségében egyszerűvé, jeltelen, hétköznapi gyermekké nevelt. Színpada, őseleme és tárgya volt ez a kert életemnek, nemcsak puszta háttere. A tökéletes, háborítatlan és meghaladhatatlan boldogság maga volt ez a kert. Minden s mindenki tette a maga parancsolatlan dolgát ebben a színivilágban, söpört a szél, füstcsomót sodort a kémények köré, hatalmas fákról hullottak az ökölnyi gesztenyeszemek, falak visszhangozták a városi zsivajt, golyóütötte, ősi vakolatdarabok tartották magukat iszonyatos, emberfeletti kínnal a magasban, birskörték és zölddiók illatoztak a fűmagas levegőrétegekben, az emberek pedig megálltak egymás előtt, és azt mondták:
    – Nem szabad mindjárt kiborulnod, bírd ki még egy kicsit!
    Akkoriban a világ még önnön határainak lázában égett. Délről egy kőfal védte ama bizonyos kertet, szíjasra tapodott keskeny ösvény vezetett hozzá macskák és öregemberek lábanyomával, a kőfal pedig egy lejtőnek parancsolt megálljt, és a vadalmák, a sárgabarack vagy a birskörte mind ott sorakoztak a rideg, ám szigorúságában szánalmas, tekintélytelen kőfal előtt. A fal valamiképp groteszk hatást kölcsönzött a kert délre futó teraszának, annál is inkább, mert egy vendéglő dőlt neki hanyatt a fal átellenes oldalán, és ha füleltem egy picit, bizonyosan meghallottam a láthatatlanul imbolygó pincérek csörömpölését, estefelé a sörös-boros mulatozás cigánynótáit, az elejtett poharak robbanását. Csupa-csupa láthatatlan akkord rontott neki a világ betonkemény határának, és a kisfiú ezt felesleges, haszontalan és kicsinyes erők bosszújának vélte. Jelkép is lehetett volna ez az otromba kőfal, a rejtőző külvilág határának jelképe, egy olyan határé, mely csúfságánál fogva látatlanul csúffá teszi azt, ami mögötte, az árnyékában ered. Sosem csigázott a láthatatlan, varázslatos világ a fal túloldalán. Csak a barackok és az almák vonzottak oda ha nem is ízükkel, de legalább csekély kis hangulatukkal, amit a fűben gömbölyödve leheltek maguk köré a nadrágszíjösvény két oldalán.
    Rengeteg tennivalóm akadt ebben a kertben, megalkotni a kert világát, bármi is legyen az, és azután felfedezni, mintha ő maga termette volna. A kert végtelennek nyúló keleti oldalán mindennap kutatóutakat tettem, néha el egészen egy kiapadt, kék csempéjű, elhagyatottan omladozó és homokszáraz medencéig, ami egyben birodalmam, kíváncsiságom és bátorságom közös határa volt. Egy öreg diófa alatt mindig találtam egy-két szem mókusrágta diót, s a zsebembe gyűrtem. A legsűrűbb bozót alatt találtam egy hasadt vörösmárvány követ, megtisztogattam a ráhullt falevelektől, és úgy tekintettem rá, mint valami szent helyre, mely minduntalan magához vonzott a geometriai középpontok hideg, fogaskerékszerű csábításával. Lim-lom is akadt bőséggel széthajigálva. A kiégett villanykörtéket, amelyek meteorként, a magasból érkeztek olykor-olykor, minden alkalommal fel kellett robbantanom egy nagyobb kődarabbal. A régi tekercsekről legombolyítottam a rézhuzalt, és az alattomos fűközelben a fák törzsére kötöztem. Tavasszal felkutattam a hóba hajigált tojásbriketteket, és még tovább hajítottam őket. Télen követtem a macskák nyomát, és felvertem őket fázós álmukból. Elcsentem a konyhából a gyufát, és tűzhányót készítettem a legnagyobb titokban és körültekintéssel. A kerítésbe villanyáramot vezettem zsebtelepből. Túljártam a faház lakatjának az eszén, és rozsdás kincseket kutattam, görbe hátú hatalmas szögeket, ólomcsövet, rézcsipeszt. Egy színes üvegház romjai között lila, vörös és sárga üveglapokat találtam, s ez minden művészi hajlamomat kielégítette, megvizsgáltam velük a napot, a tájat, színes árnyékokba borítottam a homokozómat, a kődarabjaimat. Ha igazi játékokat kaptam, azok iránt hamar elveszítettem az érdeklődésemet, szétcsavaroztam, szétfeszítettem és átalakítottam őket, amire mások a modortalan „tönkretesz” kifejezést használták, talán mert azt hihették, nemcsak a kíváncsiság, hanem valami ösztönös, vad gyűlölet is hajt, az elpusztítás ösztöne. Számomra persze a szétszedett játékok voltak igazán értékesek, mert minden titkuk felől feltárulkoztak és lelepleződtek ilyenkor, és a tudás, amit nyújtottak, végleges tudás volt, a boncmester megingathatatlan, értelmetlen tudása. Éjt nappallá téve tettem a dolgom a kertben, s ha elvégeztem valamit, az három újabb elvégzetlen munkával látott el cserébe.
    Tudtam, hogy a játék nem szégyen, és nem is nevettek ki elviselhetetlenül gyakran, időről időre mégis elfogott egyfajta balsejtelem, ha belefeledkeztem valamelyik foglalatosságomba. Néha azt is észrevettem, hogy titokban figyelnek innen-onnan. Gondolkodóba estem: van-e egyedüllét voltaképpen? No és ugyan mire való a szem, ha a látás korántsem kölcsönös? Ha csak az én szemem hunyhatom be a szemhéjaim leszorításával?! Az ablakok télies homálya vagy álcázott bokrok mögül valóban felvillant néha egy-egy pislogó szempár. Ilyenkor úgy tettem, mintha észre sem venném őket, a mozdulataim mégis szögletesek és kiszámítottak lettek. Megszokott ténykedéseimet folyvást vélt vagy valós tekintetek súlya alatt űztem, és már hátra sem sandítottam. Olyanná válhattam, mint egy hitbuzgó, aki áhítatában az Úr folyton lesben álló tekintetét előbb megszokja, azután el is feledi szépen.
    – Nem, nincsen egyedüllét – gondolta a kisfiú. – Vagyishogy látás nincsen.
    Keresni kezdtem a kertben azokat a zugokat, amelyek biztonságot, nyugalmat rejtő menedékhelyként szolgálhattak. Kiszemeltem egy eperfa nem túlságosan imbolygó tetejét, s ott tanyáztam. Kerültem a nyílt tereket, ahol szabadon szállt a szél. Rejtekhelyeket, karnyújtásnyi mókusodvakat kötöztem lehajló bokrokból, keménypapírból, téglákból és kidobott vödrökből. És ezeknek a rejtekhelyeknek a mélyén titkokat szőttem, haszontalan, de teljes bizonyossággal titokban tartható gyerekes butaságokat, és a titkaim már nem nehezedtek súlyként a vállaimra, hanem felszabadítottak szabadságom és önállóságom folytonos féltése alól. Már-már újra hittem abban, hogy magam fordítom a sorsom erre vagy arra, amerre éppen kívánságom diktálja. Mert nem tudtam még, hogy a vállak csak a ráaggatott terhek súlyát érzik. Nem sejtettem, hogy az ember zsákbőrének, szalma-fejének a nehezékét más mérlegeken latolják.
    – No és ha nemcsak látás nincsen, hanem gondolkodás sem..? – A kisfiú nem sejtette a választ.
    Mert nem tudott semmit a rájáról, aki villamos erőterével tájékozódik. Az ultrahangos denevérfülről sem hallott még. A macskák tizenkét érzékéről. A kétmillió szagról a vizsla orra tövén. Semmit nem tudott a jövőben araszoló jósnőkről, az egymás gondolatába belefájduló őszi szerelmesekről, mert ha sejtette volna az ő létüket, ha csak gyanította volna, hogy az embertitok olyan mezítelen, mint egy lapáttal kifordított vakond, akkor talán soha nem lettek volna titkai. Fecsegett volna csak a fáknak, a házfalaknak. Nem lett volna világa.
    Mégis, nem titkok, hanem a kőfal világhatárán túli események változtatták meg a napjaimat, amelyek addig békésen és csendben peregtek a kert hallgatólagos barátságában, s vittek el olyan messzire, ahol már-már befejeződött az életem. Az óvoda volt annak a gyalázatos, megannyi őselemen túli eseménynek a neve.

    A kert mindenre megtanított, amire önmagamtól valaha vágytam. Örömöm leltem benne apró szépségek és utánozhatatlan hangulatok időtöltéseiként. Ha vissza-visszavágyom a kertbe, annak legfőbb s legkézhezállóbb oka, hogy a kert mégsem szembesített önmagammal, csak tárgyakkal és változó évszakokkal, melyek között magam is egyetlen, alannyá kedve szerint váló, időtlen s következésképp boldog tárgy voltam csupán.