Lukáts János

Almaország

    Az almáskert végignyúlt az egész domboldalon. Szép rendben álltak az almafák, mint szürke köpenybe öltöztetett katonák. A csöndes nyári melegben szinte érezni lehetett, ahogy egyre érettebbek lesznek az almák, egyre nagyobbak és pirosabbak. Különösebb cél nélkül mentem végig az almáskerten, és nem tudtam, hogy a százezer alma közül miért éppen annál álltam meg. De megálltam előtte, gyönyörködtem benne, hogy kerek, pirosló és érett, sőt már egy jövendő nagy harapás ízét is éreztem a szájamban, amikor egyszerre vékonyka hangot hallottam:
    – Vigyázz az országomra, nehogy leüsd az ágról!
    Meghökkenve néztem széjjel, sem a szólót nem láttam, sem a mondottak értelmét nem fogtam fel.
    – Ki szólt és merre van? – kérdeztem óvatosan.
    – Itt ringok előtted a fán. De, ha akarsz találkozni velem, előjövök.
    A hang az almafa felől jött, amely előttem hajladozott, mégis mintha a mélyből hangzott volna. Aztán furcsa neszezést hallottam, az alma oldalán megnyílt egy aprócska ajtó, és különös lény bújt elő. Vagy inkább csak a fejét dugta ki. Hegyes sapkát hordott a fején, arca, teste pedig szürkészöld volt.
    – Te ki vagy? – kérdeztem elcsodálkozva.
    – Furkász vagyok, vagyis egy a furkászok közül. És ebben az almában lakom.
    – Furkász? – csodálkoztam –, az meg milyen? Azt gondoltam, hogy te… – de elharaptam a szót, mert valami csúnya név jutott eszembe, vagy olyan, amelyről azt gondoltam, hogy a furkász csúnyának érzi.
    – Azt hitted, kukac vagyok, vagy féreg! – szólt a furkász nevetve. – Óh, nem! Mi, furkászok, hm… mi egészen mások vagyunk! Ha igazán érdekel, elmondom a történetünket, de csak ha megígéred, hogy nem bántasz!
    – Dehogy bántalak! Bátor vagy, és nagyon kedvesen nézel ki ebben a hegyes sapkában. Gyere elő nyugodtan!
    A furkász előbújt, gondosan becsukta maga mögött az ajtót, és felmászott az alma szárához, a gömbölyű kis mélyedésbe. Testével körülfogta a vékony szárat, és nyugodtan a szemembe nézett. Különös lény volt, fürgesége a gyíkokra emlékeztetett, zöldes színe és fehér hasa is. De négy lába erős volt és vékony, akár a szöcskéké. Az is lehet, hogy két keze és két lába volt, mint az embereknek, csak valahogy összenőtt a ruhájával. A hegyes sapkája egyre inkább a feje részének látszott. Az arca viszont öreg volt, nagyon öreg.
    – Ilyenek vagyunk mi, furkászok! Légy szíves, ne csodálkozz rajtam, mert zavar. Én sem méregetlek téged, pedig mi sem ismerjük egymást.
    – Igazad van. Csak, tudod, meglepett a váratlan találkozás.
    – Értelek! Ti, emberek, nem tudjátok, mi történik egy alma belsejében. Azt gondoljátok, arra való az alma, hogy felvágjátok és megegyétek. És ezzel vége.
    – Miért, szerinted mire való? – kérdeztem.
    – Nos, igaz, mi is megesszük az almát, de az mégis más. Mert mi formára esszük.
    – Hogy, mit csináltok?
    – Formára esszük. Olyanra alakítjuk, amilyen országot a fejünkben elképzelünk.
    – Országot?
    – Ez az alma az én országom! Amikor elindultam, csak azt tudtam, hogy ezt az almát kell keresnem, ebben kell kialakítanom az én országomat.
    – És honnan indultál el? Egy másik almából talán?
    – Ezt nem tudom. Hogy egy furkász hol él és mit csinál, mielőtt eléri az almáját, erről semmit sem tudok. Az értelmünk az első falat almától jön meg. Akkor egyszerre magunk előtt látjuk az országot, termeivel, szobáival, kilátóival és pincéivel, és elkezdjük a fölösleget lerágni almaországról.
    – A fölösleget?
    – Igen, a fölösleget. A termeket és a távoli szobákat szűk sikátorokkal kötjük össze, ezeket azután alagutakká bővítjük, majd sugárutakká szélesítjük. Az utak behálózzák almaországot, elvezetnek a szártól a csutkáig, körülveszik a magház-palotát, és a kémlelőnyílásokat összekötik egymással.
    Ámulva hallgattam a furkászt, de ő nyugodtan mesélt tovább. A szellő gyengén fújdogált, az alma alig mozdult az ágon.
    – És hogyan láttok az almában? Vagy csak úgy tapogattok előre? – kérdeztem.
    – Te azt hiszed, hogy az almában sötét van? Dehogy! Az alma teste szép fehér, amely megvilágítja önmagát. A héja pedig, mint az üveg, felfogja a hideget, de a fényt bebocsátja.
    – A te palotád milyen?
    – A palotám? – a furkász láthatóan szívesen mesélt róla. – Minden szobája kétemeletes, és a lépcső körbe megy benne felfelé. Az egész olyan, mint egy nagy csigavonal. A közepén pedig oszlopok, de lazán, hogy közöttük szaladgálni és bújócskázni lehessen. Alul pedig ugyanolyan csigavonal halad és szűkül lefelé. Csak tudod, mi a baj? – a furkász elszomorodott. – Hogy soha nem keres meg senki!
    – Miért, a furkászok egyedül élnek?
    – Nem egyedül. Csak külön almában. Én tudom, hogy rengeteg furkász van még a világon, és érzem, amikor valamelyik rámgondol. Ilyenkor megállok, és nem tudok tovább furkászni.
    – Honnan tudod, hogy vannak más furkászok is?
    – Valamire emlékszem! Nagyon halványan. Mielőtt az almába jöttem, mintha sok-sok furkász lett volna együtt. És egy mindig elindul közülük, hogy megkeresse az almáját.
    – Nem mindegy, hogy melyik almába… – mászol bele, akartam folytatni, de elharaptam a szót, és így fejeztem be a mondatot: – Nem mindegy, hogy melyik almában építed fel az országodat?
    A fürkész értetlenül nézett rám:
    – Hogy volna mindegy! Hiszen ez az én almám. Más furkász nem mehet bele, de nem is kellene neki. Amint én sem mennék másik almába.
    De már ezen elcsodálkoztam:
    – Honnan látod rajta, hogy ez a te almád? Rá van írva talán?
    A furkászt meglepte a kérdés:
    – Tudod, előbb a fejünkben van készen az országunk, aztán megkeressük azt az almát, amelyik éppen illik a tervekhez.
    – Kezdem érteni! Eltervezed az országodat, akkor megkeresed a hozzá való almát, aztán felépíted az országot, vagyis lerágod a fölösleget az almáról.
    – Pontosan így! Csak hát, tudod, nagy munka ez! A furkász élete pedig rövid.
    – Tavasztól őszig van elég időd. Vagy tévedek?
    – Ezt én nem tudom. Amikor süt a nap, és világos van az almában, dolgozom, amikor éjszaka lesz az almában és sötét, alszom. És másnap egy évvel öregebben ébredek.
    Zavartan néztem a furkászt, nyár közepe volt, ő már akár száz éves is lehet.
    – És mit csinálsz, ha üres lesz az alma? Ha a száz meg száz út egymásba ér?
    – Az alma sohasem fogyhat el. Az utakat addig eszem valóban, amíg egyetlen hatalmas kupola lesz az egész, de a magház-palotához nem nyúlok. Amikor elfogytak az utak, ezen a kis ajtón át távozom.
    – És hová mész?
    – Ezt, látod, nem tudom. Ha nem ehetek almát, az értelmem sem működik tovább. Csak a magház-palota képét viszem magammal.
    Könnyű, esti szél lebbentette meg az almafákat. Haza kellett mennem.
    – Furkász, meglátogatlak holnap is. Mesélj még nekem!
    A furkász szótlanul bólintott, és a titkos kis ajtó felé indult. Visszautamban jól megjegyeztem az alma helyét a fán, a fa helyét a kertben.
    Másnap reggel magabiztosan közeledtem a fához. Megismertem már messziről. De az almát hiába kerestem. Pedig tudtam a helyét az egyik vaskos ág hegyén. Sehol sem volt, sem az ágon, sem a földön. Ahogy jobban megnéztem, apró rágás nyomát fedeztem fel a száron. Valaki elvitte az almát magával.