A sokarcú művész

    Bertalan Tivadar képeit nézve, könyveit olvasva az jut eszembe, mennyire nem véletlen, hogy gazdag anyanyelvünkön a „kép”, „képzelet”, „képtelenség”, „képlékenység” – „képesség”… s még sorolhatnám, mind egy tőről fakad. Gyökerében ott a „kép”. Mindnyájan – látunk, s abban az értelemben is, ahogyan a vaknak született ember is „lát”. Látunk, de nem mindenki adottsága az, hogy egyúttal „meg”lásson, „rá”lásson alapvető, létünket meghatározó összefüggésekre. Hogy mindezt egyszemélyes módon tegye, saját utánozhatatlanságát maradandó formába öntve. Még ritkább az, amikor ez az egyszemélyesség, s ez az ismételhetetlenségét megörökítő forma többféle. Festő-rajzoló-e igazából Bertalan Tivadar, avagy inkább különleges szarkazmussal, bölcsességgel, gyermeki merészséggel eszmélkedő, speciális „író”?
    Kiállításai, képei, könyvei – sőt könyv-párosai – tanúskodnak arról, hogy tekinthetjük őt mindkettőnek. De talán inkább valamiféle harmadiknak.
    Műfaja, műfajai – akár képzőművészeti, akár irodalmi oldalról közelítjük meg – mindig határokon járnak, határokat súrolnak, határokat lépnek át. Azt is hozzátehetnénk: határokat sértenek meg, vagy vesznek semmibe. Például a díszlet, háttéralkotás és önálló világ-teremtés határait is képes egybejátszani. Az eszközként szolgáló, „alkalmazott” megbízást saját önkifejezésének eszközévé hasonítani. Az úgynevezett „valósághűséget” és a képzelettel meghosszabbított, önkényes futurológiának is tekinthető, sci-fire emlékeztető, groteszk környezet- és alak-teremtő rajzot, festményt, különleges harmóniájú színvilágot egyaránt magáénak mondhatja. Körülhatárolható, „figuratív” alkotásai és jelentésekkel telítődő, jelentésektől vibráló absztrakciói oly szemmellátható különbözéseik ellenére képesek lényegében azonos egyszemélyességét sugározni. S hasonlóan jellemezhetjük írásait, amelyeket egyaránt olvashat a kívülálló netalán konzervatív kifejezési formák „modernségre”, „posztmodernségre” fütyülő változatainak, avagy éppen az említettekre ráduplázó műfaj-leleményeknek. Inkább kísérői az írások könyvei illusztrációinak? Megfordítja így a szokott sor-, rang-rendet? Így is szemlélhető. A látványban és olvasmányban kifejeződő világkép – azonos. A kifejezés módja váltakozó, Bertalan Tivadar rendelkezésére álló eszköztárának gazdagságából fakad, ezek könnyedén-kezeléséből.
    Vajon lesz, lehet-e követője, létezhetnek-e netalán többen is, akik nyomába lépnek? Nehéz elképzelni. A szokott értelemben aligha. Mégis – úgy vélem – felszabadító hatása mindenképpen létezik, s könnyen lehet, hogy távlatilag még erősebben kibontakozhat. Hiszen arra ad merész példát, hogy a mindig is kialakuló, uralkodónak bizonyuló áramlatok között és azok ellenére felvegye, önmagához hasonítsa azt – de csupán azt –, ami önnön képességeit táplálja, kibontakozásukat elősegíti. Hogy ne akarjon megfelelni semmiféle divatnak (avagy öntudatlanul jelenlévő fő-iránynak), hanem alázattal befelé figyelve azt próbálja minden erejével felszínre hozni, ami szigorúan csak sajátmagában rejlő indíttatás; annak adjon alakot, amelyet önmagában hordoz – alaktalanul. S ehhez a törekvéshez az, hogy kép vagy írás, ősi vagy újonnan teremtett műfaj lesz-e az eszköz, talán önmaga számára is meglepetés. Olvasói, nézői számára mindenképpen az. Egyben ellentmondásokkal telített, gépiességre hajló virágunknak egy nagyon személyes, bátor látlelete.

Széles Klára