Bertalan Tivadar

Az Ember arca

    Egy lámpás imbolygó fényét láttam, pedig világos nappal volt, és a fény mögött egy görnyedt alakot. Mindjárt felismertem: Diogenész volt.
    V:  Még mindig embert keresel? – kérdeztem.
    V:  Mi mást tehetnék? – dörmögte, és lépett volna tovább, de útjába álltam.
    V:  Csak herdálod mécsesed étkét. Mindenhol ember van. Nem látod az Ember arcát? Bármerre nézel, az Ember arca ott van előtted. Ha jobban nézel, magad is láthatod: az Ember arca véset a búza magján, domborzat a gyökér húsán, lábnyom a földön, lebegés az Ég felhőfoltjaiban, fölösleg és hiány a lehulló vakolat helyén, ledobott ruhánkon redőzet, ránc a fa törzsében, s görcs, ahol útját állja a ráncnak, szövedék a lomb és a levél rajzolatában, vonaglás az összegyűrt papír galacsinában, a sarokban heverő rongycsomó bugyraiban, káprázat a Nap arany gömbjében, zene a Hold ezüstlantján, félelem az állatok tekintetében, címer a bogarak hátán, távlat a horizont hegy-völgyein, tánc a tenger hullámtaraján, szélsöprű terelte púp a sivatag homokján, mocsok az olvadó hó foltjában, sziluettje az ürüléknek, szivárványos olajfolt, tükör a vízben, csíborlábak tűnő vonalzata, pókháló tépett maradéka, békanyál, szertedobált szeméthalom, pörgő hordalék, mozdulatlan szikla tömege, raszter a lepattant kő felületén, gyűrődés a kifordított földben. Az Ember arca mindenben benne van. Lehunyt szemmel is láthatod. Minek keresni hát az Embert?!
    Diogenész nem felelt. Feljebb emelte lámpását, még egyszer körbefordult, aztán elfújta a lángot.
    V:  Jó éjszakát – mondta végül, pedig még mindig világos nappal volt, és visszavonult hordójába.

Embermalom

Az őrlés rövid fejlődéstörténete

    Kezdetben az Ember nem őrölt a fogaival. Csak nyelvére tette a „mennyei mannát”, és szétáradt benne az íz. Kezdetben az embernek nem volt gondja az őrlésre. A Paradicsomban minden kényszerű tevékenység ismeretlen volt, így az éhség sem lehetett ösztönzője a malom működésének. Az ember csak úgy volt az örökkévalóságnak, teremtője gyönyörűségére. „És látá Isten, hogy jó.”
    Az Embermalom első (s ettől kezdve soha le nem álló) őrlése ama tiltott alma húsának csócsálása volt. (És látá Ember, hogy jó. De nem látá, mi jön ezután.) Ezt követte az emberhús és mindenféle hús és a legkülönfélébb növények, gyökerek húsának, levelének, magvának, gyümölcsének csócsálása. Az Ember állkapcsa őrlésre ítéltetett. És az Ember megismerte az éhséget, mert kiűzetett a Paradicsomból. És megismerte a halált. Ha nem őrölhetett, elviselhetetlennek érezte az életet, mert űrt érzett a bendőjében. Ettől kezdve az őrlés kényszere irányította minden cselekedetét. („Orcád veritékével egyed a te kenyeredet…”) Az Ember ölt, hogy őrölhessen, és meghalt, hogy a malom ne álljon le sohasem.
    A fejlődés újabb fázisában az Ember már akkor is ölt, ha volt őrölnivalója. Az őrlés és az ölés kettévált, ez is, az is önállósította magát. Az egymást feltételező kölcsönösség megszűnt, csupán a műveletek alanya maradt közös, vagyis a zsákmány. A zsákmány tárgya azonban maga a végtelenség.
    Ám a fejlődés itt sem állt meg. Az őrlés művészetté, azaz önmagáért való műveletté vált. Ellentétben a bűnbeesés utáni időkkel, amikor a bendőbeli űr megtöltése volt a cél, a fejlődés legújabbkori szakaszában eme űrt hordozók őrölnek a legkevesebbet. Hanem egyre többet őrölnek mások. (Így a dolgok kiegyenlítődnek.) Sokan tele hassal is őrölnek.
    Az Ember kis gumilabdacsokat gyúr, nyomkod, forgat szája üregének egyik szögletéből a másikba. És az állkapcsok őrölnek, görgetik a galacsint, egyre csak őrölnek, a garatok nyelik olajzó nyálukat, pedig az űr nem is a bendőben lakozik.

Kacs

    Nem tudom, kinek tűnt fel s ki mondaná meg nekem, miért tekeredik az inda (inda visszafelé: ADNI. – Mit? Rokonszavakat: ölelést?, Ölést?), miért kúszik mindig balról-jobbra-körbe-fölfelé? Mindenféle inda, a futóbabé, a szőlőé, az iszalagé, a mindent megfojtó arankáé, a kivié és még mit tudom én kié, mindenféle kúszó, kapaszkodó növényi kacs ezt teszi.
    Ezt magyarázza meg nekem valaki! Miért csak balról-jobbra-fölfelé? Isten ments! Eszembe se jutna holmi politikai háttér-gondolat. Mit tudhat az inda a politikáról? Nagyjából annyit, mint jómagam. Egyszerűen csak önmagáért kérdezem, és egy titoktudó botanikus magyarázatára lennék kíváncsi: miért kúszik, miért tekeredik támasza testén az inda mindig balról-jobbra-fölfelé, és soha másképp? Az inda, ez a görcsösen kapaszkodó, növényi kéz, ez az élő kacskaringó, kecses kacs, (kacs visszafelé: CSAK. – Ez volna a magyarázat?), kacsó, a kacs ó-ja, vagyis az a szoros gyűrű, amivel körbefogja áldozatát; kacska, ha kicsi a képződmény (és kicsinyítő képzője van) és akkor is, ha megsérült, mint például az a kacs, amelyiket kísérletképpen el akartam téríteni irányától, s lefejtvén támasztékáról, jobbról-balra-lefelé tekertem.
    Másnap reggel bebizonyosodott: fáradozásom teljesen hiábavaló volt; a kacs egy éjszaka alatt, még így kacskán is, tökéletesen visszaállt eredeti helyzetébe. Be kellett látnom, még ez a megerőszakolt kacskaringó is erősebb nálam, mert én megközelítőleg sem tudtam olyan szépen elrendezni helyzetének fordítottját (piciny kígyótestének minden porcikája szándékom ellen működött), ahogy azt ő csinálta visszaállása éjszakáján is, szép sorban elrendezvén gyűrűit: balról-jobbra-körbe-körbe-fölfelé… Jó, menjen fölfelé, de jobbról-balra! Újból lefejtettem mankójáról, eligazgattam a magam szándéka szerint, s otthagytam igyekezetével ellentétes helyzetében, ahogy egy szatír hagyhatja letepert áldozatát.
    Éjjel megint helyre tette magát! Reggel úgy találtam, ahogy beavatkozásom előtt volt: balról-jobbra-fölfelé… Magam elé képzeltem, ahogy érzékeny végződése ellökte magát támasztékától, ahogy kacsázott (kacs-ázott – ázott kacs; esett az éjjel…), míg végre helyére toppant – kattant? –, mint a bilincs, s többé nem lazított, csak kúszott körbe, szorosan.
    Elpusztíthatom, akár körömmel is lecsippenthetem (kacsolás), de akaratán nem változtathatok. Az inda zsenge kis képződmény, reszkető csáp; zsenge létére örökké erőlködnie kell, az inda karcsú karja (karma?) ingatag, ingó-ringó kacskaringó (kivált ha fúj a szél), hol levegőt, hol testet markoló, nyúlászkodó, kacska-kacs, ám türelmes és addig ringózik, mígnem biztos támasztékot talál, s halálos öleléssel véghezviszi akaratát.
    Vigyázat! Lehetséges, hogy az Ember és a Természet küzdelmében a Természet lesz a győztes? (no, persze, az Ember maga is része a Természetnek), s az Ember az, akit a megerőszakolt inda földre húz? Nyugalom! Az ember akkor is része marad a természetnek, sok apró, piciny része.