Norman Károly

Steepland

Regényrészletek

    A SZERKESZTŐ ELŐSZAVA

    Minden referátum első szintje tárgyának ismertetése; elolvasásakor az első szándék is e tárgy megismerésére irányul. Előszavak jobbára túlmennek ezen. Aki tehát valamit meg kíván tudni az Országról, és más egyebet nem akar, ugorja át ezt az előszót. Majd visszatér hozzá, ha fölébred a kíváncsisága e földrajzi-történelmi területleírás különös szerkezetét illetőleg.
    Jelen mű kétségtelenül Steepland egyetlen autentikus leírása. Mielőtt azonban tárgyunkra térnénk, magyarázattal kell szolgálnunk a formájával kapcsolatban; nem kerülhetjük meg eközben a bármely világ ismertetésekor működésbe lépő sajátos, szubjektív mozgatókat. Bevezetőnk azoknak készült (mindenekelőtt a szerkesztőnek, aki – mások szellemi termékeinek bitorlása okán némiképp szégyenkezve – szerzőként tünteti föl magát e köteten), akik ilyen szubjektivitásokkal teljes dokumentumnak tekintenek bármely művet; akiket nem elégít ki a Zene puszta hangja; vagy egy vallás állításainak teljes rendszere ellenében és mögött meg akarnák tudni, milyen az Isten.
    Minthogy nincsen ténylegesen jelenvaló múlt, minden tény, amely a társadalom szövetében tárgyként egzisztál és régebbi dolgok emlékeként jelenik meg, e közegen kívül sehonnan máshonnan ki nem bányászható. Mármost egyes tárgyak fennen tüntetnek, mert valamiféle közérdek a nyílt rögzítésükben volt érdekelt; innen kezdve jelenlétük kifejezett. Ez a helyzet Istennel, akinek megnyilatkozása ténnyé vált, állandó, nyílt jelenléte pedig kétségtelen, noha ennek természetét, jeleit és mindezekben a normatív mozzanatokat állandó érintésével frissíti a közeg, amelyben ez a létezés fönnáll.
    Vannak tárgyak, amelyeket minden szinten el akar fedni a szubjektivitás. Tegyük föl, hogy valaki elkövet egy lehetetlen bűnt, vagyis olyat, amelynek közösségi föltárása annyira előnytelen (már a megértés szintjén is, azaz érthetetlennek minősíttetik), hogy maga az egész közösség is el akarja hallgatni. A bűnösnek személyesen szintén semmi érdeke nincsen a közvetlen feltárásban. Nyilvánvaló azonban, hogy rejtett érdek munkál benne is, csoportokban is (egészen a magas társadalomig) a valamiféle nyilvánosságra hozatalra, minthogy cselekedeteinek bármilyen átvitt rögzítése és föltárása a lelki feldolgozás irányába hat. Ezért nyomok rendszerét hagyja hátra. Később – a társadalom szerkezetében tényként állandóan jelenlévő egykori történéseket bármely okból vizsgálók számára – lehetséges a rekonstrukció, bár néha csak ködös és rejtett formában, ami megmutatja, hogy a dolog a nyelv erejét meghaladja; ha és amennyiben ugyanis föltétlenül az olyasmiket tekintjük kifejezhetőknek a nyelv egy állapotában, amiknél a tényekről alkotott aktuális fölfogás értelmében fedésbe hozható az állításban megjelenő képzet és az egykori történés. (A szerző legföljebb ezzel az udvarias körmondattal szolgálhat, mert a dolgok elmondását és a valóságukat illetőleg a szokásostól merőben eltérően vélekedik.) Ilyen ki nem bontható eset például, amikor egy kielégült, szerelmes sikoly bravúros differenciálegyenletként éli az örökkévalóságot. Vagy mutatkozhat egy (esetleg élet-epizódokban ténylegesen ki is fejtett) homoszexualitás író-birtokosának gyermekmeséiben fölismerhető elnagyoltság által, amennyiben a felsőfokú női szépségről ejtett szavai árulkodóan fellengzősek, üresen csörömpölő, közhelyes szuperlatívuszok. Több ember testületi ténykedését pedig világpolitikai-világtörténelmi példákban idézhetnénk, „úgy” soha meg nem esett dolgokban, amelyek mélyén azonban ott húzódik meg valamilyen egykori valóság; ilyen Jerikó, a „történelem első ismert városa”, vagy az „atomháború” esete is.
    Steepland országának egész létezése kétségtelenül ellene mond bármiféle nyíltságnak. Amíg fönnállt, hírét rejtett rétegek adták szájról szájra; legális hatalmak számára sem volt célszerű exponálni. Akik pedig benne lakoztak, azok – kivételektől eltekintve – nem kerültek vissza a külvilágba. Ha ez mégis megesett (volna), nem fűződött érdek semmiféle beszámolóhoz, sem annak beismeréséhez, hogy az illetők onnan kerültek elő.
    Ilyesfajta modell-helyzet szélesebb körből ismerős: sem a társadalom nem akar például beismerni egy börtönt a maga valóságában, sem volt rabja nem tárja föl, hogy ő onnan jött, a bűnnel, ami oda juttatta és a deformációkkal, amelyeket onnan hoz magával. Mindez reménytelenül hangzik az Igazságot illetően. Mégis: olyasfajta konstrukció lehetővé teszi egy-egy ilyen tárgy föltárását és másként való megfogalmazását, ha például valaki állandó kívülállással megőrzi ártatlanságát, és az elhatárolódás beszámolóját tudja nyújtani: „ártatlanul bűnhődtem, tehát hihető mindaz, amiről beszámolok.”
    Mindezzel egyáltalában nem akarjuk azt mondani, hogy maga Steepland valamiféle börtön lett volna. Steepland gyönyörűséges világ. Leírása hallatlan búvárkodó munka eredménye; olyasmi, mintha az egyfajta Isten mögött álló ténylegességet akarnánk meghatározni egy életében is titkolódzó és immár megszűnt vallás rejtett relikviáiból.
    Az Olvasó első benyomása valószínűleg az, hogy kompiláció áll előtte. Ezzel szemben e mű szerkezet, amely a fokozatosan kifejlődött, nem egyszemélyes szerzői szándék történetének jelenállapota. Az első lépést Pracht matematikus tette meg, akinek egyszerű kívánsága volt valamiféle baedekert írni szerelmes Országáról. A nagyvilág számára azonban ez sok ponton tökéletesen érthetetlen lett volna, mint később kiviláglik. E körülmény Harmlint, a Szemlért kiegészítésekre indította, amelyek szubjektív ízt vettek fel, és visszaemlékezéssé fajultak. (Pracht maga sem tudta reflexióit a szikár adatszerűség formájában megtartani.) Sem Harmlin írása, sem személye nem választható külön Pracht művétől. Végül a Kiadó ezt a konglomerátumot kerek egésszé óhajtotta tenni, s evégből jelentős anyagiakat áldozva megkísérelt a két igazi szerző nyomába szegődni. A feladat e kötet szerkesztőjének jutott, akinek tapasztalnia kellett azonban, hogy annak végrehajtása – a körülmények természeténél fogva – lehetetlen. Csak igen gyér tényszerű anyagnak sikerült a nyomára bukkannia. A két szerző – közlendőjük, személyes sorsuk és e sorsok általános tartalma okán – annyira rejtve maradt, hogy csak egy sajátságos, mitikus kerettörténet volt összeállítható, amelyben a dokumentumok ilyen célra elkülöníthető részeit a szerkesztő narrációvá alakította, eközben azonban igen szigorúan ragaszkodva a korpuszban foglalt információkhoz; semmit hozzájuk nem téve, ami nem következik a gondolat bizonyosságával belőlük.
    Jelenleg még az sem bizonyos, hogy ők ketten valódi, fizikai különállásban léteztek; mindenesetre egyéb interpretációs lehetőségek is mutatkoznak. Ezek ellenére a szerkesztő, mint már mondottuk, némi szégyent érez afelett, hogy e könyv az ő szerzőségével jelenik meg; lelkiismeretét azzal nyugtatja, hogy jelentős munkát fektetett be az igazi Szerzők kilétének feltárásába, s a kompiláció külsőségei is az ő lelkén száradnak.
    Lényegében tehát ez a történetbe ágyazott ismertetés Pracht és Harmlin műve az Országról, amely már nincs e világ térségein.



    PRACHT ELŐSZAVA

    Ő a Szemlér barátjaként elhagyta Steeplandet, és magában hordozza, és ezért beszámolni kíván róla a Világnak, amely nem veszi tudomásul. Őneki meggyőződése, hogy ez a nagyszerű ország, amelyben született, az akadályok leküzdése után egyszer részét fogja képezni a Világnak, és hasznos lesz; és erre nézve minden prófécia bizonnyal szegényes. A Világ egyéb vidékeit útikalauzok és földrajzkönyvek mutatják be, azzal, hogy lehetséges az adott táj bejárása, s ehhez vezetőül szolgálnak. Steepland turizmussal való megismerése azonban lényegében nem kivihető. Nem készíthetők például a szokásos értelemben vett térképek, nagyon egyszerű okok miatt, mint a részletezésben ő majd bemutatja.
    Az ő származása nem tekint vissza Steeplandben több évszázados múltra, hanem édesapja immiger volt, s röviddel az Országba érkezése után nemzette őt, majd magára hagyva a mélységbe távozott, nemtelen halállal. Ő tehát gyermekéveiben könyörületből élt, s így hálája az Ország és annak népe iránt sosem leróható. Ugyanez okból ő az átlagosnál nagyobb mérvű mozgékonyságot mutatott fiatal korában, és csaknem egész magasságában megismerhette hazáját. E körülmény segítette a Szemlérrel való barátságához is, akit annak távozásakor, amely a kiutasítással egyenlő, követett, s így a visszaút előtte egyelőre lezárult.
    Őneki érthetően nem állott módjában édesapja életének Steepland előtti szakaszát megvizsgálnia, végképp nem dokumentálnia. Az a történet csak mint édesapja személyében foglalt kompozíció ismeretes előtte; s amaz egység felbontásakor költészetben lesz elmarasztalható, bár semmire sincs ennél kevesebb alkalmassága. E tárgyat elkerülnie mindazonáltal lehetetlen: részint érzelmi okokból; részint, mert apja élete Steeplanddel kapcsolatban tipikus.
    Kiváltképpen most, hogy ő kénytelen kívülről tekinteni az Országra, számos pont van, amelyek megvilágítása meghaladná az erejét. Ezekben a Szemlér segítségére támaszkodik.



    ROBINU HARMLIN ELŐSZAVA

    Pracht barátom kérésének engedve járulok hozzá írásaihoz, amelyek létrejöttében csekély érdemem van. Úgy lehet, könyvvé állanak össze egyszer, s akkor Pracht szövegei az útleírások szokásos szárazsága fölé emelkednek; részben a tárgyuk különössége által megkívánt sok szakszerű részletben, részben abban a furcsa stílusban, amely a spekulatív szemlélet következménye. Ez utóbbit a Világban az emberek önként vállalhatják; a steeplander számára el nem kerülhető kényszer. Magam nem osztozom Pracht objektivitásában és lojalitásában, ítéleteim az Övétől különböznek.
    Nem úgy jutottam hivatalomhoz, ahogyan e poszton elődeim, az évszázadokra visszamenő múltban. Nem akarok elébe menni Pracht természeti leírásának, ezért itt csak annyit mondhatok, hogy Solcali tartomány teljesen hazám, Ormolú belsejében fekszik. Igaz ugyan, hogy Steeplanddel határos, de vele semmiféle lényeges kölcsönös kapcsolatban nincs, és ezirányból a történelem során semmiféle távolabbi veszély sem fenyegette. Ez a magyarázata a „Szemlér” tisztségének. A Szemlér nem nagykövet; jelenléte Steeplandben demonstrál ugyan valamiféle érintkezést a két ország között, mégis e hivatal csupán Ormolú önreflexiója. A történelmi évszázadokban ezen személy a legmagasabb notabilitások egyike volt, és tisztsége a családon belül öröklődött. Csak a család kihalásakor lépett másik a helyére. A mai kor modern technikája valójában szükségtelenné tette: ma már Solcali mezőit más eszközökkel figyelik meg, és a távoli híradások is közvetlenül, és nem Steeplandnek ma kilencezer láb magasban lévő pontjáról jutnak el Solcali lakosságához. Mindmostanáig a hagyomány megőrizte a Szemlér posztját. Jómagam azonban – az első időket leszámítva – egy lehanyatlott és méltóságát vesztett anakronizmus becsapott képviselőjeként száműzöttnek éreztem magam Steepland felső kamrájában.
    Hiába modern a világ. A diplomácia a hagyományok tiszteletére és Steepland fizikai adottságaihoz való alkalmazkodásra kényszerített. Magamnak is kötéllel, vödörben kellett felhúznom a táplálékomat, és egyáltalában: életmódomban alkalmazkodnom kellett a helyi szokásokhoz, ez pedig civilizált ember számára nehezen elviselhető. Posztomra ma már senki nem vágyakozik (úgy vélem, korábban is csak azért fordulhatott elő ez, mert kívülálló semmit nem tudhat meg a körülményekről), így én reménytelen véglegességnek néztem elébe ezen elvonultságban, noha családom semmiféle hagyománya nem támogatott ebben, minthogy korán elhalt tagjai egyszerű földművesek voltak világéletükben. Fiatal koromban éppen ebből a földszagú világból akartam kiemelkedni; s egy régi, nagyhírű poszt irigyelt betöltőjének éreztem magamat, aki a sors kegyéből arisztokratává avanzsált. A Sors és megbízóim gúnyos cinizmusának csak fokozatosan ébredtem tudtára; a terhes és értelmetlen különösség helyébe paraszt őseim életét kívántam. Önkényes távozásom posztomról azonban dezertálás. Királyok sem tehetik meg, hogy megszökjenek: vagy pedig nem csupán koronájukat vesztik, hanem halálig hazátlan bitangolásra ítélik önmagukat. Hogy hivatalomat betöltötték-e utánam, vagy sem: nem érdekel. Prachthoz hasonlóan bolyongok Európában, annak közeli reménye nélkül, hogy visszatérhessek Ormolúba, vagy legalább Steepland magas kamrájába, ahonnan szemlélhetem. Pedig éppúgy visszavágyom, mint Pracht Steepland sziklafalába. Egyelőre mindketten beleütköznénk saját népünk szubjektivitásába, és államaink diplomáciai feszültségébe, amelyet távozásunkkal keltettünk.



    JULIUS PRACHT IMMIGER (PRACHT)

    Megérkezett tehát az ő édesapja a németek fájának tövébe; s haladt fölfelé reményevesztetten, ahogyan ő gondolja. Julius Pracht hét év után lépett ki a ködbe. Ő, aki ezt írja, édesanyjáról csak annyit tud, hogy ötvenéves, elborult elméjű és riasztó külsejű nő volt, akinek homályos múltját a steeplanderek többségéhez hasonlatosan súlyos bűntettek terhelhették. A kántálás rendszerint délután hangzott föl a kőkamrában, s ebből a szomszédok változatos módokon elkövetett gyilkosságokról szerezhettek tudomást; valószínűbb azonban, hogy egyetlen gyilkosság különböző oldalai tárulkoztak fel benne, amint a lélek kivetítette magából őket. A kamrát a vénasszony vájta a maga érkezésének idején, és később befogadta a szerencsétlen sorsú, alulról érkező Prachtot, akinek rettentő árat kellett fizetnie ezért. Elég komoly esély volt rá, hogy ő, aki ezt írja, fogyatékosan születik; a természet csodája, hogy nem így történt, s hogy egyáltalán megtörtént. Édesanyja három hónappal később halottkamrába került; a szomszédok szerint Julius Pracht még három hét múlva is be-benézett oda, amikor pedig már az arc maradványain keresztül látszaniuk kellett volna a fogaknak, ha az ő édesanyjának lettek volna. Ez szokatlan, immigerek nem látogatják a halottkamrákat. Az ő édesapja állítólag vigyorogva tért meg e látogatásairól, s a szomszédok tartani kezdtek tőle, és kitértek előle. Később azonban, amikor az ő édesanyjának teste már beleolvadt a masszába, s nem volt többé felismerhető, Julius Pracht megvált az emléktől, és lényegében normális életet élt. Négy évig betöltötte ezt a szerző ápolása és táplálása. Ő három és fél éves lehetett, amikor egy ragyogó tavaszon édesapja kővájó kanállal jeleket és betűket kezdett róni a falakra. Steeplandben nincs papír és írószer (amelyeket ő is csak később, Európában ismert meg), mert az élet ezt nem kívánja. Lehetséges, hogy Julius Prachtnak lelki szüksége lett volna rájuk. Ama jeleket ő csak jóval később rögzíthette papíron Szemlér segítségével, immár a távolban; és még később értette meg, már Közép-Európában, mint matematikus. Ő különös képességeket örökölt édesapjától, ezekre azonban mindaddig nem derült fény, amíg el nem hagyta Steeplandet, azaz: huszonöt éves koráig. E könyv azonban nem őróla szól, s így nem tárulkozhat fel benne. (Nem tudom… – Harmlin megjegyzése.)
    A falak egy újabb tavaszra következő őszön teltek meg, és amikor ez megtörtént, Julius Pracht egy egész napon át tétlenül ült a szoba közepén, magában morogva, időnként összerándulva és kiköpve. Majd az ablakhoz ment, félrehárította a kőgolyó-háncsot, s arccal a kavargó köd felé fordulva állott. A szerző a sötétedésben a fal felé fordult és a mesés, furcsa, titokzatos figurákat böngészte, s mire visszafordult, édesapja nem volt sehol. Ő estefelé az éhségtől kétségbeesett, és sikoltozni kezdett; és ekkor vették pártfogásukba a szomszédok, ami olyannyira szokatlan jelenség Steeplandben, hogy ő nem is tud több példát az ilyesmire, és hálája rendkívül nagy.



    STEEPLAND KORAI TÖRTÉNETE (HARMLIN)

    Az Ország történelme előtti időkben, amikor a zöld mezők még a Hegy lábáig, a Fal tövéig nyúltak, kis kalyibák sora állott ottan; északi faluk maga a Hegy volt. Ezekben biztonsággal meghúzhatták magukat a nagyvilág bármilyen fajtájú jogrendjeinek legbűnösebbjei. Ormolú legmélyén fokozatosan szaporodtak az idegenek. Üldöztetés esetén ez a hely zsákutca lett volna; Ormolú azonban szuverén ország, és belső hatalmának figyelmét sem fordította semmi abszolút határának irányába. A föld termékenysége elég nagy volt, sokáig nem mutatkoztak problémák.
    Mégis, utóbb az etnikai helyzet növekvő feszültségei tarthatatlanokká váltak. Az első véres események, amelyeket a hagyomány „Hastings-pogrom” néven őriz, Ormolú államgépezetét végre cselekvésre késztették. Magának a pogromnak a során tízezer jövevénynek ontották ki a belét közvetlenül a Fal tövében, ahol rövidesen iszonyú emberi dögszag kezdett terjengeni, és miazmák kaptak lábra. Pedig a jövevények a gyilkolás legszélsőségesebb és legkegyetlenebb formáiban is járatosak voltak, és elvben meglepetés nem érhette őket – szemben Ormolú békés lakosságával, a pogrom végrehajtóival. Az egészségügyi következmények miatt az őslakosság Steepland egész mai vonalában a kunyhók sorától visszahúzódott, ellenben ide szorították az Ormolú bármely pontján előforduló idegeneket. Ekkor alakult ki a katonaság, illetve általában Ormolú külső és belső hatalmi gépezete. A terepet kiképző területnek használva késsel, íjjal, harci csákánnyal és koronként a haditechnika legújabb eszközeivel vadászatokat rendeztek a menekültekre. Ezt a nyomást nem bírták elviselni az első Nagy Generáció nehéz bűnözői sem. Ez préselte őket a Falba.
    A dögletes levegőjű kunyhók rejtekében, roncs mezőgazdasági szerszámokkal, csatokkal, fegyvertöredékekkel készültek az első kavernák, üregek és árkádok. A külső nagyvilág, a külföld minderről mit sem tudott. A menekültek áramlása tovább folytatódott befelé, és lassan kialakult megvámolásuk mai rendszere. Ilyen körülmények között aztán Ormolúnak nem lehetett érdeke, hogy a korai atrocitásoknak híre menjen; tehát mozgalmak keletkeztek azok felfüggesztésére. Helyileg ugyan nehezen volt a türelem állapotába fejleszthető a helyzet, az államgépezet azonban felismerte, hogy jogilag ez lehetséges, mégpedig a határ régi filozófián alapuló értelmezésével. (Eszerint annak nem az átmenő forgalom szabályozása, hanem az elzárás a feladata.) Ormolúnak semmi sem állta volna útját, ha a Falba hatolva terjeszkedni akart volna, mégis – az összes érintett számára előnyös módon – kezdte jogilag is a bevándoroltak menedékének tekinteni a kavernákat.
    Steepland ősatyái: a gyilkos szatírok, vérnősző hullarablók, anyadaraboló kannibálok és akasztófán nem elég alaposan kivégzett s így megszökött magzatelhajtók. Ősanyái: a bitangoló markotányosnők, szifiliszes és kankós bárcás kurvák, boszorkányok és éhségükben saját gyermekeiket felfaló éjszakai lidércek. Egy jelentős százalékban ide vetődött egy harmadik réteg is, a természetellenes vonzalmúak, miskároltak és hormon-nyomorékok, akiket minden konszolidált társadalom kivetett magából, és a megkövezés, megnyuvasztás és megpörkölés elől menekültek ide. Mindezen ősök tehát heroikus, legendás, államalapító munkát végeztek, amikor sikoltó vakondként magukat a geológia által ismert legkeményebb gránitba húsz körmükkel bevájták.
    Fokozatosan alakult ki a felfelé terjeszkedő Fák szerkezete. Először az üregekben új és új menekülthullámok torlódtak fel, s ennek során nemritkán negyven ember szorongott egy kétszer három méteres alapterületű, kifelé nyitott lyukban. Minthogy Ormolú lakosai több alkalommal is felgyújtották a falnak támaszkodó korhadt kalyibákat, a földből kiálló üszkös maradványokon kívül semmi nem állta útját a tekintetnek a kavernák felé. A bent lévők, akik a felégetések során félig elszenesedett generációkat váltották, amikor azok felbomlása már befejeződött, Ormolú polgárainak néma falanxa előtt éltek e rettentő zsúfoltságban, minden testi szükségletüket nyíltan és egymás között kielégítve. Az éhség szórakoztató kannibál látványosságokat eredményezett. A kamrákat a napi szükség céljából elhagyókra pedig számszeríjas sorfal várakozott abban a távolságban, ahol egyensúlyban volt egymással a gyilkolás gyerekes szenvedélye és a bomlás szagától való irtózás. Ez a távolság kezdetben nem volt túl nagy. Ha akkoriban valaki meztelen altestét a szükség végeztekor kifelé fordította, és így áthágta a küszöböt (Ormolú törvényes határát!), gyakran tucatnyi ujjnyi vastag nyíl állt ki belőle, mire visszabukott. Elvileg sem képzelhető el, hogy az ember érintetlen elmével a halál helyett önként válassza ezt a helyzetet. Csak fokozatosan lehet lecsúszni a lejtőnek eme legaljára, lépésről lépésre deformálódó, felbomló lélekkel. Ez a helyzet hasonlatos a szélsőséges bűn kifejlődéséhez. Senki nem készül hideg fejjel gyilkosnak, hanem logikusan egymásba átfolyó fázisokban jut el a legenyhébbtől a legsúlyosabb bűnig. Mindezt tudnia kell a Világnak, mert nem értékelheti különben kellőképpen a felemelkedést a kezdetektől Steepland államáig. Prachtnak igaza van, van valami nagyszerű és fölemelő Steepland puszta létében.



    STEEPLAND KORAI TÖRTÉNETE (PRACHT)

    Amikor a távolság a falanx és a kamrák között megnőtt (Szemlér szerint járványveszélytől való félelem és a szagtól való irtózás okán, ami sértené a steeplandert, ha komolyan venné), akkor az ő és szomszédai ősatyái és ősanyái birtokba vették a Fal tövében a keskeny földsávot, és termeszteni kezdtek rajta. Odakünn, Solcaliban ez korántsem volt biztonságos tevékenység, mégis átmenetileg lehetővé tette a puszta létet.
    Steeplandnek nincs írott históriája e sorokon túl; ami felett értetlenkedik, hiszen Harmlin elődei nem szórakozhattak valami épületesen, nyugodtan elvégezhették volna a történetírás munkáját, nékik a vödrükben gyakran volt papírjuk.
    Ő a szájhagyományra támaszkodik, amikor a Paradicsomi Zöld Béke korának nevezi a külső termesztés rövid időszakát. Egy legendát ismer, amely szerint az ősi időkben kint éltek a steeplanderek; a Paradicsomi Zöld Béke korszakában másodszor is kijutottak; és harmadszor is ki fognak jutni, s akkor árnyas fasor húzódik majd a Fal tövében, felette háló, amely a három kilométeres magasságból aláhulló emberi testeket puhán a földre segíti. Örömükben vetik ki majd akkor magukat a steeplanderek az opálos levegőbe.
    Magában a Falban, a Paradicsomi Zöld Béke korában lassan létrejött a második, majd a harmadik szint, mintegy előre jelezve a mai állapotokat, amikor is a sziklafalban száz méteres mélységben, felfelé pedig hozzávetőleg négyszáz szintet alkotva helyezkedik el Steepland Állam. Maga a név angol bevándorlók tréfája; hiszen mi lehet meredekebb a függőlegesnél? Utak, lépcsők, kőcsipkés korlátok, erkélyek és faragott boltívek szépséges csarnokhálózatává fejlődött mára e világ, az ő gyönyörű hazája.